Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: KÉT JELENET A "DANTON HALÁLÁ“-BÓL

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: KÉT JELENET A "DANTON HALÁLÁ“-BÓL [+
] Georg Büchner drámája
MARION ÉS DANTON

Szoba - Danton, Marion.

Marion: Nem, hagyj. Így, a lábaidnál. Mesélni akarok neked.

Danton: A szájadat igazán jobbra is használhatnád.

Marion: Nem, engedj most beszélni. Jó családból származom. Édesanyám okos asszony volt, gondosan nevelt. Folyton azt hajtogatta, hogy a szűzesség gyönyörű erény. Ha vendégek jöttek hozzánk s bizonyos dolgokról beszélgettek, mindig kiküldött a szobából. Amikor kérdezősködtem, mit akartak az emberek, azt mondotta, szégyeljem magam. Amikor könyvet adott olvasni, többnyire át kellett lapoznom pár oldalt. De a bibliát kedvemre olvashattam. Az szent könyv. Csakhogy volt benne olyasmi, amit nem értettem. Senkit se volt szabad megkérdeznem, hát magam tünődtem rajta. Akkor jött egy tavasz. Valami történt körülöttem, amiben nem volt részem, valami különös légkörbe kerültem, majd megfulladtam. Nézegettem a testemet. Sokszor úgy rémlett, hogy kettő vagyok, aztán, hogy az a kettő ismét egybeolvad. Egy fiú járogatott házunkba. Csinos volt, mindenféle bolondságokat beszélt. Nem tudtam, mit akar, de kacagnom kellett. Anyám gyakran meghívta őt, ennek pedig örültünk mind a ketten. Végül rájöttünk, hogy jobb egymás mellett feküdnünk a paplan alatt, mint egymás mellett ülnünk, két széken. Ez nagyobb élvezetet okozott, mint a terefere s nem értettem, miért kell a kisebbiket választanom és lemondanom a nagyobbikról. Titokban csináltuk. Mindig tovább és tovább. Én azonban olyan lettem, akár a tenger, mely mindent elnyel és egyre mélyebben-mélyebben lüktet. Csak az izgatott, hogy nem minden férfit olvaszthattam magamba, egyetlen testté. Hiába, ilyen a természetem, nem tehettem róla. Aztán ezt ez a fiú is észrevette. Egy reggel eljött hozzám, össze-vissza csókolt, mintha meg akarna fojtani, karját nyakam köré fonta. Iszonyatosan féltem. Majd nevetett és otthagyott. Este az ablaknál üldögéltem, az alkonyat vörhenyes hullámai folytak körül. Egy csoport közeledett az utcánkon, elől gyerkőcök futottak, asszonyok pillantottak ki az ablakokból. Letekintettem: egy kosárban hozták őt, a hold rásütött homlokára, haja nyirkos volt, vízbe ölte magát. Ekkor tört össze bennem minden. Sírva fakadtam. A többi embernek van vasárnapja és hétköznapja, ezek hat napig dolgoznak, a hetediken imádkoznak, minden évben egyszer meghatódnak a születésnapjukon s újév napján, minden évben egyszer elmerengenek. Én ebből semmit se értek. Számomra nincs pihenő, nincs változás, én mindig egy vagyok: szakadatlan vágyakozás és beteljesülés. Anyám belehalt bánatába, az emberek ujjal mutogattak rám. Butaság. Hiszen mindegy, hogy az ember miben leli örömét: a borban, a virágokban, a gyerekjátékokban vagy a testében. Végre egy érzés az egész. Aki sokat élt, az sokat imádkozott.

Danton: Miért is nem ölelhetem magamba egészen a te szépségedet?

Marion: Mert a te szájadnak szemei vannak, Danton.

Danton: Szeretnék az aether lenni, hogy fényben fürösszelek s minden hullámom a te szép testeden törjék meg.

(Lacroix:, Adelaide, Rosalie bejön.)

Lacroix: Itt hozom az utca két papnőjét.

Danton: Jó estét, Adelaide, jó estét Rosalie.

Rosalie: Régóta nem volt szerencsénk.

Danton: Nagyon sajnálom.

Adelaide: Mi is éjjel-nappal el vagyunk foglalva.

Danton (Roseliehoz): Ej, kicsikém, de gyönyörű lett a csípőd.

Rosalie: Ó igen. Az ember napról-napra tökéletesedik.

Lacroix: Tudjátok-e, mi a különbség az antik és a modern Adonisz között?

Danton: Te Adelaide, szörnyen erkölcsös, illedelmes lettél. Ez nagyon pikáns. Úgy viseli arcát, mint fügefalevelet, mely egész testét eltakarja. Egy ilyen fa a forgalmas utcákon üdítő árnyékot ad.

Lacroix: A modern Adoniszt nem a vadkan tépi szét, hanem a disznók s véréből nem rózsa fakad, hanem higany.

Danton: Rosalie voltakép olyan, mint egy restaurált antik torzó. Csak a csípője, meg a lába valódi.

Lacroix: Olyan ez a két lány, mint két ápolónő. Mind a kettő kórházban teljesít szolgálatot: testük valóságos ispotály.

Rosalie: Fülig pirulok.

Adelaide: Udvariasabb lehetnél. (A lányok indulnak.)

Danton: No, jó éjszakát, szép gyermekeim.

Lacroix: Jó éjszakát, ti higanybányák. (Lányok el.) Danton, a jakobinusoktól jövök.

Danton: Nos és?

Lacroix: A lyoniak proklamációt olvastak föl. Legendre kiabált, hogy Chalier és Marat szobrát össze akarják törni. Ismét vérben akarja megmosni az arcát: ő volt maga a rémuralom. A gyermekek utcán ráncigálták a köpenyét.

Danton: És Robespierre?

Lacroix: Idegesen dobolt az ujjával, azt mondta, hogy az erénynek a rémuralom által kell uralkodni. Ettől a frázisától kissé megfájdult a nyakam.

Danton: Gyalulja a deszkákat a gilotinhoz.

Lacroix: Gollot pedig ordítva követelte, hogy az álarcokat le kell szakítani.

Danton: Akkor az arcok is velük szakadnak.

(Paris belép.)

Lacroix: Mi hír, Fabricius?

Paris: A jakobinusoktól azonnal Robespierrehez mentem s magyarázatot kértem. Olyan képet csinált, mint Brutus, aki tulajdon fiát áldozza fel. Általánosságban beszélt a kötelességről, hangsúlyozta, hogy ha szabadságról van szó, nem ismer irgalmat se testvéreivel, se barátaival szemben.

Danton: Ha valaki magasra vágyik, alulról indul fölfelé s barátainak testét használja lajtorjának. Hálával tartozunk Legendre-nak, hogy beszélt.

Lacroix: A hébertisták még nem haltak meg. A nép nyomorog, a véres serpenyőbe súlyos fejet kell belevetniök, ha az egész Jóléti Bizottmány nem akar lámpavasra kerülni.

Danton: Tudom. A forradalom olyan, mint Saturnus: tulajdon gyermekeit zabálja föl. (Némi tünődés után.) De mégse merik majd megtenni!

Lacroix: Danton, te olyan vagy, mint egy szent. Mint egy halott szent. A forradalomnak azonban nincs szüksége ereklyékre.

Danton: Én Danton vagyok!

Lacroix: Danton vagy? Te mérsékelt vagy, akár Camille, Phillippeau, Hérault s a mérséklet a népnek csak gyöngeség.

Danton: Ez igaz. A nép olyan, mint a gyermek: mindent feltör, hogy meglássa, mi van benne.

Lacroix: A tetejében bűnösök is vagyunk, Danton. Robespierre azzal vádol bennünket, hogy folyton bujálkodunk. Viszont a nép erényes, vagyis semmit sem élvez, mert érzékei eltompultak a munkától, nem iszik, mert nincs pénze, nem jár bordélyházba, mert bűzlik a sajttól és heringtől s a lányok undorodnak tőle.

Danton: Gyűlöli azokat, akik élveznek, mint herélt a férfiakat.

Lacroix: Korhelynek neveznek bennünket és (Danton fölébe súg). Ebben őszintén szólva van némi igazság is. Robespierre és a nép tehát erényeskedik, Saint Just regényt fog írni, Barrére Carmagnolet szab és ráteríti a konventre véres köpenyét. Mindent látok.

Danton: Képzelődöl. Sohase volt bátorságuk nélkülem, most se lesz merszük én ellenem. A forradalom még nem fejeződött be, szükségük van rám.

Lacroix: Cselekednünk kell.

Danton: No majd meglátjuk.

Lacroix: De addig ám elveszünk.

Marion (Dantonhoz): Danton, a szájad kihült, szavaid megölték csókjaidat.

Danton (Marionhoz): Igazad van. Csak vesztegetem az időt. Csak locsogok. (Lacroixhoz.) Holnap Robespierrehez megyek, ingerelni fogom, akkor nem bír hallgatni. Szóval holnap. Jó éjszakát, barátaim, köszönöm nektek, jó éjszakát.

Lacroix: Takarodjatok, édes, drága barátaim, takarodjatok. Jó éjszakát, Danton. Vigyázz. A kisasszony combjai előbb-utóbb legilotinoznak. A Mons Veneris a te tarpéji sziklád.

 

[+
]
Georg Büchner drámáját a Magyar Színház mutatta be Kosztolányi Dezső fordításában, Karlheinz Martin rendezésében.