Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (4)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (4)
REGÉNY
12.

- Mondja csak, mama, helyesen gondolkodom-e én akkor, ha azt mondom, hogy mérnök szeretnék lenni? - kérdezte Miklós az anyjától. Az utcán mentek, szorosan egymás mellett a belváros felé.

- Igen - felelte az anyja -, én azt hiszem, hogy azt helyesen gondolod. És azt hiszem, hogy az apádnak se lenne ez ellen semmi kifogása. Utóvégre mi nem a legutolsó családok közé tartozunk ebben a városban. Az apád mozdonyvezető, nagyon rendjén való, hogy te még több legyél nálánál is.

- Gépészmérnök akarok lenni, vagy építőmérnök. Maga azt nem is sejtheti, mama, hogy milyen jó érzés az nekem, ha elgondolom, hogy egyszer felnőtt ember leszek, dolgozni fogok és csinálok egy eleven gépet, vagy egy házat, amiben sok eleven ember lakik. Úgy szeretném, hogy csupa egyesem legyen az év végén s akkor a negyedikből átmegyek a gimnáziumba.

Az anya átfogta a fiú nyakát úgy, hogy a cérnakesztyűs keze meleg barátsággal ráfeküdt a gyerek vállára. Kissé lehajolt hozzá és a szemébe mondta:

- Én erre csak azt mondhatom, hogy nagyon derékül gondolkodol az életedről. Lehet, hogy később olyan ember leszel, mint az apád, de most látom, hogy az én természetem se maradt ki belőled egészen. Az ember törekedjen mindig magasabbra, mint ahol most van. Ha valami nem jön közbe a sorsunkban, akkor szabadon áll előtted az élet, én segíteni foglak az utolsó fillérünkkel is és az lehet belőled, ami akarsz.

Miklós sugárzott a megelégedéstől. Olyan okos és meggondolt volt most, mint valami kis öreg. Beszélt és tervezgetett, úgy mondta ki a szavakat, hogy azok testet és színt kaptak s mégis a tízéves sem sorvadt el benne egészen, hallotta, hogy a lábai nem koppannak le egyszerre az anyjáéval, mint ahogyan az iskolai tornákon szokták, ügyes ugrással lépést váltott. - Egy kettő, egy kettő - mondta - lépjünk egyszerre, mama. A tornatanár bebizonyította, hogy két embernek, vagy több embernek sokkal könnyebb együtt a járás, ha egy ütemre lépnek. Azt mondta, a hebe-hurgya városi ember sokkal rövidebb idő alatt elfárad, mint például a katonák, akik dobszóra meg trombitaszóra lépnek. - Egy kettő... egy kettő...

- Azért te még mindig nagy csacsi vagy gyerekem. Megérem még, hogy katonát akarsz nevelni belőlem. Mit szólnának az emberek, hogy meglátnák, hogy így bolondozol velem az utcán?

A gyerek rekedt torokhangon makacskodott:

- Higyje el, mama, hogy ebben nincs semmi. Az ember mindig arra törekedjen, ami helyes - s még keményebben kilépett. Már valósággal katonának képzelte magát, lelesett az anyja cipőire, hogyan lépnek azok a földre s nem egészen volt megelégedve a koppanásukkal. Úgy hallatszott, mintha az anyja hármat, vagy ötöt lépne kettő és négy helyett. Külön tette le a sarkát és külön a talpát a földre. S most eszébe jutott, hogy bizonyára azért is tűnik előtte úgy az anyja, mintha mindig terhet vinne a hátán. De nem akart szólni, érezte, hogy ezzel talán meg is bántaná az anyját.

Közömbös dolgokról beszélgettek és úgy mentek egymás mellett, mint két pajtás. Korán délután volt, kalapácsütések, a villamosok morgó zakatolása s még ezerféle vékony, vastag, bántó és nevettető hangzavar visszhangzott a levegőben. Időnként egy-egy automobil rohant el mellettük, mint valami óriási bogár, vagy egy-egy megkergült óriási láda poroztak végig az úton. A boltok kirakatai tele voltak öregséggel és porral belepett áruval, bűzlő sajt és megdohosodott fűszerek szaga áradt ki az ajtókon. Az út mentén földet lapátoló, talicskázó és kövező munkások dolgoztak. Egyengették az út vonalát és föltöltötték egyenletes magasságba s néhol olyan magasba, hogy a házak földszintes ablakai már majdnem egészen belevesztek a földbe.

Az anya egyik kezével kissé megemelte a hosszú szoknyáját és vigyázva úgy lépegetett, mintha tüskéken járna mezitláb.

- Milyen szennyes és föltúrt ez az egész negyed, - mondta - örül az ember szíve, ha kicsit elkerülhet erről a bolond szemétdombról. Mikor én az apáddal összekerültem s kijöttünk ide lakni, még alig volt erre néhány ház, most pedig úgy nőnek ki a földből a gyárak, mint eső után a gombák. Gyűszűnyi jó levegőt nem szíhat be az ember napokig. És ez a szakadatlan lárma. Mi lesz a világból, maholnap más se lesz a földön, csak gyár és az emberek majd elveszhetnek éhen. Nézd csak, ezek a munkások mind nemrégen még falun éltek, szántottak, vetettek és learatták a gabonát, amiből nekünk kenyeret süt a pék. Honnan is vesszük a táplálkozást, ha majd egyszer mindenki otthagyja a vidéket.

A gyereket nem érdekelte ez az okoskodás, ő már az áruházra gondolt, ahova mennek most s aminek minden zeg-zugát már egészen jól ismeri. Hetenként egyszer bemennek az áruházba, ami az egyik körúton van, nagy emeletes épület, belül tele mindenféle tarka holmival, játékokkal, szövetekkel, edényekkel, csillogó üvegekkel, csontnyelű késekkel s rézrudas lépcsőkön lehet fölmenni az emeletekre. Olyan ez a ház, mint amilyenről csak a mesében hallhat az ember s mégis minden megérinthető benne, minden olyan, mintha valódi lenne, s akinek pénze van hozzá, az meg is vásárolhatja ezeket a holmikat. - Uram isten, mi minden lehet a világban, amit én még nem láttam - gondolta a gyerek s kinyíltak benne a fantáziák, mint a réten a virágok. Emlékszik rá, hogy látott ott egy rúdon vagy ezer fehéren és hidegen csillogó korcsolyát s most nagyon szerette volna, ha az anyja venne neki egy párat télire. Már látta is magát, kint a befagyott folyó hátán, darás hó fekszik a jégen, akárha cukrot hintettek volna szét rajta éjszaka s ő vékony kacskaringós vonalakat szánt bele a korcsolyájával. Egy lábon utazik s meg sem billen s aztán átváltja a lábát s néha megfordul a korcsolyák hegyén, aztán oldalra fordul s széles, nagy ívekben továbbröpül. Nem is tudja, hogy hova, csak azt érzi, hogy se kapu, se fal nincs előtte s körülötte visonganak a fiúk és a lányok s ezek a lányok néha meghemperegnek a jégen és ilyenkor kilátszik a fehér nadrágjuk... Érezte, hogy az anyja most a vállához ér és kissé megrázza.

- Vigyázz, mert nekimész az embereknek, vagy a kocsiknak. Ne bámészkodj el úgy, mintha alva járnál.

- Van sok pénze, mama? - kérdezte kissé gyáva, erőltetett nevetéssel.

Az anya is elnevette magát:

- Egy láthatatlan zsák van a hátamon és az tele van aranykoronákkal.

- Vegyen nekem korcsolyát.

Az anya kérdőleg ránézett, de sem neheztelés, sem megrovás nem volt a tekintetében. - No lám, lám, már egészen olyan akarsz lenni, mint egy királyfi - mondta. - Ki látta már azt, hogy valaki nyáron korcsolyát kívánjon. Veszek neked zsebkendőket, magamnak egy kis kalapot, meg mi egyebet és kiürült a zsák a hátamon.

A gyerek nem elégedett meg a válasszal, kissé duzzogósra merevedett az ábrázata, s lopva fölpillantott, ellenőrizni akarta, csakugyan olyan-e már az a kalap, hogy újat kellene venni helyette. Lilaszínű szalmakalap ült az asszony fejetetején, hátul nagy púpot nyomott ki rajta az alárejtett konty s körül ki volt rojtozva a karimája. S a gyerek most azt is észrevette, hogy milyen furcsán néz ki az anyja a kopott szalmakalap alatt. A sápadt arca egészen szögletesnek látszik s a szemei olyanok, mintha két üvegfejű gombostű lenne belenyomva a fejébe. Két ránc volt a szája körül, nefelejcs-alakú fülbevalók kapaszkodtak a fülébe s a kalapja alól kibomlott őszülő hajszálakkal pajkosan játszott a szél. És lejjebb sem volt olyan, mint a többi asszonyok. Mintha nem is lettek volna mellei, a blúz símán lecsurgott a vállairól, a szoknyája magasan a csípője fölé volt kapcsolva s lent ráncok voltak rajta, hogy lépés közben szétnyílott, mint valami harmonika.

- Jó, hát vegyünk zsebkendőket, meg kalapot - nyugodott meg a gyerek - s ha lesz megint pénz a zsákjában, akkor veszünk korcsolyát. Ha én már keresni fogok, akkor egész biztosan elsőrangú korcsolyát veszek magamnak.

Úgy tárulkozott ki előttük az áruház, mint valami panoráma, mint egy nagy, csodálatosan földíszített kert, aminek talán sem eleje, sem vége nincsen. Egymás kezét fogva bolyongtak s a piszkos körmű kezeivel a gyerek is beletúrt a halombadobált selyem és atlaszmaradékokba. Szerette ezeknek a kelméknek a puhaságát s voltak, amik valósággal megcsiklandozták s ha hozzáért a bársonyhoz, hideg szaladt végig a hátgerincén. Vörös szőnyegek feküdtek a lépcsőkön és valóban úgy vitték föl őt az emeletekre a tiszta hátukon, mint egy királyfit. Incselkedtek vele a fából, papírból és bádogból készített játékok, sárga, vörös és zöld ceruzaregimentek feküdtek a szemei előtt, egy medve állt a terem közepén, gépezet volt a belsejében, percenként nagyokat bőgött és meghajtotta a fejét az arrahaladó emberek előtt.

- Szervusz, barátom - mondta neki a gyerek. - Mért nem mész inkább a hegyekbe, itt nagyon meleg van.

Az anyja egészen el volt foglalva a válogatásokkal és alkudozásokkal, ő is melléállt, nyugtalanul egyik lábáról a másikra topogott s inkább otthagyta volna már az egész árúházat, annyira úntatták ezek a reménytelennek látszó alkudozások.

Fáradt volt már és az éhség is jelentkezett a gyomrában. De erről nem beszélt. Tudta, az már úgy van az anyja szokásai között, mielőtt még hazamennének, közel a lakásukhoz beülnek az egyik kávémérésbe. Mind a ketten nagy pohár kávét fognak inni s egy-egy darab túróslepényt fognak enni. Kint voltak az utcán. Meggyorsította a lépteit s kézenfogva szinte húzta magával az anyját. Már erősen alkonyodott s a föltúrt, összedobált utakról hazafelé szedelőzködtek a munkások. A sötétremázolt villamosok ablakai, mint ezüstfolyók, hullámoztak a levegőben. Az útközépen két lovasrendőr lépegetett a belváros felé. Az egyik lónak habosan kilógott a nyelve, a másik nyugtalankodó tánclépésekben ringatta magát, acélpatkói csattogtak a köveken. A gyereknek tetszett ez a kép, az anyja pedig alig hallhatóan azt mondta:

- Nem bírom el ezeket az embereket. Olyan idegenek és ellenségesek nekem, hogy szinte fáj látnom őket. Pedig nem bántottak, sohasem bántottak s mégis félnem kell tőlük, de lehet, hogy mindennek csak az én vérszegénységem az oka.

- Ne féljen tőlük - mondta a gyerek. - Olyanok, mintha mézeskalácsból lennének és a lovaik nagyon szépek.

- No, menjünk be, már itt vagyunk a stációnál. Kiválaszthatod magadnak a legnagyobb túrósat.

Beültek a kávémérésbe, közel az ablakhoz, egy kerek asztalka mellé. Itt már jól ismerték őket, a fehérkötényes lány anélkül, hogy kérdezett volna valamit, két cseréptányérra állított nagy pohár kávét tett eléjük. S csak aztán kérdezte meg: - Hozzam a túrósat?

- Ekkorákat - mondta a gerek nevetve s a két kezével nagy kört kanyarított a levegőbe. - Sokkal éhesebbek vagyunk, mint a szibériai farkasok.

Kevesen voltak a boltban, az egyik asztalnál két öregasszony lefetyelt egymásnak, összedugott fejekkel; hátul a sarokban malmoztak egy gyalulatlan asztalon.

Az anya, mielőtt még belekóstolt volna a kávéjába, a színén uszkáló fölt átkanalazta a gyerek poharába. - Edd meg és nőj tőle jó nagyra. Erősnek kell lenni az embernek, ha meg akar állni az életben. S arról sem feledkezhetsz meg, hogy egyszer talán ránk is majd neked kell keresned. A mi sorsunk bizony olyan, hogy egy kis szellőcske is visszájára fordíthatja.

- Ha én keresni fogok, akkor annyi pénzt adok magának, hogy akár mindig csak azt ehet, amit a legjobban szeret.

A malmozók közül most előrelépett egy sánta öregember és megállt az asztaluk előtt.

- Nem tudom, emlékszik-e még rám nagysád? Évekig szomszédok voltunk, én ott laktam az öregnél a sarokban.

Az asszonynak megint olyanok voltak a szemei, mintha megijedt volna, mintha valami félelmetes jelenséget látna maga előtt. Egészen belepirult, mikor mondta:

- Ó, hogyne, hogyne emlékeznék. Az öreg néni is él még s az a hosszú úr is még mindig nála lakik.

A sánta öreg grimaszos képpel lábhegyre ágaskodva kinyujtotta a kezét, mintha jelezni akarná, hogy milyen hosszú az a bizonyos úr. Aztán elváltozott a grimasz az arcán, mosolyogva a gyerek felé fordult:

- Hát maga emlékszik-e még arra a labdahistóriára?

- Nem hozta vissza - felelte a gyerek. - Akkor én még buta voltam s el is hittem, hogy maga azt vissza tudja hozni. De most már tudom, hogy az léggömb volt és valahol szétpukkadt a levegőben.

- Megengedi nagysád, hogy leüljek kicsit?

- Ó, csak tessék - mondta az asszony, de alig nyitotta ki a száját, az ajkait affektálva összecsücsörítette.

- Nekem azonban egészen jól jött az a história. Milyen voltam én akkor és tessék csak megnézni, hogyan nézek ki most. Ez egy rendes ruha, rendes pár cipő és egyáltalában. Tetszik tudni, akkor kitaláltam egy szónoklatot s csak úgy hullott rám a pénz, mint ősszel a falevél hullik rá az országúti vándorokra. S mikor ez a szónoklat elkopott, akkor kitaláltam egy másikat. Tetszik tudni, sohasem voltam nős ember és kitaláltam azt, hogy a feleségemet a sok nyomorúságtól az őrültek házába kell vinni és egész szép summákat gyüjtöttem össze a szegény nemlétező léleknek. Az emberek nem szívesen adnak a másiknak, de ha ügyesen fogjuk meg a szívüket, akkor kifacsarhatjuk belőlük a pénzt, mint a citromból a levet. És tessék látni, nagyon kevés ember van ma, akivel én fölcserélném a helyzetemet.

- Akkor most vehetne nekem egy pár korcsolyát a labda helyett - mondta a gyerek, akinek még mindig nem mentek ki az eszéből a téli fantáziák s komolyan gondolta, hogy az öreg talán meg is veszi neki a korcsolyát.

Az anya gyöngéden ráütött a gyerek asztalon fekvő kezére.

- Ez már nem illik az ilyen nagy fiúhoz. Ez az úr idegen neked, s talán csak azért jött ide, hogy jókedvével elkeserítse a te szívedet. - Elővette a pénzét s anélkül, hogy szólt volna valamit az öreghez, kifizette az elfogyasztott dolgok árát.

Az öreg egy pillanatig értelmetlenül nézett rá és aztán úgy tett, mintha hirtelen ő is valamitől megsértődött volna, fölkelt, grimasszal az arcán meghajtotta magát s visszament a malmozók közé.

- Ez a nap bizony nem úgy végződött, ahogyan én szerettem volna - mondta az asszony már kint az utcán. - Az ilyen embereket legjobb messziről elkerülni. Úgy érzem, valami gonoszságok vannak ennek elrejtve a bőre alatt s én nem igen szoktam tévedni az ilyesmiben.

- Most már nem is harmonikázik? - kérdezte a gyerek elgondolkozva a történtek fölött.

- Ki tudná azt megmondani, hogy valójában mit is csinál az ilyen.