Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám · / · MARCONNAY TIBOR: IFJÚSÁG

MARCONNAY TIBOR: IFJÚSÁG
II.
Igy vágtattam egykor

Sokszor, de sokszor ringatja vérem
diadalos, emlékes, őszi verőfény. -
Gyönyörü volt a hajnal s kilovagoltam
piros-arany erdőbe. A fák koronáin
az éjszaka gyöngyös homálya lengedezett még.
És hirtelen mély titkos fékezetlen
szilajság gyujtogatta akaratomat.
Gyászosan csüngő ágak alatt, vörös avarban
kanyargott az ut: mindig csak előre!
Olykor a nyeregkápára s a ló nyakára hajoltam.
S a barna tar ágak mégis csak horzsolgatták
kipirult, fiatal arcomat. Bántam is én!
Olykor egy őz suhant el a sürü bozótban,
s nyulak rebbentek a fénycsikos pagonyon által.
Olykor egy árny: félig faun, félig kisértet
borzongatta s ujjongtatta a vérem.
A Mult! Aztán megint a pillanat
A pillanat! Az ifjuság! S a karcsu
szüz, reszkető nyirfákat s a fagyos-kék
őszi égbolt fátylas felhőit mennyei
élvezettel éreztem testvéreimmé.
Lelkesedés, csupa láng lettem hirtelen.
Fölágaskodtam a kengyelben s a hóditók
diadalmámora zuhogott ereimben s megsejtettem
az uj, nagy egyetlen tavaszt, az én
tavaszomat! Ugyanakkor kibuggyant ajkamon
az üde, ragyogó, szüz, ujjászületett
költői sor. Kevélyen ágaskodtam
s már irtam is. Gyors betüket egy ringó
papirszeletre. S tündökölt az uj
hajnal érintetlen boldogsága szememben.
Kezemből kiejtettem a gyeplőt, vitt a jó
paripa a vadonban. Dobbanó
patája alatt vén bükk lombja vérzett.
Érzékien csillámló tavak s mocsarak
tünedeztek s mezitelen, olajbarna
bozótok ugrottak sürün elénkbe.
És én vadul, bolondul irtam a nyeregben
s vasderes paripám vitt, mint a végzet.