Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám

BOHUNICZKY SZEFI: KIRÁNDULÓK

A plebános reggeli után volt; egyet nyujtózkodott, úgy fordult arccal a reggeli nap felé. Aztán dohányszitát rázott, megtömte a barnuló tajtpipát. Most csak jobban belefeszült a nagy bőrkarosszékbe. Az ambitus asztalán még ott állt a maradék, legyek zümmögtek rajta; feketéllett az asztal; egy-egy veréb is betolvajkodott. A plebános hajtogatta a nyakát, megkerekítette a mosolygás; legyintett egy-egy szemtelen tolakodóra. Látszott, türelmes derűvel nézi a dolgokat.

A templomkából söprűzés hallatszott. A nyitott ajtóban nagy seprűvel kalimpált a sekrestyés; hibás lábát küszöbnek támasztotta, sovány hátával előre dőlt; szinte úgy látszott, elér a padokig. Tömjénillat áradt ki és dohos templomszag. Hallatszott, amint beprüsszent, bekrákog a templomba. Hogy elkészült, lendített az ajtón, kulcsot fordított; belerázkódtak a falak. Ekkor billent egyet és megindult. Egyre jobban húzta a hibás lábát; mire az ambitusig ért, lihegve dőlt a korlátnak:

- Dícsértessék! Postát hoztam: távirat!

Nyujtott magán, karja elérte az asztalt. Most már becsípte ravaszan a bal szemét és hunyorgott a plebánosra:

- Vendég, ugye?

- Vendégek!

A plebánost elöntötte a jókedv, belevörösödött, le nem vette szemeit a betűkről. Nagyot bólintott:

- Délben kocsi menjen, János, az állomásra!

A sekrestyés rázott a fején, feltette kalapját, homlokába rántotta. Vakargatta a füle tövét:

- Örökké vendég! Ingyenélők!

Gyorsan rövidet nevetett:

- Potyára akad bőven légy!

A plebános egy lépést közelebb ment hozzá, kezével elérte és ránehezedett a vállára:

- Nyilván megint írigykedünk, János? No, de az Úr sokat elnéz magának ezért a lőcslábáért.

Megnevette a mondását; állt egy helyben, apró hintázással mozgott rajta a hosszú ruha. Aztán hirtelen fordult és kurtát kiáltott:

- Fáni!

Kövér, elevennézésű asszony jelent meg; úgy állt ott, mintha egy elgurított hatalmas labda akadt volna meg a küszöbön.

- Vendégek jönnek, Fáni: a fiúk!

- A tavalyiak?

- Azok! Józsi, Kari.

Egymásra néztek, egyszerre homlokig vörösödött rajtuk a jókedv; percekig nevetgéltek szó nélkül. Akkor a plebános kihúzta magát, komolykodva bólogatott:

- Jó ebéd legyen! Tegnap nézegettem a libákat: gömbölyödnek. Nem kell várni tarlóig: levághat belőlük kettőt. Kása, legyen! A vérrel vigyázzon, el ne folyassák. Kitünő a sült vér!

Csucsorított a szájával; a bőre belefényesedett, apró szemei szinte elvesztek az arc zsírjában. Most már izgett-mozgott, nyugtalankodott:

- Boros üvegeket kell készíteni; gyorsan! Hol a lopó?

Maga is utána járt. Hajladozott a bő reverendában. Úgy emelte a megtalált hébért a magasba, mint hadvezér a kardot. Beleszagolt, átfujta, vizet öblített belé. A pince hűvös volt; ahogy megállt a lépcsőfokon, bőrig érte a jó pinceszag. Rend volt: a kisebb-nagyobb hordók tisztán álltak sort. Már csak szokásból megkongatta a hordókat, megnézte jobbról-balról, aztán egyenesre emelte a hébért. Kicsit kóstolt, mindkét szemét behúnyta, nagyot nyelt. Hogy a pinteseket sorba töltötte, nagyot kiáltott:

- Jááános! Vigye a pinteseket! Rakja vödörbe, eressze kútba! Délig lehülnek.

A sekrestyés jött lefelé. A plebános leeresztette a hébért, felnézett és huncutkodva hunyorított:

- De keresztülés ne legyen, János!

Mire felkerült a pincéből, a reggeli kék fehérbe fakult; a nagy meleg alatt megködösödött a levegő. A legyek elültek, méhek zümmögtek és nagy dongók csapkodtak a fényben. Fülledt illat bágyadt a lombos diófák alatt, földig értek az ágak, rigók szunnyadtak a leveles árnyékban. A plebános lehúnyta szemeit, nagy volt a meleg, szinte nem bírta. Erőset lélekzett, aztán botorkálva indult meg. Dombon volt egy pad, hosszú völgy húzódott alatta; mezős hullámok egészen a láthatár széléig. Mintha itt összeért volna a határ a csipkekönnyű bárányfelhőkkel. A levegő szabad volt és sokféle illat csapta meg az embert. Megállt, mélyet nyelt; a szellő érett gabonaillatot hozott, úgy tetszett, mintha egy láthatatlan, sárga tündér libegne mellette. Soká elüldögélt; kezeit egybekapcsolta. Szemeiben megködösödött a látás és rendes szokás szerint bólogott:

- Agyunk sejti a végtelent, de hozzája fel nem ér. Csak szívünk érez fel odáig.

Szeretett így üldögélni. Ha nem zavarták, elüldögélt akár napestig. De most egyszerre kiegyenesedett, hallgatózott, kövér nyakát felnyujtotta a reverendából. A földet mozgatta valami; úgy tetszett, talpa alatt érzi a közelgő lihegést.

- Fááni! Fááni! Gyün a vonat!

Felállt, tölcsért csinált a tenyeréből, abba kiáltott:

- Kész-e az ebéd?

Lódobogás hallatszott; már látszott a kocsi, amint porfelhőt szalaszt az uccán.

- Itt vannak!

Józsi, Kari, mint két használatlan gummilabda, nem várták be a megállást, pattanva ugráltak ki a mozgó kocsiból. Rázták magukról a port, aztán szorongatták az öreget:

- Pompás színben van, Náci bácsi! Kitünően konzerválta magát!

Nyurga fiúk voltak, ahogy vendégkölletően nevetgéltek, a szájuk szinte fülig ért. A plebános belevörösödve nézte őket, lábtól homlokig, azután meg vissza és egyre mozgatta a fejét:

- Megnőttetek, gyerekek! Hehe, megnőttetek!

Az ambituson gőzölt a leves, idáig jött a finom zöldségszag. A plebános lökött az állával, az asztalra mutatott:

- Már vár bennünket! Be kell érnetek azzal, ami van; kicsit későn gyütt a távirat.

A fiúk strucclépésekkel érték el az asztalt; megálltak, várták, míg a pap utánuk totyog. Csak nézéssel falták a tálat s mint komoly szertartás előtt, merev csenddel hajoltak föléje. Aztán nekiültek. Szürcsölés hallatszott; beleizzadtak s csak mikor a kanalak visszacsörrentek az asztalra, kiáltott fel Kari:

- Tyűh, ez hát leves!

A ludaskását megéljenezték. Remek volt; a magasra halmozott kása ki se látszott, befedte a felszeletelt máj, a ropogósra sült tepertő, meg a többi aprólék. A fiúk fényes bőrrel, kiugró szemekkel meredtek rá. A plebános behúzta szemeit; hol a fiúkra, hol a tálra figyelt. Hogy evésnek láttak, csak oldalról sandított feléjük: belekerekedett az arca, megállt az evésben, hogy rövidet nevessen. Régi igazság, hogy a vendég étvágya fokozza a magunkét; már harmadszor vett, fel se nézett többet; látszott, befelé sumákolja a nevetést. A zsíros illatra felébredt az udvar; mozgolódás hallatszott. Bodri elhagyta a diófa árnyékát és két lábra ereszkedett az ámbitus lépcsőjén. A macska végigtopogott a korláton, pupillái elvesztek, két nagy topázgyöngy fénylett a sötét keretben. Aztán behúzta a nyakát s váratlan ugrással ott termett a plebános posztócipőin. A verebek hosszú sorban ültek a korláton. A plebános tréfás rosszalással hajtogatta a fejét; fel-felemelte a hosszú légycsapót, morgott és megsuhogtatta a levegőben. A két pirosra sült liba gőgösen feküdt a tálon, mint egy-egy alvó tábornok. Az érdemjel se hiányzott: összetett püspökfalatjuk között apró zászló lobogott; Fáni asztalra tette a tálat, kicsit leeresztette szemhéjait, mintha szégyelné magát, aztán megállt előttük hasra tett kezekkel. Falnak dőlt, úgy leste, ki milyen falatot választ. A fiúk észrevették, kiabálni kezdtek:

- Éljen, éljen, aki aláfűti a katlant!

Fáni rikoltott, hosszú trillával futott a konyhába.

A plebános tányéra fölé hajolt, komolyságot erőlködött, legyezte a tenyerét:

- No... egyetek!

A fiúk hátradőltek, messzebbről nézték a tálat:

- Kicsit gusztálunk, Náci bácsi.

Mindegyik egy-egy szép falatot választott.

Kari harapott egyet, rögtön zsíros lett az álla, de mintha a szemei is bezsírosodtak volna: mámorosan csillogtak. A második falatot villára szúrva, levegőben tartotta:

- Ez hát élet! Paradicsom!

A plebános épen morzsát szórt a verebeknek, aztán csontot eresztett Bodrinak; kedvében volt, ivott egy pohárkával, aztán rájuk nézett derülten:

- Könnyű elérni, fiúk, csak nem szabad sokat kívánni.

A tál elcsúnyult; Hátak, szárnyak szomorkodtak rajta. Letették a villát, kifáradtak. A plebános verejtéket törölt:

- Ez hát nagy munka volt!

Kimerülten dőltek hátra. Csak bólogattak, Józsi magasba emelte poharát. Nézte a sárga italt és felkiáltott:

- Náci bácsihoz öröm kirándulni: Isten tartsa!

Az öreg pohárra hajolt, szinte az állát is beletömte, apróra húzott szemekkel nevetgélt. Kocintott velük, de a szó megállt benne; elővette a zsebkendőt, erős lélekzéssel legyezgette magát. Kari két karral dőlt az asztalra, látszott, töri valamin a fejét; a plebános rászólt:

- No, csak mondjad, Kari!

A fiú felnevetett:

- Bezzeg Béla bácsinál sanyarú a világ!

Józsi hahotázva dőlt hátra a széken. Most már szinte egyszerre beszéltek:

- Az hát igaz! De milyen sanyarú! Hét szűk esztendő!

A plebános lökött egyet magán. Közelebb dőlt, a könyökével feléjük sodort:

- Mondjátok!

- Mult vasárnap oda rándultunk, hát hallgathattunk elég nyafogást; kis héja, kölcsön nem adtunk neki. Aztán száraz bab volt oldalassal... Íze volt...

Az öreg most benézett a pohárba, a szemei kifelé ugrottak, de látszott, nem a bort nézi: egyébre gondol. Egyet rázott a fején, hogy a homlokába esett pár megőszült hajfürt. A dolgon elmulatva mondta:

- Mindig ilyen volt. Mondom: már kékszoknyás korában spórolt a klérusnak. Különben jámbor ember. Hehe...

Kicsit hallgatott, kényelmesen nekidőlt. A pipa hosszú szárát leengedte szinte a földig és nézegette a fehér felhőkbe szakadozó füstkarikákat. Csak úgy magának beszélt:

- Mert kétféle pap van. Istent kétféleképen lehet szolgálni. Mindegyik a szent hagyományokból indul. Az egyik azt mondja: igével tartom a híveket, mert Urunk példája ez. Aztán ebből mindig mérhetek bőven. Amiből kevesebb van, az hadd maradjon nekem. Ilyenből lesz a zsugori pap. A másik a kánai menyegzőre gondol; azt tartja, Jézus urunknak is volt szíve a javakhoz, minek hát a sok prédikáció; inkább adom, amim van, mert hát étel-ital indítja meg népünk bizalmát az égi dolgokhoz.

Lehúnyta szemeit, elhallgatott. Kiszáradt a torka: mohón hajtott fel egy pohárral. Meleg volt, kezdte éreztetni magát a falás, ivás tüze. Zsebkendőket szedtek elő. A bor lassúbb kortyokban fogyott: ízlelgették, mustrálgatták. A pap most már erről kezdett beszélni.

- Bor is kétféle van, azaz kétfélét tartok: a konventit, az világos zöld, vékonylevű; olyan, mint a rendőr: vigyáz a belső rendre, de nem csinál kedvet. Aztán badacsonyit: ez az itt a pohárban. Haha! Már a szaga bolondít! Olyan, mint a kacér asszony: félsz tüle, de csak annál inkább keresed! Prosit, fiúk!

Erősen lélekzett, a reverenda apró hullámokat dobott. Inni akart, mintha a nyelve elzsibbadt volna: nem ízlett. Lassan kicsúszott szájából a pipa és nagyot koppant a földön. Erre felrezzent, még erőlködött, aztán bágyadtan billent a feje a reverendára.

A fiúk, mintha leragadtak volna a székekre, nehezen nyujtózkodtak fel, szinte támolyogtak a nagy ásításokban. Kari menőfélben a papra nézett és összekönyökölt Józsival:

- Jó pofa, mi?

- Igazi urambátyám reverendában.

- Parókhia-jegec! Láttad az étlapot?

- A reverendán? Láttam.

- El kőne csalni Pestre.

- Jól nézne ki.

- No, csak kortyintgasson tovább, hát nem lesz nehéz.

- Biz Isten! én komolyan mondom, meg köll próbálni...

Kacagva értek a kertbe. Hosszában hasaltak a puha, meleg fűbe. Karjaikat keresztnek nyujtották; szinte beásták magukat, hogy elérjék arccal a jó hűvös földet. Még egyre kacagtak. Nevetésük úgy szaladt a fűbe, mint egy magasból eredő patakcsobogás. Belefáradtak; elcsendesedtek. A horkolás lassú hullámokban emelgette őket.

*

A nap másfelé csúszott, a kertet terebélyes árnyék ülte meg. A plebános nyelt, nehezen emelgette szemhéjait, egyszer csak sikerült neki. Erre egészen felébredt. Törölgette az arcát, nyögött, míg kinyujtózott a karosszékből.

A kert most már olyan volt, mint templom az ünnepi szertartás után: csendes, szinte komoly. Csak a fiúk horkolása hallatszott. A plebános ott állt előttük, jó kedv kerekítette. Pipaszárával piszkálta a kinyujtott lábakat. Meg se rezzentek. Csodálkozó gyönyörűséggel hajtogatta a fejét: fiatalság, fiatalság! Aztán nagyot sujtott a pipaszárral:

- Felébredni, gyerekek: este lesz!

A levegő elhalványodott; a kis templom úgytetszett, megfehéredett, egyszerre erősen kivált a házak közül. Közel volt az este. A fiúk csak nehezen álltak talpra, percekig inogtak, fulladoztak a nagy ásításokban.

- Vár a vacsora! - mondta a plebános s mint hadvezér, előttük ment. Egyszer megállt, nem fordult meg, csak a nyakát hajtotta vállára:

- Egyebet se tettünk eddig: ettünk, ittunk, aludtunk. Elmúlt ez a nap.

Az ámbituson várt a korai vacsora. Az asztal közepén ünnepi dísszel pompázott egy sült malac. Fáni falnak dőlt, leeresztette hasáról a kezeit; úgy tett, mintha menni akarna. Izgett-mozgott, aztán a malacra meredt. Csak alig látszott, hogy hunyorog. A malac ropogós bőre gyönyörűen pirosodott, két fülében apró petrezselyem-csokrok rezegtek, szájából piros szalag lógott:

- Tyűh, a kommunista! - kiáltott fel Józsi. Odahajolt, megrántotta a szalagot. Szinte dűltek a nevetéstől. Versike került ki a malac szájából. A fiuk kapkodták a papirost; Fáni, mintha megijedne, zihálva kiabált:

- Jézusom! Jézusom!

Kari ünnepélyes hangon olvasta:

Magyar vagyok, magyar,
Magyarnak születtem,
Azért a vendéget én nagyon szeretem,
Nemcsak hogy szeretem, de meg is becsülöm,
Kis malac képében ekként kedveskedem:
Éljen a haza!

Fánihoz ugrottak, szinte felemelték, annyira pörgették. Segítségért kiáltott; nagy csípői remegtek, de látszott, csak kölleti magát: nézése nevetett, izzott a fiúkra.

- Ölég lesz, gyerekek - szólt a plebános és leült az asztalfőre.

A fiúk törölgették magukat:

- Remek nő!

- Ekkora emeletet még nem láttam!

A plebános szótlanul küzdött a malaccombbal. Csörögtek a kések, villák. De ez már nem a déli szertartás volt: bizsergett bennük valami. A plebános becsípte a bal szemét; nevetgélt. A fiúk csak egy-egy szusszantást hallattak; befelé bugyborékolták a nevetést. Kariból egyszerre kitört:

- Azt látná, bátyám, micsoda nők vannak Pesten! Mindig megvadulok!

A plebános tányérra szögezte mind a két szemét, csak az állával lökött egyet:

- Egyetek: elhül!

Kari szemöldökeit felhúzta, a malac fejét szelte ketté, jól belenyomta a villát és nagy falással kapta be a levagdalt füleket. Ropogtatva fordult az öreghez:

- Délután abban a jó, meleg fűben, hogy hátamat érte a nap, lányokra gondoltam.

A plebános jobban nekidőlt a malacnak, már a harmadik darabnak a csontjait kotorta a tányér szélére. Kicsit hajtogatta a fejét:

- Bolond fiatalság!

Fáni szinte lehúnyt szemekkel hozta a második fogást, semmiért fel nem nézett volna, csak elmenőben dörzsölődött a székekhez. A tál rétes pár pillanatra csendet teremtett; a plebános fogta a villáját, végig kopogtatott a tálon, hogy ropogós-e a tészta? Mélyet bólintott és a rétes omlott a foguk között. Ittak. Kicsit pihentek, hangos lélekzéssel tették le a villát. Aztán ittak még egyszer. A plebános széttárta karjait, felnyílott a szája, de csak annyit mondott: aj, aj! Aztán hátradőlt. A fiúk megbátorodtak; Józsi úgy nézett rá, mint egy támadó szöcske:

- Mikor járt utoljára Pesten, bátyám?

Az öreg elnézte a levegőt; komolyra fogta a kérdést; mialatt gondolkodott, az ujjain számolt:

- Várjunk... harminckét éve vagyok plebános; milléneumkor fenn jártam, ezt tudom. Aztán még egyszer. Az első repülőgépes volt Pesten: Blériot. De akkor megjártam: nem láttam semmit. Ettől eltekintve nem voltam. Itthon is akadt dolog...

Kerek szemekkel csodálkoztak rá. Mintha elszégyelné magát, asztalra könyökölt, tenyerével elfedte félarcát. Kicsit szomorkásan mondta:

- Tudjátok, eleinte nehezen ment. Még sokszor most is, ha látom a vonatot, elszaladnék utána. Bizony, sok vágy maradt itt a füstje után. Ej, nem baj! Ha itt ülök és elnézem ezt a világot, mégis csak úgy érzem: itt érem legközelebb Isten országát. Ezt már megszoktam. Aztán gondolom, csak ilyen az élet másutt is, meg köll öregedni mindenütt.

Egész testével az asztalra nehezedett, lehúnyta szemeit. Egyszerre két erős barázda mélyedt végig az arcán. Mintha röstelné, hátat fordított, hogy pipára gyujtson. Hogy ott lógott a szájában, megint a régi volt. Pár hangosat pöfékelt, oldalra csúsztatta a szopókát és ügyesen töltött le egy pohár bort. Csillogó szemekkel nézett a fiúkra:

- No, má beszéljetek ti!...

- He... de csak lányokról tudunk.

- Hát nem bánom. Még van egy óránk.

A fiúk megnézték óráikat, bólintottak. Józsi kihúzta magát, ivott, köszörült a torkán. Kajla hangja volt, mint egy pulykának:

- A magam dolgáról nem beszélek, de a Kariról elmondok valamit. Kari ne szólj közbe, majd aztán te teszed le a garast. Hát, Náci bátyám, ennek megtetszett egy nő, vízben tetszett meg: strandon. Persze, nem tágított. Másfél órába került, míg megszólíthatta, de arra Karit kilelte a hideg. Volt hát muri! Mindjárt a nő került fölénybe...

Nevetve dőltek az asztalnak, ropogtak a székek. A plebános tokája megduzzadt, egyik szemöldöke felszaladt majd a haja tövéig; nagyot hunyorított. Kari az asztalt döngette:

- Szó se igaz! Ennek jár a szája! Még nem volt esete tisztességes nővel!

A plebános elengedte a pipát, nehezen mozdított a karján, azután levegőbe hajlítgatta a mutatóujját:

- No, no, kakaskák!

Egy tál cseresznye állt az asztal közepén, előbb nem nyúltak hozzá, most lassan szemezgettek belőle. Ebben megcsendesedtek.

- Tanultok-e? - kérdezte a plebános.

Legyintettek a levegőbe:

- Eddig nincs baj!

Az öreg kiemelte magát a karosszékből. Derékkal előre hajolt, hogy koccintson. Gyönyörűséggel nézett rájuk, belepirult, fényesedett a bőre. Valami igen atyásat akart mondani, már mozgott a szája, de nem találta a szót. Visszahelyezkedett, mire eszébe jutott ennyi:

- Majd egyszer meglátogatlak benneteket!

- Éljen, éljen! Most jön velünk, bátyám, most mindjárt!

Hadonásztak. Maguk sem tudták, milyen hirtelen adódott szájukba a dolog:

- Persze, az ilyen elhatározás a legjobb: ez mindig jól sikerül.

- Megszáll a tanyánkon: van vendégágy. Féreg nélkül. Különben alvásra nem kerül sor.

- Ugye jön? Tíz előtt Pesten leszünk...

Az öreg nem jutott szóhoz; most már kavarodva áradt belőlük a szó. Felálltak, szorosan maguk közé fogták, szinte már vitték volna magukkal. Az öreg karjait feszegette közöttük. Végre sikerült; kiszabdult, kinyujtotta mind a két karját és széles hullámot szelt velük.

- Menjetek már, no, ne bolondozzatok!

Visszazuhantak a székekre. Gyorsan hajtották le az italt; Józsi most már csendesedve mondta:

- Pedig Náci bácsi bírná még az iramot; elválna, milyen kitünően konzerválta magát.

Megállt a szó. Melegük volt; hirtelen ledobták magukról a kabátot. A hüvösödő esti levegő egész testben lemosdatta őket. Csend volt, hallatszott a tücsök. S hogy állták a csendet, sok minden hallatszott: mezőről a pitypalaty, mocsarasból a békakoncert, közel a bozótban madarak fészkelődtek.

- Ha! - mondta a plebános és felemelte mutatóujját - ez a fülemile.

Kari bólogott:

- Énekelnénk mi is szívesen, de itt nem illik. Látja, Náci bácsi, azért jöhetne velünk; ilyen szép napot illően kellene befejezni. Csak egyszer fiatal az ember. Aztán mi baj történne? Hallgatnánk egy kis cigányt, szolid fiúk vagyunk mi. Reggel néznénk egy pár templomot: délre itthon is lehetne.

- Persze - mondta Józsi -, mire felérkezünk, megint étvágyunk lesz; elmehetünk a Bagyikné kocsmájába, eszünk egy jó halpaprikást.

Az öreg váratlanul mohó figyelemmel könyökölt az asztalra, kikerekedett szemekkel nézte a fiúkat. De mintha maga is szégyelné, felnevetett és belevörösödött rögtön:

- Halra mindig fölfülelek!

- Éljen, akkor hát velünk jön!

Most már visszahúzta a szemeit, ravaszan sandított, párszor végig húzott a haján. Mintha hirtelen határozott volna, ököllel ütött az asztalra:

- Jól van hát: áll a dolog!...

Éljeneztek, mozgolódtak. Kilökték a székeket maguk alól; kiabálni kezdtek:

- Indulni kell! Mindjárt kilenc óra!

Már tolták volna az öreget maguk előtt. De az állt, elbújtak a szemei; huncutkodó sunyisággal mosolygott:

- Talán ruhát változtatnék.

Gömbölyödve fordult meg; benyitott a konyhába. Fáni kezéből kiesett a mosogatóruha, eléje állt. A plebános szája elé tette a tenyerét, egész testében mozgott, göcögtette a nevetés:

- Ezek itt bolondot akarnak csinálni belőlem, de kifogok rajtuk! - A kezeivel magyarázott valamit. Csak annyit mondott ki hangosan: - Még felérek az eszükkel.

Tiszta reverendában került vissza. Gyalog mentek. A plebános egy lépést előttük, nagyokat kalimpált a bottal. A fiuk fojtott kuncogással könyökön lökték egymást.

A csendes meleg este mintha békességbe kötözte volna a falut, csak a Bodri nyöszörgése jött utánuk. Völgybe mentek, erős volt az árokparti füzesek illata. Később a vizenyős réten pompás mentaszag csapta meg őket. Megálltak, nyitott szájjal falták a levegőt, a láthatár szélén most vöröslött a hold, mint egy égő kazal, szinte tüzet gyujtott az akácás között.

- Látjátok! - mondta a plebános és büszkén, önérzetesen mutatott oda. Jókedvű volt; ahogy visszanézett a fiúkra, rögtön ravaszkodó nevetést nyelt.

- Csak maradjatok! Majd én megváltom a jegyeket - mondta a perronon.

Ahogy visszajött a jegyekkel, úgy tetszett, megkövérítette a jó kedv:

- Nesztek!

Kari lámpa felé tartotta:

- Első osztály! Igaz úriember, bátyám...

A perronépület falán nagy árnyékok nőttek; olyan volt, mint két nyurga pózna között egy hatalmas gombóc. Józsi meglökte Karit; halkan hümmögött: - Jól fogunk festeni.

A völgy reszketett, már előre jött a kőszénfüst. A világos este megszürkült. Az őr kiállt a lámpával.

- Bátyám, siessünk! Előre; ott az első osztály.

Széles lett a plébános arca, mint fején a széles kalap. Dörzsölgette a tenyereit. Megállt a lépcső előtt:

- Már csak utazzatok énnélkülem! Hehehe! Szép, szép a fiatalság, gyerekek, de öregnek könnyebb lenni... - Ezen nagyot nevetett.

A két fiú hirtelen szóhoz sem juthatott, valami ilyesmi hallatszott a mozduló vonatról: - Becsapott! Gondolhattuk volna...

Az öreg nekifeszítette a karját, nagyokat lóbált a vonat után:

- Gyertek el, gyerekek, csak gyertek el megint! Kell ez a vén papnak. - Aztán soká nézte a füstöt. Nézte, míg a szürke estében sötét felhővé foszlott. Szaladhatnékja támadt; csak maga sem tudta, merre? Párat kalimpált a bottal, aztán keményen levágta a kavicsok közé:

- Élet, te! Te, élet!

Nem lehetett tudni: harag-e vagy mámor? Ekkor meglátta a tulajdon árnyékát. Mintha hátba vágták volna, előre billent s rögtön hosszúra fogta a lépést.

A völgy, az ég, a láthatár, a csend megnőtt az estében. Csak a toronyóra kongatott egyformán.