Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám

ORMOS LÁSZLÓ: THE SISTERS ARIZONA

Az Arizona Sisters két cowboyruhás szőke nő volt. Az egyik csak úgy szórta aranyfogas mosolyát, a másik, a fiatalabb, olykor gondterhelt arccal figyelt partnernője gyors szökkenéseire. Csak tavaly óta voltak nővérek, amikor is megtanultak egy pattogó kis angol dalt, beszerezték maguknak a széleskarimájú kalapokat, amelyeket tánc közben a parkett szélére penderítettek és rojtos tarka-barka mellénykéket csináltattak, de nadrágra már mintha nem telt volna és így majdnem derékig meztelen lábszárakkal igyekeztek az erősen másodrendű mulatóhely közönségét a Vad Nyugat illuzióiba ringatni.

Tavaly még külön dolgoztak. Lonci, a telt és már régen nem fiatal Arizona akkor még keleti táncosnő volt, de minden fáradozás és viharos pénzkereső munka ellenére is veszedelmesen elhízott, úgyhogy meztelen hasát már nem engedték többé villogtatni a lokálok üzemvezetői, még színes világításban sem. Egykor karcsú lábai elnehezedtek, gyakran fájtak is és a ragyogó, gyöngyös-gyémántos mellrózsák sem feleltek meg többé céljaiknak. Lonci kinőtte a mellrózsákat és kétségtelen ugyan, hogy Keleten csak növekedett volna népszerűsége is, itt azonban, Budapesten, Kelet és Nyugat határán nem kedvelik az urak a kövér táncosnőket, bármely világtáj művészetét igyekszenek is a parkettre varázsolni. Lonci így aránylag rövid idő alatt járta meg az utat Kelettől Nyugatig, mégpedig Vad Nyugatig, mert Loncinál vadabbul senki nem táncolt széles e mulatóban. Ő tudta, miért.

Manci, a kis Arizona csak az idén lett «szám», ezelőtt csak a nagy szünetben és műsor után került parkettre, hogy valamely sápadt, szmokingos fiatalemberrel karöltve divatos táncot fickándozzon és kedvet csináljanak a fehér asztalok körül előkelősködő privátoknak a hangulatot emelő, ritmikus, groteszk és már nem is kétértelmű tornára. Mancit a szerényebb igényű társaságok meghívták asztalukhoz, fellengős malacságokat súgtak kedves kis fülébe és a leányka az ezerszemű, kövér üzemvezető megelégedésére csengő kacagások közepette lökdöste föl a tele borospoharakat. Ha csak lehetett, pezsgőt rendeltetett és egyéb költséges mulatságokba sodorta társaságát. Manci mindezt nem önzetlenül tette. Minden krajcár után, ami az ő révén került a főpincérhez, százalék járt neki, de megtörtént néha az is, hogy nézeteltérés támadt a percent körül és a pomádéshajú főpincér ilyenkor derekas pofonnal szerelte le az okvetetlenkedő gyermeket.

Manci már tudta, hogy ezek a pofonok a kezdet nehézségeit jelképezik és egy-egy hisztériás visításon kívül alig volt más megjegyzése e kellemetlen, de régi és jól bevált szokás ellen.

Egyszer, amikor három pofont kapott és meg is rugdalta a frakkos éjjeli haramia, elpanaszolta bánatát egy piszkoskörmű és rosszfogú ujságírónak, aki éjszakáit többnyire a mulatóban töltötte. Az ujságíró figyelmesen följegyezte a tényállást, zárás után elvitte Mancit rideg és szellőzetlen hónaposszobájába, megesküdött, hogy tönkreteszi a főpincért, de másnap este megint csak föliratta imbiszét, feketéjét, konyakjait és már csupán Manci finom és rugalmas derekára emlékezett vissza.

Lonci megsajnálta az ügyetlen és naiv kis kolléganőjét. Emlékezett régi, oh, milyen régi időkre... szívesen tűrte volna a pofonokat, boldogan elszenvedett volna néhány kemény rúgást is, ha lepofozhatták volna, lerúghatták volna róla azt a fölösleges húsz esztendőt.

Magához vette Mancit, aki addig fésületlen és mocskosszájú anyjánál lakott, löttyedt és trabális anyjánál, aki gyűlölte a lányát, mert szép és fiatal volt, mert férfiakkal hálhatott amennyiszer csak akart és még gyakran pénzt is kapott, de sohasem eleget ahhoz, hogy a lakásért, hitvány kosztért, mosásért eleget tudott volna fizetni. Amikor Manci összepakolta szomorú kis cókmókját és a nyiszorgó kosárral leerőlködött a lépcsőn, künn állt az egész udvar. Az anyja karattyolt, kiáltozott; átkozta és női becsületében sértegette leányát. A három emelet gangjain mint hájas dögmadarak gubbasztottak a bérkaszárnya némberei. Savanyú konyháikból, büdös szobáikból előcsoszogtak és rátehénkedtek a vaskorlátra. Vihogtak, sugdosódtak, és Mancinak égett az arca, térdei megbicsaklottak, ahányszor a folyosóra nyíló lépcsőfordulóhoz ért.

A harmadik emeleten lakott albérletben Vacula, egy zöldarcú, tüdőbajos nyomdászlegény, aki elúnta a vén hárpia óbégatását. Rá is szólt:

- Ugyan, süljön ki már a szeme, hogy így beszél a lányáról. Igaza van, ha itthagyja magát...

Még a legviharedzettebb botrányközönség is meghökkent az elvetemült perszóna válaszára és mindig későn aggodalmaskodó anyák kapkodva ráncigálták be vihorászó kamaszlányaikat a folyosóról.

- Hagyja, Vacula úr, nem érdemes egy ilyennel...

- Na ezt mégse lehet eltűrni. Én beverném a csúnya pofáját!

Vacula is ezen a véleményen volt. Arcán kigyulladtak a szederjes, vörhenyes rózsák, mint fájó köhögések alatt, botladozó léptekkel igyekezett, hogy elégtételt vegyen. De mire a szutykos konyha ajtajához ért, Manci mamája eltűnt a gangról. Ám csak egy pillanatra. Amikor ismét kipréselte magát a szűk ajtónyíláson, vastag és vörös kezében mosogatórongyot szorongatott.

- Hagyja, Vacula úr!

- Kenjen oda neki!

A folyosó dermedt arénává villanyozódott.

Vaculának már nem volt ideje megtorolni a becsületén, édesanyján, valamint több más felmenő rokonán esett sérelmeket. A vén hárpia bámulatra méltó fürgeséggel a nyomdászlegény vánnyadt képébe csapta a lucskos, szennyes fegyvert. A mosogatórongy, Manci mamájának méltó fegyvere, harcképtelenné tette Vaculát, aki hirtelen azt sem tudta, mi történt vele. De ekkor már becsapódott az ajtó, Vacula pedig szégyenében le akart ugrani az emeletről. Mégis inkább belerúgott az ajtóba és míg zsebkendőjével szemét, száját törülgette, elódalgott a dicstelen csatatérről. Nem is hallotta a kegyetlen közönség fel-felcsukló derültségét.

Lonci lakása ablakából integetett a kislány felé, aki éppen a kocsist fizette ki. Manci visszaintett, mosolyogni próbált, de piros, puha kis száját a keserűség cérnája össze-vissza rángatta.

Megmarkolta az ócska kosár madzagokkal tákolt fülét, de már szaladt is ki a kapu alól Lonci szobalánya, tisztelettel köszönt, siettette a viceházmestert, aki fölkapta a poggyászt és megindult Manci mögött a csöndes, diszkrét lépcsőn fölfelé.

Virágos selyempongyolában fogadta Lonci a kölyköt. Így nevezte Mancit, aki még körül sem nézett a két szobában, idegesen zokogni kezdett. Lonci vetkőztette le, a díványra ültette, cigarettát és erős pálinkát hozott, amitől csuklani, aztán nevetni kezdett a kislány.

De megint csak elsírta magát és össze-vissza kérdezősködött:

- Miért is vagy hozzám ilyen jó, Lonci? Hogy tudom meghálálni neked? Egy ilyen kis vacak, mint én? Már annyiszor akartam meghalni. És milyen szép itt nálad. Pénzed van. Ékszered van, ruhád van. Barátod van. És szeretőd is van. Te művésznő vagy... Nekem nincs se barátom, se szeretőm. Pénzem sincs. Semmim nincs...

Lonci alig győzte lecsillapítani, vigasztalni. Manci odabujt hozzá, átölelte és szépen elcsöndesedett.

Aztán kicsomagoltak. Míg a szobalány teára terített, Lonci megmutogatta a rengeteg fényképet, amelyekkel tele voltak a szobák falai. Barátok és barátnők, néhány korlátoltképű rokon, bajuszos bácsik és savószemű nénik, a jó család, amelyből Lonci a táncosnői pályára származott és amely ma is lényegesen nagyobb anyagi támogatásban részesül a rossz útra tért leány pénzéből, mint amennyi tiszteletet Lonci kap a bácsiktól, néniktől. A kisfiát is mintha kegyelemből nevelné az a szikár vidéki özvegyasszony, akinek a szoba egyik eldugott sarkában lóg a színes fényképe. Éppen elég pénzt kap, jóformán ő maga is abból él.

A kisfiú képét sehol sem látta Manci.

De néhány parkettáncos ostoba cselédbetűkkel, cifra aláírással dedikált arcképe, nagy kokottok fotográfiái, valamint messze külországokból való társasfényképek bőven akadtak szerteszét, sőt a csillogó lim-lomokkal telezsúfolt vitrin tetejéről egy híres osztrák arisztokrata mosolygott bárgyú gőggel, tiszti pompában, monoklisan. Ez az arisztokrata valaha hosszú ideig mecénása volt Loncinak és végül is ezzel a képpel rótta le háláját. De ez már régen volt, a gróf azóta autókereskedő lett és fiatal sportembereknek ajándékoz fényképeket.

Manci figyelmesen hallgatta a változatos memoárokat, de már örült, hogy teához ültek, mert nagyon éhes kezdett lenni. A vajból, süteményekből, gyümölcsből jóízűen és sokat evett, Lonci azonban csak egy-egy falatot és teáját is cukor nélkül itta, de beszedett néhány pirulát, port és csöppeket is, mert fogyni akart, vagy legalább az elhízást igyekezett elodázni.

Amikor Manci telefalta síma kis hasát, cigarettára gyujtottak.

- Mondd, Lonci - kérdezte a kölyök -, hogy kell ezt csinálni?

És széttárta karját a kényelmes, kellemesen fullasztó szobában, mint gyermek a karácsonyfa előtt.

Lonci nem mosolygott, hanem komoly és hideg tekintettel nézett Manci szemébe.

- Szerencsével vagy szorgalommal. De lehetőleg mind a kettővel. Szerencséd csak addig lehet, amíg szép vagy és fiatal vagy. Szerencse...

Lonci kesernyésen lebiggyesztette ajkát.

- De ha nem vagy szorgalmas, ha nem vagy okos és takarékos, elkezdesz öregedni és éhen dögölhetsz. Pazarolni csak üzleti szempontból szabad. Csak olyan pénzt szabad kidobni, amit tízszeresen fizetnek vissza. De ezt még nem értheted. Majd meg fogod érteni. Hiszen most nálam maradsz...

Így beszélhettek félezer évvel ezelőtt ifjú inasaikhoz az öreg céhmesterek.

És így alakult meg az Arizona-duo, amely érdekes és meglehetősen vonzó keveréke volt a törhetetlen rutinnak és ellágyítóan rutintalan fiatalságnak. Manciba nem igen lehetett beleverni a táncművészetet, Lonciból pedig sem a kor, sem az idők múlásával és a polgári jóléttel járó testi gyarapodás nem verhette ki az évtizedek beidegződött gyakorlatát. Lonci elvitte a kölyköt a táncmesterhez, pénzt fektetett bele, maga is gyakorolt vele délben, zuhany után, de minden hiába volt. A fürdőt, a zuhanyt megszokta Manci, pedig azelőtt leginkább csak lavórban fürdött, de a figurákat nem tudta megjegyezni.

Lonci sokszor elbámészkodott a meztelen leányon, nézte ruganyos és friss alakját, kedves kis lábfejét. Teli volt élettel, szikrával, de nem lehetett, sehogy sem lehetett életet varázsolni bele. Manci dereka olyan volt, mint a kifeszített íj, a melleiért szerelmes bankfiúk bizonyára nagy összegeket sikkasztottak volna. Tulságosan szerelemre termett nő volt ez a kis jószág, kemény, buja és harmatos, valami vad férfi széjjeltépte, agyonharapta volna. Tulajdonképen csak Loncinál virágzott ki ennyire, azelőtt zöldbékának hívták a szakmában.

Nem zavarták egymás köreit.

Ha Loncinál néhanapján megjelent öreg barátja, egy özvegy és kedélyes ékszerész, aki már esztendők óta híven kitartotta a kövérkés, okos táncosnőt, Manci szépen bevonult udvari szobácskájába vagy elment a kávéházba. Az ékszerész csak délután jöhetett föl, mert Lonci délig aludt, este pedig dolgozott. Nem lehetett semmiképen lebeszélni a munkáról. Az öreg pénzt, sőt házasságot is ígért neki, de Lonci csak ötven százalékosan fogadta el az ajándékot, a házasságot visszautasította. Nem, nem vonul vissza, míg ő nem érzi szükségét. Nem dobja el azt a pénzt, amit még megkereshet. És mit csináljon, ha abbahagyja az éjszakai életet.

- Utazzék, szórakozzék.

De Lonci már eleget utazott, eleget szórakozott. Hogy ő este tízkor ágyba bujjon? Pokoli gondolat! Akkor feküdt utoljára ágyban este tízkor, mikor a kisfia született. Annak pedig jó tíz esztendeje.

- És mit akar ezzel a lánnyal?

- Megsajnáltam szegényt.

Az ékszerér szürke szemöldöke alól figyelte Loncit.

- Hülye!

Csak ennyit mondott Lonci, de oly őszintén és tele meggyőződéssel, hogy az öreg hirtelen eszére tért.

Aztán néha komolyabb dolgokról beszélgettek. Anyagi ügyekről, tüzifáról, villanyszámláról. Az ékszerész derékfájásról is panaszkodott, de a gyomrával elhencegett, arra büszke, azzal még nem volt soha semmi baj.

Lonci elmondta, hogy nem lehet zöld ágra vergődni a kislánnyal. A duót is sokszor elrontja, pedig olyan teste van, hogy Párizsba is elmehetne vele.

- Hát miért nem megy el? - kérdezte az ékszerész, akinek még a szobaleány is terhére volt, ha olykor fölvetődött ide.

- Mert nem tud táncolni. Úgy meg nem akarom... úgy itt is lehetne. De nem azért neveltem. Akkor inkább menjen férjhez. Még az is jobb megoldás. Az legalább biztos állás, ha unalmas is. Kell valami spanyolfal, valami formaság ebben a gyalázatos életben. Mit gondol, az a sok tőzsdés, meg más kis furcsa urak nem tolvajok, nem rablók? Ha nem volna a spanyolfal, egyszerűen besöpörhetnék őket a dutyiba. Férjhez kell adni Mancit...

Az ékszerész nem értette tökéletesen ezt az elmefuttatást. Sóvár szemmel nézte Lonci tömör combjait és nagyon szerette volna megsimogatni legalább az egyiket. De jól tudta, hogy barátnője az ilyesféle dolgokban nem ismer tréfát és mindent csak a maga helyén és idejében tűr el.

- Nézze csak, Loncikám, de ne kiabáljon, szívem, tulajdonképen anyja maga ennek a gyereknek, hogy ilyen költségekbe veri magát, hogy annyit vesződik vele? Hát miért csinálja ezt?

Lonci vállat vont, kinézett az ablakon és a függönyzsinórt morzsolgatta. Az öreget fölbátorította, hogy minden leintés nélkül ennyit beszélhetett és folytatni akarta mondokáját.

- Férjhez kell adni - szólalt meg Lonci -, kár érte. Szerettem volna legalább önálló számot csinálni belőle. De buta szegényke. Buta és tehetségtelen. Pedig milyen szép.

Az ékszerész értelmetlenül húzta homlokába szemöldökét, vállat vont és kifeszített tenyereit széttárta. Nem sokat szenvedett, nem sokat élt, békésen és zökkenő nékül gyüjtögette garaskáit, nem volt szeszélye, vágya, hangulata. Öreg napjainak, egész életének eredménye, célja, glóriája Lonci volt.

A kölyök azért mégis kellett a háznál, mert Bandi most már zavartalanul följárhatott, ha itthon volt, ha megjött Bécsből, vagy Párizsból, vagy ha Pesten ismét elfogyott a pénze, mint ahogy ez oly gyakran megtörtént.

Az ékszerész úgy tudta, hogy Bandi a kislányhoz járogat és ez Lonci számára kényelmesen megoldhatóvá tette magánszerelmének elintézését és ezzel párhuzamosan az ékszerész többé-kevésbé hivatalos jellegű látogatásait.

Bandi elsőosztályú parkettáncos volt, szép buta fekete fiú. Mindig kitünően öltözködött, jól táplálkozott és kozmetikai szalonokban üdére gőzöltette, pofoztatta nőkábító ábrázatát. Tele volt gyűrűkkel, láncokkal és tárcákkal, berlini, bécsi, párizsi és egyéb olyan városokból való szerelmi emlékekkel, ahol a tehetősebb polgári és szakmabeli hölgyek minden tartózkodás nélkül honorálni szokták a csinos és jóképességű fiatalemberek barátságát.

Korántsem lett volna hálás feladat eszmecserébe bocsátkozni vele mondjuk Villon bordélyházi balladáiról, általában ismeretkörei nem terjedtek túl valamely egyszerűbb lelkületű borbélylegény műveltségén, de a nőkhöz mégis értett, mert primitív szellem volt és sohasem lőtt túl a célon azzal, hogy problémát keresett volna ott, ahol nyoma sincs a homálynak. Kitünően adminisztrálta magát, sokszor grófnak nézték azok, akik olcsó, émelygős regények lapjain keresztül furakszanak az arisztokrácia magasságos, mesés rétegeibe.

Az okos Lonci nem nézte grófnak, csak egyszerű, jóminőségű hímnek, akitől sohasem tagadott meg kisebb-nagyobb pénzösszegeket, mint ahogy a jó éttermek figyelmes gazdáinak is szívesen fizet az ember, ha tökéletesen kielégítőnek találja a vacsorát.

A Sisters Arizonát azért lelkesen megtapsolták Pesten és Miskolcon, Bécsben és Bukarestben. Mancinak nem is ment olyan rosszul, és ha táncolni nem is tanult meg, az urak szivesen foglalkoztak vele és ő ügyesen foglalkozott az urakkal. Néhány hónap alatt megtanulta azokat a kis trükköket, amelyek nagyban emelik a táncosnő értékeit, amelyek némi látszólagos úri zománccal vonják be személyiségét, és amelyeknek főtengelye a tartózkodás. Az emberekből még ma sem veszett ki az a hazug romantika, hogy drága boltban jobb portékát árulnak. És talán, amíg illuzió lesz a földön, jobb is marad a drága portéka.

Lonci alaposan megmagyarázta ezt a hasznos tantételt a kislánynak, aki most már rendesen keresett, jól öltözködött és gyerekes boldogsággal állapította meg, hogy a férfiak mind egyformák, olyanok, mint az önműködő bádogjáték: ha jól húzzák föl, kifogástalanul működik.

Már reggel óta szitált az eső azon a koratavaszi napon, amikor az ékszerész, hosszú idők után váratlanul megjelent Loncinál. A kislány behúzódott szobájába, amelynek ablakát szinte beborították egy hirtelenkizöldült hársfa halvány lombjai. Az eső halkan pergett a leveleken, egyszer kibujt a nap és a hársfa beragyogott az ablakon. Szikrázott, sziporkázott, szinte muzsikált a hársfa. Manci egy darabig bámulta az apró, finom levélkéket, amelyeken megült a harmat és a hosszú ágakat, a feléledő, fiatal faóriás nyujtózó karjait. Ő is nyujtózkodott. Mellén símára feszült a nyers sárgaselyem kabát. Szétgombolta és behúnyt szemmel gyönyörködött, ahogy a reszkető levelek közül előtáncoló langyos virgonc kis szelek végigcsókolták meztelen testét. Nadrágját is ledobta és nézte magát a nagy tükörben. Kacérkodott a hársfával, a szikrázó harmatszemekkel, a nyujtózkodó fiatal ágakkal.

Lustán elhevert a pamlagon és végigsimította tömör, csiklandós kis melleit, hasát, derekát, combjait, aztán két térde közé szorította kipirult arcát, átölelte lábszárait és mozdulatlanul, kicsit bágyadtan csodálkozott ezen a szokatlan tornán. Megint kinyujtózkodott és fölemelt lábát nézegette. Elszunnyadt.

Az eső ismét szemezni kezdett és Mancit álomba susogták a hársfalevelek.

A szobalány a konyhában üldögélt és kártyát vetett magának. A falon ragyogott a rézhabverő félgömbje, vekkeróra ketyegett komolyan és a vízvezeték csapjából unalmasan, végenélkül pöttyent, petyegett a víz.

Az ajtó homályos üvege megzörrent. A szobalány hirtelen összesöpörte a kirakott kártyalapokat, felugrott és kinyitotta az ajtót.

- Bandi nagyságos úr? Tessék bemenni a Manci kisasszonyhoz...

- Itt az öreg?

A hű cseléd diszkréten mosolygott. Halkan betessékelte Bandit az előszobába, lesegítette róla a nyirkos angol esőkabátot, elvette kalapját és bevitte a saját szobácskájába. Aztán visszament a konyhába és ismét nekifogott a soha véget nem érő pasziansznak, amelyet úrnőjétől tanult.

Bandi egyedül maradt az előszobában. Ideges volt, az állát dörzsölgette, körülnézett és megvetéssel mérte végig az ékszerész köpenyegét, esernyőjét, régidivatú kalapját. Nesztelenül Manci ajtajához lépett, finoman kopogott és benyitott. A kislány úgy aludt, mint egy pici gyermek. Üdén, jóízűen, meleg száját összecsucsorítva nagyokat lélegzett.

Bandi nézte egy darabig és elmosolyodott. Cigarettára gyújtott, az ablakhoz állt és nézte az esőt. Manci nehéz sóhajjal fordult egyet, de nem ébredt föl. A fiú hátranézett. Nem tagadhatta maga előtt sem, hogy páratlanul szép asszonyi hús pompázik azon a széles, alacsony pamlagon. Egy szék támláján a kezébe akadt Manci pizsamája. Arcához emelte a könnyű és elomló sárga selyemnadrágot. Vonásai megelevenedtek, kifejezéstelen tekintetében tűz villant. Ebben a pillanatban már nem volt parkettáncos, fejébe hömpölygött a l'art pour l'art bódulata és a szenvedélyes vadász, az éhes ragadozó néma és elnyúlt mozdulataival közeledett a kislányhoz. A dívány szélére térdelt, egyik kezébe nagy puha párnát ragadott, hogy Manci szájára szorítsa, ha a lány riadtan kiáltozni akarna. Az eset szép, izgalmas és érdekes volt. Az erőszak, a préda varázsa vitte, mint az orkán. Már érezte a kislány meleg lehelletét, amikor zajt hallott az előszobából.

Lonci szólt ki a szobalánynak.

Pillanat alatt fölpattant, de még végig sem gondolhatta azt, hogy miért... miért is?... hiszen végeredményben senkinek nincs joga az ő szájából kitépni a friss húst, amire éhezik, amit marcangolni akar dühvel, szenvedéllyel... már beszürődött Lonci parancsszava:

- Az eperlekvárból adjon be és két lágytojást a nagyságos úrnak. Igen? Majd hívja be őket uzsonnázni. Mikor jött? Ó, szegénykém!

Bandi pillanatok alatt betakarta valami selyemkendőfélével a kölyköt, az ablakhoz ugrott, cigarettára gyujtott és a tomboló düh rázta a testét. Kikönyökölt és a füsttel együtt mohón szívta magába a csillapító, jószagú, enyhe levegőt.

Féktelen zűrzavar táncolt az agyában, homályosan látott, fájdalmas görcsbe szorult az ökle, érezte, hogy most ölni tudna. Fojtani, torkot kettéharapni, a Lonci torkát...

- Jaj, Bandi, te vagy?

Manci fölébredt, szemét dörzsölte és egy kicsit mély, fátyolos hangon, szégyenlősen nevetgélve szólt a fiúhoz. Magára csavarta a kendőt és kipirosodva, csillogó szemmel gondolt vissza arra, hogy ő meztelenül feküdt ide a díványra.

- Add ide a pizsamámat. Már régen itt vagy? Te takartál be? Jaj, de drága vagy...

Bandi mormogott valamit, odasompolygott a lányhoz, aki átölelte és a fülébe duruzsolt:

- Szép voltam?...

Bandi kissé keményen lefejtette magáról a lány karját, szemébe nézett, megszorította csuklóját és rekedt, tompa hangon válaszolt:

- Nagyon, nagyon szép voltál, Manci... a legszebb, amit életemben láttam.

A lányból bugyborékolt a kacagás:

- Édes vagy, hogy milyen szédületesen remek pofa vagy. Ne szoríts, na... Bandi, mi bajod?

A fiú meredt tekintettel nézett Manci arcába és a hangja fenyegető volt:

- Ne nevess! Ne nevess ki, Manci!

De a kislány kitépte magát Bandi elernyedő kezéből, felugrott, végigtáncolt a pamlagon és nevetett szívből, teli szájjal.

Csak amikor a szoba másik sarkába ért és hátrafordult, hogy mezítelen lábát a pomponos pici papucsokba dugja, hökkent meg egy pillanatra. Ekkor látta, hogy Bandi térdel a pamlag mellett, ferdére nyílt szájából villog a foga és csontos, vékony keze görcsösen markol a selyemkendőbe.

- Gyerekek, uzsonnázni!

Lonci hangja behullámzott a homályos szobába és Bandi hirtelen kihúzta magát.

- Manci, kérlek, nagyon kérlek, egy szót se...

És remegő kézzel kifelé mutatott.

*

Az öreg ékszerész végre megvásárolta a kedves és előkelő kis automobilt. Most a langyos tavaszi reggelen, ahogy az első kirándulásra készülődtek, senki nem találta volna ki, miféle társaság nevetgél, sürög-forog a jóvonalu, csinos jármű körül. A két hölgy egyszerű sportruhában szállt föl a kocsira, a fiatalember a volánhoz ült és derűsen rámosolygott a melléfészkelődő kislányra. Az idősebb úr és a molett hölgy kényelmesen hátul helyezkedett el. A szobalány könnyű takarókat terített a térdükre, azután vidáman integetett a kapuból fehér kötényével.

Lonci még hátraszólt:

- Mindent jól bezárjon, ha elmegy délután! Csomagolt sót is a tojáshoz? Jaj, szalvétát nem viszünk.

De Bandi már türelmetlenül nyomkodta a gázpedált, bőgött, harsogott a motor, a csöndes kis utca ünneplőruhás járókelői bólogatva nézték a nekiiramodó automobilt.

- Gondolom, jómódú és vidám kispolgári famíliának nézték őket, csak egypár környékbeli bennfentes hümmögött az orra alatt.

Bandi kitünően kezelte a kormánykereket. Egymásután előzte meg a főútvonalakon haladó kocsikat, merész ívben siklott keresztül a torlódásokon, percek alatt elhagyták a csilingelő villamosok, zűrzavaros, napos, nyüzsgő utcák világát és künn száguldottak a gyönyörű, tavaszt ragyogó, bársonyos zöld erdőkön át kígyózó végtelen utakon.

- Bandi, ha bolondozol, megrángatom a füledet.

Az öreg ékszerésznek semmi kedve nem volt a nyakát törni.

Lonci támogatta a kedves bácsit:

- Igazán nagyon megharagszom, ha kiborítasz bennünket.

Csak a kislány nem szólt egy szót sem. Szeme szögletéből figyelte Bandi arcélét, amely az egyre fokozódó sebességben, a bátor kanyarodóknál valósággal átszellemült, megszépült.

- Manci, nyomd le és húzd hátra azt a kis rézpedált - szólt oda neki a fiú.

A kislány engedelmeskedett és az autó hangja egyszerre fölharsant. Kinyílt a tompító és a gép mint őrjöngő sárkány, bömbölve rohant föl a hegyekre. Némelyik egyenesben az utasok úgy érezték, hogy áll a kocsi, csak erős szél fú szembe és az út szalad, szalad végnélkül a kerekek alá. A terebélyes fák is fürgén közeledtek, elsuhantak, messzemaradtak és Bandi bőrkesztyűs ujjai nyugodtan símultak a kormánykerékre. A sebességmérő érzékeny és finom mutatója elhagyta a hetvenes számot és mintha nem is akart volna soha visszaugrani. Falvakon suhantak keresztül, ilyenkor megszelidült a tempó, de a határban megint csak nekiharsantak a csábító szürke csíknak.

Zöld domboldalon, erdő szélén ebédeltek. Az átmelegedett kis kocsi az árnyékos gyepen pihent. Kitünő hangulatban, szavakkal és szó nélkül is Bandit ünnepelték, ki megígérte, hogy a hölgyeket is megtanítja az autóvezetésre. Sőt az öreget is.

- Köszönöm, én nem kérek belőle. Én inkább csak hátul ülök. De ha csak lehet, nem ilyen magadfajta bolondok mögött.

Az autó a modern trubadúr gitárja.

Manci is kellemes kábulatban hevert a fák alá terített takarón. A leveleket nézte, amelyeket mintha csókolódzásra legyezgetett volna össze a meleg szellő. Fehér bárányfelhők nézegettek át a lombokon, üde és áttetszően kék volt az ég és nagyon-nagyon tavasz volt.

A lombok, levelek...

Manci a hársfára gondolt, amelynek sárga virágai már bolondító hullámokat lehelnek a szobájába.

És Bandi akkor sokáig nézte őt, meztelenül, védtelenül. Mindent elmondott azután, mindent és Manci sajnálta, hogy így történt. Hogy csak ennyi történt. Igen, ő azért nevetett, mert sohsem hitte volna, hogy Bandi, a nagy és híres Bandi, akinek nagy és híres nők voltak a szeretői, őt is meg akarja ölelni és olyan hihetetlen volt, mint a szinház. Azért nevetett. És hogy szerelmes belé... ez már igazán hihetetlen volt addig az éjszakáig, amikor Bandi lejött a lokálba és odaült az asztalhoz, kicsit részegen és azt mondta: «De igen, Manci, szeretlek...» és csupa könny volt a két szeme. Körülnéztek, hogy Lonci nem látja-e őket. És azóta mind a ketten szomjaznak, vágyakoznak egymásra, de sehogy sem sikerül más, mint egy futó csók, összesímulás, ami után zsong az egész testük és tüzel az arcuk.

Manci azóta zárás után egyenesen hazasietett, Bandi sem dolgozott többet, mint amennyire szerződése kötelezte.

A kislány nem nevelkedett polgári morálon, ellenben tudta, hogy a férfit csakúgy meg kell fizetni, mint a nőt. Ő is kapott pénzt, ékszert, ruhát, Bandi is, de most, azóta valahogy ösztönösen röstelték ezt egymás előtt. Szerették volna, ha valahol messze az éjszakától találkoznak össze...

Lonci hangosan fölkacagott.

- Halljátok, milyen gyönyörűen horkol az öreg?

De a kislány csak udvariasságból emelkedett föl, hogy elmosolyodjék, Bandi pedig a motort vizsgálgatta és olajos kezét óvatosan távol tartotta világos gyapjú nadrágjától.

Később Lonci elindult virágot szedni az erdőbe. A kislány utána szökdécselt. Hallgattak, hajladoztak, egyre nagyobb halom tarka-barka virágot, szagos füveket, páfrányt öleltek a mellükhöz. Egy messze tisztáson leültek, hogy összekötözzék a virágokat.

Lonci halkan és vontatottan megszólalt:

- Mondd, nagyon szereted Bandit?

A kislány levegő után kapkodott, nyelt egyet és sírni kezdett.

Lonci nem állhatta meg mosoly nélkül, pedig ő is szívesebben zokogott volna.

- Ne sírj, kis butám, nincs semmi baj. Hiszen én is szerettem volna őt úgy szeretni, ahogy te, de nem lehetett. Mert ő engem nem úgy szeretett, ahogy téged. Ezt jól tudod. Ne sírj, én nem haragszom. Bizony isten nem haragszom, na!

De Lonci is elkezdett sírni. Összeölelkeztek és a sok virág szétszóródott körülöttük. - Ugye, Lonci - szepegett a kislány -, én nagyon aljas, utolsó piszok vagyok?

Lonci megint fölnevetett.

- Csacsi vagy. Hiszen én, nézd, én most már úgyis abbahagyok mindent, feleségül megyek ahhoz a kedves, vén bolondhoz. Elég volt, nagyon elég volt...

Manci még alig tudott beszélni a fojtogató zokogástól.

- Bandi is... ő is feleségül akar... akar venni... engem. De te... honnan... tudod...

- Ugyan, gyerek!

Lassan megnyugodtak és kötözgetni kezdték a szétszóródott virágokat.

Bandi búgatta, túráztatta a motort. Az öreg felriadt.

- Mit lármázol, te kerge sofőr, aludni se hagyod az embert!

- Meg kell járatni egy kicsit a motort...

Az öreg körülnézett.

- Hol vannak az asszonyok?

- Bementek az erdőbe virágot szedni.

- Hm!

Föltápászkodott és bekiáltott a fák közé:

- Hahó! Hahó!

A tiszta alkonyi levegőben alig hallható visszhang remegett.

Az öreg arca fölragyogott..

- Te, hagyjuk itt őket. Szökjünk meg... Majd sírnak utánunk. Mi?

És már be is ültek az autóba, a gép nekiiramodott, rázökkent az útra és elporzott a sziklás utak felé. Bandi összemosolygott az öreggel, aki a térdét csapkodta örömében. Hátranézegetett, szélesen terpeszkedett az ülésen és Bandi sem fért a bőrében. Most mind a ketten boldogok voltak. Az öreg már megállapodott egy vállalkozóval, hogy a Lonci lakásával szomszédos részt összeépítik, régi bútoraihoz is rendelt már néhány kedves új darabot és most már csöndben eléldegélnek.

Bandi rálépett a gázpedálra, de telhetetlen volt, repülni szeretett volna.

- Lassabban, te!

- Fölfelé megy az út, nem árt ez a kis tempó.

És az autó bömbölve száguldott, a szél csak úgy pergette szemükből a könnyeket.

Az út valóban emelkedett, a tempó azonban nem csökkent. Emelkedett a csábító, szürke út egészen addig a kanyarodóig, amelyet Bandi csak az utolsó pillanatban akart észrevenni.

Gyors és bravuros kanyarodó, de itt hirtelen lejtősre fordult az út, ez az élő, titokzatos, ravasz vén óriáskígyó, amelynek hátán a tarka foltok láthatatlan zökkenőket, vályúkat takarnak.

A rohanó autó nagyot, fájdalmasat reccsent, félrevágódott a volán, az első kerék gumija éleset dörrent és a kocsi orra mintha a földbe akart volna fúródni. Érces ropogással, csattogással fordult meg a levegőben az automobil, a földre zuhant, még egyet csörömpölt, még pattogott az üveg, koppant és csikorgott a ronccsá zúzódott acélszerkezet, aztán leülepedett a porfelhő és gőzölgött a hűtőből kicsurgó víz.

A katasztrófák sűrű csendjét távoli autóberregés oszlatta szét.

Az idegen kocsi vezetője hirtelen fékezett, ahogy a romhalmazt megpillantotta. Utitársa is leugrott, nekifeküdtek vasrúddal, kötéllel a zűrzavaros acélhalomnak, amely már alig emlékeztetett arra, hogy pár perccel ezelőtt még diadalmas, erős, nyílsebes automobil volt.

A két autós lehasalt a földre, hallgatóztak, hogy él-e még, aki a roncsok alá került. Aztán kemény munka következett, de a végén előkerült Bandi is meg az öreg ékszerész is. A fiatalembert csak sárga cipőjéről lehetett megismerni.

Az egyik autós beugrott a kocsiba és a szomszédos községbe hajtott. A csendőrörsön bejelentette a dolgot és telefonáltatott Pestre a hullaszállító kocsiért. A másik leült az út szélére és cigarettát sodort.

Ezalatt szép csöndesen bealkonyodott. A nap rózsaszínűre festette a lombokat, a fehér bárányfelhők is kipirultak, messziről kirándulók éneke hallatszott. Bandi és az öreg ékszerész úgy feküdtek egymás mellett, mint két különös formáju sáros fatörzs.