Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Szegi Pál: KLABUND

Legszebb irodalmi tette az Insel-Bücherei két könyvében marad ránk. Kínai versfordítások. Pontos származását ugyan nehéz volna megállapítani ezeknek a kínai verseknek, nehéz volna az összehasonlító filológia eszközeivel nyomon követni sokszoros metamorfozisukat idegen nyelvek és idegen lelkek sok országán át, azt azonban megállapíthatjuk, hogy német verseknek a legszebbek közül valók. A kínai versek fordítását Európában sohsem kezelték nagy filológiai szigorúsággal, inkább alkalmat láttak egy-egy kínai versben egy másik vers megírására és nem szöveget. Igaz, hogy a kínai költészethez legtöbbször romantikus vágy és meseszomjúság hajtja az európai kultúrembert, s ezzel a nem filológiai módszerrel kétségtelenül zengőbb és tisztább lesz az az imaginárius kínai lélek, melyet e «fordításokban» maga elé varázsol, csupa álom lesz és semmi valóság. Klabund kínai verseit azonban egy lényeges különbség választja el az efajta testetlen költeményektől. Erős részletérzéke közvetlen, tapintható valóságra keltette a kínai versek világát, anélkül, hogy elejtette volna a versek oldott líraiságát. A népköltészet ősi realizmusa és közvetlensége süt át ezeken a verseken.

Furcsa költő volt ez a Klabund. Egyéniségét, lírai karakterét tulajdonképen csak ezeken a kínai verseken keresztül pillanthatjuk meg. Azokban a különös feszültségekben élte ki magát, miket két egymással szemben álló lélek affinitása teremtett. Számára az idegen vers mindig élet volt és közvetlen, forró élmény. Nem is lehet őt fordítónak nevezni.

Költő volt. Dalköltő. Abban a legtisztább és legáhitatosabb értelemben, mint a «Wanderers Nachtlied» költője, vagy mint Eichendorff, Mörike vagy Heine. Ezek a nevek tán túlnagyok Klabundé mellett, mégis idézni kell őket. A német irodalom mai és tegnapi expresszionizmusában Klabund tartotta élettel a «deutsches Lied» formáját, mely ama Legnagyobbaktól vette lelkét. Egy kis irodalomtörténeti írásában hitet is tett Klabund a Dal és a Dal e Mesterei mellett. «Wir kommen von Goethes Lyrik, wir wollen wieder zu ihr zurück. - - Denn jeder Gang zu ihr ist wie ein Heimweg ins Vaterhaus.» A meztelen érzés, a teremtő szentimentalizmusa közvetlen beteljesülése a dal. «Lasst nur auf Schmerz sich Herz, auf Tod sich Morgenrot reimen: es sind die schönsten Reime. Man braucht sie gar nicht erst zu suchen, sie sind schon da: sie sind als Reimpaare in der deutschen Sprache und im deutschen Herzen zur Welt gekommen!»

A dalköltő Klabund lírájában a «deutsches Lied» szabadabb, nyugtalanabb életet kapott, «lebegőbb» lett, megfoghatatlanabb, oldottabb zenéjű, s beleömlött valami az expresszionista léleknyugtalanságból is. Ez a nyugtalanság, a messzeségvágy vitte Klabundot is a kínai, japán, perzsa dalok birodalmába. Lehet-e a megfoghatatlant szomjazó számára szebb ígéretföldje ennél? Így álmodott magának egy kínai költészetet, melyet valóságzengésre keltett a német dal nyelvén. «Himmlischer Vagant» volt, ki önmagához csak akkor tudott közel férkőzni, ha messzi lelkek tükrében látta fölmerülni az arcát. Az irodalom minden idegen csodáját magáévá akarta tenni. 1922-ben kiadott egy hirtelen, rapszodikus könyvet: «Geschichte der Weltliteratur in einer Stunde» címmel. A «Legenda Aurea» stílusában írt keresztény legendákat, szerelmes verseit egyszer az «Énekek éneke» pátoszával, másszor a Minnersängerek bájával írta. Elővarázsolt lelkéből egy Hafizt, egy Omárt, s egy François Villont. Folyton dolgozott, mindig szellemeket idézve. Az utolsó időkben székely népballadákat fordított. Rövid életében 50 művet publikált. Kisebb-nagyobb könyvek ezek, túlnyomórészt apró füzetek, mik közül sok egy-két hét alatt készült el (például a két Insel-Bücherei kötet is), megfelelően a sokszoros lelki metamorfozis nyugtalanságának.

Sajátos versformát alkotott magának, mely csupa könnyűség és zengés. Sorközépi rímekkel és egyszavas sorokkal forgatta föl a strófaszerkezeteket. Vannak versei, miknek csaknem minden szava rímel. De sohase mesterkedik. Csupa lebegés, vagy futó dobpergés minden verse. Írt ugyan hosszú és fáradt prózában is egy sereg verset, de, úgylátszik, az ő minden formával oly belsőségesen összecsengő lelke egyedül ezt a formát nem tudta magáévá tenni.

Klabund hazátlan volt az emberek világában. Egy kis önéletrajzában írta: «Immer wieder muss ich geboren werden.» «Ich bin ein Preusse - aber früher lebte ich einmal in China und schrieb...»

Klabund sokszáz verset hagyva maga után, 37 éves korában most meghalt.