Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Antonio Widmar: ACCORDI MAGIARI

Ezen a címen a modern magyar líra első olasznyelvű antológiáját teszi elénk egy trieszti kiadócég, a «Parnaso», csinos kötetben, mely nyolcvanegy fordítást tartalmaz huszonnyolc magyar költő verseiből, Gino Sirola professzor munkáit. Nekem úgy tetszik, hogy az olasz nyelv kötelező tanításának a magyar középiskolákba való bevezetése után ezt kell az első komoly lépésnek tekinteni az olasz-magyar kulturális kapcsolat gyakorlati megvalósításában. S ítéletünk szerint döntő lépésről van itt szó, melynek a modern magyar líra szempontjából is megvan a maga súlya és főleg meglesznek üdvös következményei. Már több tekintélyes olasz lap tett róla említést, igen hízelgően - a Corriere della Sera például, hosszabb cikket ígérve a kötetről, hangsúlyozta, hogy «kimerítő megbeszélést érdemel». S bizonnyal még több fog utánuk jönni, mert a benyomás, amit az olasz ember érez Sirola antológiáját forgatva, az, ami egy tiszta, hatalmas s - kissé túlontúl elhasznált, egyszerű jelzővel élve - a szó igaz értelmében Nagy Poézis előtt foghat el bennünket, mely egyetlen a maga nemében Európában s annál mélyebb figyelmet érdemel, mert jele, hogy a magyar népben még az erő friss forrásai rejlenek, alkalmasak a maguk tisztaságával megváltást hozni multjának és jelenének minden tragédiájára. Minden kétségen kívül minden itáliai olvasóra ezt a hatást fogja tenni a magyar költőknek ez az első antológiája, amivel Sirola professzor megajándékozott. S ez azt jelenti, hogy spanyolok, portugálok, franciák, angolok is, - egyszóval mindazon nyugati népekből verődött olvasók, akiknek alkalmuk lesz ezen az antológián keresztül megismerni a modern magyar költészetet - szükségképpen ezt az értelmezést fogják annak adni, ennek az elmaradhatatlan és kétségtelen hatásnak alapján fogják azt interpretálni. Ezért nyugodtan állapíthatom meg, hogy Gino Sirola nyolcvanegy versfordításának, mely ezt a huszonnyolc magyar költőt bemutatja, még a rideg számok korában is, amilyen a mienk, meg kell hoznia biztos sikerét.

Gino Sirola fordításai sorról-sorra mennek, mintegy szabad versben s így könnyen győzik le az akadályokat, amikkel az eredeti rímek és ritmusok utánzása mindig együttjár. Oly fordítás, mely híven reprodukálja az eredeti költemény ritmusait és rímeit, lehet egy nagy költő műve, akinek világlátásában vannak szellemileg egyértékű momentumok azokkal, amiken a fordított költő keresztülment - vagy lehet szerencsés pillanatok eredménye, melyek különös módon megfelelnek azoknak az érzéseknek, amik a fordított költőt az alkotás pillanatában ihlették. Ilyen formában fordítani tehát vagy a magas költészet kérdése, vagy a körülmények szerencsés találkozásáé - szóval véletlen dolga. Ám Gino Sirola, amennyire ismernem adatott, sokkal inkább exaktságra hajló szellem, szinte a pedantériáig, és sokkal inkább a mindennapi köntösükben járó szavak egyes és egyszerű szépségeihez kötött író, hogysem efféle kockázatokat vállalna. Az idegennyelvű költeményt ő a tanár jellegzetes pontosságszeretetével és a teremtőénél nagyobb megértésű költő tökéletesen gyermeki áhítatával közelíti meg. Gino Sirola tudomásom szerint egyike volt Giovannai Pascoli legkedvesebb tanítványainak s ez a Pascoli egyike a legnagyobb és legmélyebb költőknek, akiket a huszadik századi Itália a világnak adott. Nos, Gino Sirola megtanulta Pascolitól, hogy a költői alkotásokhoz gyermekkorunk szűzi érzékenységében megfrissült lélekkel kell járulnunk és lefordításukat csak akkor szabad megkísérelni, ha a lefordítandó költemény teljesen lelkünkbe tudott férkőzni és saját legősibb őszinteségünk, legmélyebb tisztaságunk nosztalgikus keresésének egy lépcseje volt. És ezért van az, hogy Sirola egy-egy fordítását olvasva úgy érezzük, mint aki valamely derűs becsülettel és a megoldott feladat teljes tudatával bevégzett mestermű előtt áll. S annak számára, aki ismerte Pascolit s a lírai atmoszférát, mely személyéből áradt, Sirola fordításai még avval a nagy érdemmel is bírnak, hogy visszaigézik őt az olasz líra e dicső és közeli multjának csorbítatlan derűjébe.

És ezt lehetne egyúttal e fordítások hiányosságának is mondani: melyek talán nagyonis egységes színezésűek ahhoz viszonyítva, hogy oly költőket tolmácsolnak, akik világfelfogásukban, témáikban, egyéniségükben s költői kifejezésmódjukban igen különbözők. De Sirola mélyen és becsületesen átérzett szándékai megmagyarázzák azt is, amit a szemére hánytak: hogy t. i. némely költőknek különös előnyt ad, míg másoknál egy-egy rövid vers fordítására szorítkozik, sőt egészen kihagy oly költőket, kik minden figyelmet megérdemelnek s mégis, sajnálatunkra, ebből az antológiából hiányoznak. Ezért címezte antológiáját általánosságban «Magyar Akkordok»-nak, kerülve minden olyan megjelölést, mely a mai magyar líra teljes és végleges gyűjteményét látszanék ígérni. Ez újabb bizonyítéka becsületes intencióinak. Azok a költők, akik leginkább megfelelnek Sirola lírai konceptusának és fordítói érzékenységének. Ady, Babits, Gellért, Karinthy, Kosztolányi, Nagy Zoltán, Tóth, Kassák és Sárközi, és valóban ezek azok, akiknek versei leginkább sikerültek a fordításban és leginkább adnak az olasz olvasónak pontos képet a felsorolt költők értékéről. A többi költőtől is, akik ebben a kötetben szerepelnek, Sirola főleg azokat a darabokat választotta, melyek leginkább megfelelnek költői elveinek, mindazonáltal híven törekedve ezeknél is, hogy eredeti tónusuk hatását keltse. Végignézve az antológiában foglalt nevek sorozatát, az a megjegyzésünk támad, hogy Sirola jól tette volna, ha nagyobb terjedelemben mutatja be azt a költészetet, mely Petőfi és a modernek közti átmenetet jelenti és jól tette volna, ha a sorba bevett volna oly neveket, mint Reményik Sándor, Mécs László, Komjáthy Aladár, Szabó Lőrinc, akik az ifjak között számottevők és méltók szerepelni a modern magyar líra összefoglaló képén. Viszont kihagyhatta volna azt az egy verset, amit Szenes Erzsitől fölvett; ez a költőnő még nagyonis kevéssé ismert s Sirola bizonyára csak egy perc hangulatának engedelmeskedett, mikor az antológiába fölvette.

Ezeket a gondolatokat költi bennünk a magyar költők olasz antológiája, melyet Gino Sirolának köszönhetünk. Befejezésül még egyszer hangsúlyozhatjuk, hogy Sirola becsületes és lelkiismeretes munkát végzett, melynek értékelésénél csupán a föntebb kifejtett elvek irányadók: mert Sirola sokkal távolabb él tőlünk, hogysem ismerné a modern magyar irodalom mezején küzdő ellentéteket s így ha valaki az antológiát hiányosnak találná, mindenről inkább vádolhatja a szerzőt, mint rosszhiszeműségről vagy pártoskodásról. Nemrég volt alkalmam személyesen beszélni a fordítóval az antológiáról, melyet a Nyugat olvasóinak bemutatok, s az a benyomásom, hogy Sirolának - amint az első tízezer példányban nyomott kiadás elfogy - szándékában áll egy másodikat hozni forglomba s ebben nemcsak bizonyos javításokat fog eszközölni, hanem a jelenkori magyar lírának még tágabb képét akarja adni, mint az elsőben.

Ha vannak is ily pótolnivalók, nyugodtan állíthatom, hogy Sirola antológiája nagy szolgálatot tesz a jelenkori magyar költészetnek s abban az erőfeszítésben, melyet Magyarország kultúrája mintegy jussáért kifejt, hogy megnyissa maga előtt Nyugat kapuit, miután elfogadta s viszonyaihoz alkalmazta annak tanításait, jelentős állomásnak kell azt tekinteni, melyet oly komolysággal s tisztességgel kell kiemelni, mint ahogy én magam igyekeztem megtenni.