Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA

BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA
15.

Dehát más dolog az: új erőért visszajárni a primitív, állati ősiséghez, és más ennek az állati testiségnek és ősi Erőnek erkölcseibe és korlátaiba fentartás nélkül s mintegy végleg visszahullni. Anteusz mindig új erőt szívott a földből, de ezt az erőt nem arra használta, hogy a földön fekve maradjon. Mondogatjuk, hogy állatok vagyunk: de ezt inkább csak úgy lehetne mondani, hogy állatok voltunk. Hogy az állat és az ember közt lényegi külömbség van-e? azon vitázzanak a filozófusok. Csak mellékesen akarom megjegyezni, hogy ez a kérdés korántsem olyan eldöntött, mint azt az átlag mai írástudó gondolja. A legnagyobb és legmaibb gondolkodók közül épen azok, akik az ösztön és életlendület modern teóriáit megalkották, mint Bergson, a lényegi külömbség mellett foglalnak állást. Akárhogy is, állat-voltunk óta nagyon hosszú utat futottunk meg. Ezen az úton hatalmas hidakat emeltünk, egekbe szökő ívekkel, lépcsőket különös magasságokba, töltéseket vad bozótok irtásain által, és hősies gátakat az állatiság tengere ellen, mely alattunk, mellettünk, bennünk még folyton lesett, zúgott, fenyegetett. Üdítő talán lehajolni mesterséges korlátjainkról az ős Tenger fölé, üdítő és erőt adó a vad ősi szellő, mely onnan felénk leng. De széttörni a korlátokat, lerontani a gátakat, átengedni az árnak mesterséges töltéseinket, hídjainkat és magasságainkat: nem volna-e ez nagy oktalanság?

Az ember más utat választott mint az állat, s a természet útján nincsen visszatérés. "Becsületesen levonni állat-voltunk konzekvenciáit“: ez a becsületesség ma már legalább is époly áltatás, mint az ellenkezője. Az ár, mely "légbeszökő íveinket“ elöntené, nem volna a régi, vadságában is ártatlan forrás, hanem szennyes, modern és gonosz vadság, valami tudós állatság, mely ki tudja, hova vinne, (és visz is már). Kár volna annyi század heroikus munkájáért, amivel sikerült sok dologban mégiscsak megtagadni állatiságunkat s legalább egyéni harcaink formáiban és kultúránk bizonyos magaslatain mássá emelkedni, mint az állat. Talán jobb lett volna állatnak maradni; de ha már ennyire jutottunk becsületesebb és egyúttal hősiesebb tovább futni a megstartolt pályán, végigcsinálni a kalandot, és levonni inkább ember-létünk konzekvenciáit, mint a pillanat szeszélyéből félúton, s mielőtt láthatnók a végét és határait, mesterkéltnek és értéktelennek nyilvánítani azt a küzdelmet, hazugnak azt a sok diadalt, amit történetünk legeleje óta oly kitartással és önmegtagadással vívtunk papjaink és írástudóink vezetésével állatiságunk ellen.

Mert ennek a testi kultúrának divata igazán csak pillanatnak nevezhető a szellemi kultúra hosszú és következetes évszázai mellett.