Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (5)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (5)
(REGÉNY)
16.

Bárkit ha megkérdeztek volna a házban, valószínűleg több bizonyosat tudna mondani a karambol után bekövetkezett ügyekről, mint maga az özvegy, aki pedig hónapok óta jár egyik helyről a másikra, várakozik az előszobákban, sír az üzletvezetőség urai előtt és sír az ügyvéd előtt, elbocsátják anélkül, hogy mondanának neki valami megérthetőt s megint beidézik, akárha egyszerre jóra fordult volna minden. A házban mindenki az ő bajait tárgyalta s voltak, akik azt ajánlották neki, hogy ne pörösködjön, fogadja el, amit az üzletvezetőség kínál, mások egészen neki szerették volna vadítani, biztatták, hogy tűzzel és vassal menjen az urak ellen s ő, mint valami szalmaboglyában fulladozott a sok zavart beszéd alatt. Érezte, hogy ezek az emberek, ha javát is akarják, mind felelőtlenül beszélnek s ha egyszer valahol elrontja a dolgát, támasz nélkül magára marad. S ő nemcsak magáért, hanem a gyerek sorsáért is felelős. Egészen elhanyagolta az otthoni dolgait, fél éjszakákon át ébren vergődött és bolyongott a zavaros kérdései és feleletei között, akár valami őserdőben. Végre az ügyvéd is azt ajánlotta:

- Legjobb lesz, ha belenyugszunk abba, amit eddig megígértek. Be tudják bizonyítani, hogy boldogult férje többet volt részeg, mint józan ebben az életben s ezzel elvesztettük a pört.

Az asszony tudta, hogy mindez igaz, de fájt neki ez az egyszerű, rideg megállapítás, sírt és védte a halott emlékét. Nem is azért, hogy több pénzt kapjon utana, kötelességből az ő párja volt az az ember s ő magához tartozónak érzi most, a halála után is. S a szemei elől lassan már el is úsztak az ember hibái, felejthetetlen jóságok, szerelmes gyöngédségek emelkedtek föl az emlékezete mélyéből, megfakult színeik újra kitüzesedtek és szagosak voltak, mint a szerelmesek ládába zárt levelei.

- Ivott, ivott - mondta megnyugodhatatlanul -, de azért mindig olyan rendes és pontos volt, mint az a nagy óra, amit a zsebében hordott. Neki már nem ártott meg az ital. Tudom én, az emberek nyelve szívesen megszapulja azt, aki már tehetetlen ellenük.

Fölpanaszkodta magából a szavakat, hitt az értelmükben és jelentőségükben s mégis otthon, mintha az már egy egészen más világ lenne, anyáskodó intelemmel mondta a fiának:

- Látod, látod, mindenütt azt mondják: iszákos volt. Akkor is részeg volt, mikor a szerencsétlenség történt, ne is kereskedjek hát a dologgal.

A gyerek ügyes kibúvókon, apró hazugságokon törte a fejét, de hiába tanácsolt akármit is az anyjának, az már kiismerte magát ebben a szövevényben, megmagyarázta neki a szavai értelmetlenségét. Ültek egymással szemben s úgy tünt, egy elhagyatott szigeten ülnek s kalandos tervekről tanácskoznak, amiket egyikük sem tud végrehajtani. S aztán visszajutottak oda, ahonnan elindultak.

- Majd csak elvergődünk valahogyan - mondta az anya -, a nyugdíj elég lesz a legszükségesebbekre, közben te megnősz s nemsokára már te is megkeresed a magadét.

- Én nem is félek semmitől - felelte a gyerek. - Ha maga nem sirdogál, akkor nekem eszembe se jutnak ezek a bajok. Tudom, hogy csak egészséges legyen az ember, akkor semmitől sem kell félnie. A huszonötkilós zsákot úgy fölemelem, mint maga azt a vánkost.

Az anya is megnyugodtan nézegette a fiát, szinte szemmelláthatóan nőtt az és erősödött és okosak és meggondoltak voltak a szavai. Ha maga mellett látta, akkor ő is nyugodt volt, lámpások égtek a szemeiben és ereje lett volna hozzá, hogy elinduljon a gyerekkel, ki az ismeretlen világba. S a gyerek is észrevette ezeket a változásokat az anyján, még komolyabban beszélt és még biztosabban állt meg előtte. De ha elbúcsúzott tőle, megint gyerek volt, gondtalanul és készen a csínytevésekre.

Apja halála után bevégezte az osztályt és kimaradt az iskolából. Sokáig tanácskoztak róla, hogyan és miképpen folytassa tovább az életét, s ez volt a legkönnyebb megoldási mód. Mérnök szeretett volna lenni, de belátta, hogy nem mindent cselekedhetik úgy az ember az életben, ahogyan szeretné. A dolgok összefüggenek egymással s ha valahol zökkenő áll be, változás áll be ebben a rendben és változás áll be az ember életében is. Olyanok vagyunk, mintha egy nagy folyóban úsznánk valamennyien, visz bennünket a víz sodra s csak éppen, hogy mi is néha segíthetjük vagy akadályozhatjuk ennek a sodrásnak a tempóját. Miklós nem akart minden föltétel nélkül szembeúszni az árral, a mérnöki pálya elérhetetlennek látszott előtte, megbeszélték az anyjával, hogy inasnak megy. De most még arra is túl fiatal, előbb még valami más munkát kell keresnie. Egy kocsis lakott a házban, beszerezte őt a gazdájához, egy nagy füszerkereskedőhöz a belvárosban. Egész nap együtt dolgozott a kocsissal, árut hordtak ki a kiskereskedőknek, az ember hajtotta a lovakat, ő pedig egy kis könyvecskében nyugtáztatta az átvett árut a kereskedőkkel. Egészen könnyű munka volt ez az ő részére, sokat volt kint a levegőn, sütötte a nap, fujta a szél, megismerkedett a város minden részével, idegen emberekkel és sok olyan dolgot és történetet látott, amire eddig nem is gondolt. Korán reggel ment el hazulról, későn este jött haza s ha közben nem volt kihordandó áru, akkor takarítani és csomagolni segített lent a raktárpincében. S ezt a homályos, titokzatosan zegzugos helyiséget is szerette a gyerek. Lányok dolgoztak itt hosszú asztalok mellett, volt idő, hogy nyelveltek és marakodtak egymással mint a pulykák, máskor pedig gondtalanul nevetgéltek és annyira jóban voltak, hogy egy nótát tudtak énekelni valamennyien, mint dalárdisták.

S naponta kétszer-háromszor kitört a riadalom.

- Egér! Egér! - visították a lányok összeszorított torokkal, lábuk közé kapták a szoknyáikat és kétségbeesetten toporzékoltak. - Fogd meg a patkányt!

- Egér! Egér!

- Patkány!

- Fogd meg azt az ördögöt.

Miklós ilyenkor hősies elszántsággal s valami kezébe akadt alkalmatossággal utánavetette magát a menekülő kis állatnak. De hiába ügyeskedett, mint valami eldobott golyó, eltünt az a legközelebbi lyukon vagy hézagon.

Mielőtt este hazament volna, megparancsolt dolga volt, hogy a raktárban fölállítsa az egér- és patkányfogókat. Komiszul büdösek voltak ezek a kis szerszámok. De azért szívesen bajlódott velük, eledelt tett beléjük s reggel kíváncsian szaladt le a pincébe, hogy vízre eressze belőlük a megfogott állatokat.

Voltak olyan csapdái, amik agyonlapították az áldozatokat s voltak olyanok, amikben elevenen, mint egy kalitkában megmaradtak az állatkák. Miklós leült a földre és nézte, figyelte, hogy szaladgálnak ide-oda a megkergült rabok, hegyes orrukkal szimatolnak valami véletlen kis rés után, a szemeik ragyognak, akár az apró gyöngyszemek. A patkányokról hallotta, hogy azoknak mérges a harapásuk, elfogult volt velük szemben és nem is tudott velük játszani. Irtózott a szőrük érintésétől s utálta a pockos gömbölyű testüket. A vízcsap alatt nagy hordó állt, Miklós beleszórta az állatokat s aztán rájuk engedte a vizet. Eleinte tetszett neki ez a gyilkos játék, később aztán megutálta és megundorodott tőle.

Otthon az anyja előtt sohasem beszélt ezekről a kínzó játékairól, tudta, hogy az elítélné ezért s ő annyira szerette az anyját, hogy semmit nem akart a kedve ellen tenni. Egészen nagy fiú volt már, de megmaradt kezes gyereknek és jól esett neki, ha az anyja meg volt vele elégedve.

- Mit csináltál ma egész nap? - kérdezgette tőle az anyja esténként. - Többször is gondoltam rád ma s úgy négy óra felé egészen furcsa érzésem volt, mintha megéreztem volna, hogy valami rossz történik veled abban az időben.

Miklós fölényesen mosolygott:

- Négy órakor?... éppen valamelyik kereskedőnek adhattuk át a kávét, vagy a szentjánoskenyeret. Attól függ, hogy hol járhattunk. A belvárosban inkább csak kávét és kint inkább csak szentjánoskenyeret rendelnek tőlünk.

- Nagyon örülök neki, hogy semmi bajod nem történt - mondta az anyja. - Aggódtam miattad, pedig én nem szoktam csalódni az érzéseimben. Mosakodj meg szépen és vegyél föl tiszta alsóruhát. Még jó, hogy az ilyesmivel el vagyunk látva egy időre... Ó, de nősz, te gyerek, mintha öntöznének és maholnap már akkora leszel, mint egy létra.

- Ha már akkora leszek, mint egy létra, akkor majd meg is házasodom.

- Szopogass csak szorgalmasan krumplicukrot és tréfából se gondolj ilyen csacsiságokat. Az ember arra is vigyázzon, hogy mire gondol, mert aki rosszra gondol, az könnyen rosszat is cselekszik.

A gyerek nem kötekedett, hagyta, hogy az anyja úgy bánjon vele, mintha ő még mindig iskolás fiú lenne, mintha neki még fogalma sem lenne az élet bizonyos dolgairól. Este aztán kiment a fiatal barátai közé, cigarettáztak az utcasarkokon, csibészkedő mozdulatokkal rémítgették a boltokba szaladgáló lányokat s ordító fölírásokkal s gyalázatos rajzokkal firkálták tele a palánkokat.

Valamelyik fiú egyszer hosszú falábakkal jelent meg az utcán, a többieknek is megtetszett ez az ötlet, ők is összetákoltak maguknak ilyen hosszabbító léceket s mint valami gémek járkáltak ide-oda az utcákban. S egyszer véletlenül benéztek egy földszintes ház ablakán, s aztán rendszeresen, sokáig folytatták ezt a leselkedő játékot. Az emberek ittak, ettek, verekedtek s mezítelenre vetkőztek a falak között, nyugodtak voltak elrejtettségükben s a gyerekek beleselkedtek rájuk a magas falábaikról. Miklós tudta, hogy ez csunya, embertelen dolog, de ingerelték az újságok, amik a szemei elé tárultak s hiába is védekezett volna ellene, az egészséges vére, az ébredő és kielégületlen vágyai voltak azok, amik belevitték és fogvatartották ezekben az ingoványokban. Az anyja vigyázott előtte, hogy soha még csak ingben sem kerüljön a szemei elé s a gyerek most látott idegen asszonyokat elgyűrt ingekben és mezítelenül és látott fiatal lányokat, amint ott állnak a tükör előtt, nézik magukat és gyönyörködnek a testükben.

Ó, milyen zavarosak lettek a napjai és milyen nyomasztóan feküdtek rajta az éjszakák.

Napközben épúgy utazgatott a kocsissal, mint azelőtt, de a munkája már alig is érdekelte, ki szeretett volna lépni ebből az egyhanguságból, több volt az ereje, mint amennyit le tudott foglalni az élete. Gondolt a hegyekre, vizekre és erdőkre, amikről a földrajzkönyvében olvasott és kedve lett volna fölemelkedni a hegyek magasságába, leereszkedni a tengerek mélységébe és átgázolni az erdőkön, harcolni minden és mindenki ellen. És le volt kötözve a fiatalságával és az anyja szeretetével. Az arca megnyúlt és elsápadt, mérges vimedlik ütköztek ki a bőrén s a kezei megnőttek olyan hosszúra, hogy nem tudott mit csinálni velük. Eddig minden mellékgondolat nélkül mosdott az anyja előtt, cserélte a ruháit, szennyesét gondtalanul eldobálta maga körül, most tele volt félelemmel, takargatta magát s a levetett alsóruháit összecsavarta és gondosan csomóba kötötte. Félt, hogy az anyja észrevesz rajta valamit, valami szégyenletes dolgot, de hogy mi az, amit szégyenleni kellene, azt ő maga sem tudná megmondani. Mindez csak az érzéseiben élt így megfoghatatlanul és kimagyarázhatatlanul. Mi is volt ő most egyéb, mint az érzelmek húsból, vérből való edénye, csak meg kellett érinteni és fölkondult belőle az értelmetlen nevetés.

Egy este az általános beszélgetés közben átmenet nélkül azt kérdezte tőle az anyja:

- Tudod-e ki járt nálunk máma?

A gyerek hallgatott kicsit, úgy tett, mintha komolyan spekulálna s aztán határozottan megfelelt:

- A király!

- No te jól belejöttél a huncutkodásba - mondta az anyja nevetve. - Az a szép, barna lány, aki néha cukrot is hozott neked, mikor még te kisebb voltál. Azóta férjhez ment egy suszterhez, már kisgyerekük is van s most el szeretnének menni az anyjuktól. Azt kérdezte, nem vennénk-e föl őket kvártélyba. Mit szólsz te ehhez a dologhoz?

Közben vacsoráztak, az anya kávét, a fiú pirított szalonnát. Fekete vaslábasban állt előtte az eledel, a pirított zsír szaga ingerelte az orrát, türelmetlen mohósággal kapkodta be a forró szalonnakockákat.

- Az istenért, ne nyeld olyan forrón, az egész torkod összeégeted.

- Ha úgy gondolja, vegye föl őket - mondta a fiú, a szája tele volt zsírral és kenyérrel. Kifelé fújta az étel forróságát. - Ne féltse az én torkomat, jó is lenne, ha már ilyen vacak szalonna is kifogna rajta. Ha ők idejönnek, legalább könnyebben mulnak el a maga napjai is. De hova teszi őket?

- Bemennek az egyik ágyba, én tömök egy új zsákot s lent alszom majd a földön.

- A földre én megyek le. Nem is szeretek az ágyban aludni, úgy érzi az ember, mintha langyos kásában feküdne. Sokkal jobb lesz nekem a keményen. Maga alhatik az ablaknál, ők pedig itt a sarokban.

Az anyja elfogadta az ajánlatot, jólesett neki, hogy a fiú még mindig olyan jóakaratú és előzékeny hozzá, amilyen kisgyerek korában volt. Őneki bizony már nehéz lenne a kemény földön aludnia, de mégis szó nélkül lement volna, ha a gyerek most föl nem ajánlja a helyét. Ő úgy gondolta, hogy igazság szerint az anyával szemben a gyereknek jár ki a zsírosabb falat, a tisztább ruha és a kényelmesebb fekhely. Minden anyának csak örülnie lehet azon, ha látja, hogy a kamaszodó fia milyen feneketlen étvággyal nyeli le az eledelt, milyen pompásan áll rajta a rendben tartott ruha s milyen fölényes nyugalommal alszik a tarka vánkosok között.

- Jól van, te mész le a földre, de ha majd egyszer vissza akarod venni az ágyadat, mindig szívesen visszaadom. Nekem már jó akárhol, az én csontjaimat talán már nem is lehet jobban összetörni. Te még fiatal vagy, neked még fáj, ha úgy érzed, hogy rosszul bán veled az élet.

A fiú hencegett az erejével, meghallgatta az anyját s aztán úgy beszélt hozzá, mintha fordított lenne köztük a viszony, a másik az, akit neki becézgetnie és gyámolítania kellene. Beszélt, beszélt, mintha langyos források bugyognának ki a száján s közben evett, nagy darab kenyérbeleket mártogatott bele a meleg zsírba. Az ujjai is zsírosak lettek, cuppogó szájjal leszopogatta őket s megelégedetten, földerült szemekkel mosolygott.