Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám

LANÁTOR POGÁNY FERENC: ÖREGEMBER

Minden szónál mélyet zilálva, üres fejhangon, kiabálva mondta az öregember:

- Aztán ha lesz valami...

De szeme lecsukódott és nem mondta tovább. Elfelejtette. A leány azonban tudta, mit akar és befejezte a mondatot:

- Igen, ha lesz valami, mindjárt szólni fogok.

Az öregember ijedten fölrezzent.

- Mit?... Mit?...

A leány mosolyogva és bosszúsan a fülébe kiabálta ismét. Megvetés és fensőbbség volt ebben a hangban. Azután megfogta a kocsit, a másik szobába tolta az öregembert, az ablakhoz és kiment.

Az öregember egyedül maradt. Majd hirtelen fölriadva, megbólintotta fejét.

- Jó, jó - motyogta elkésve a gazdátlan ürességbe. Alkonyodott. Ezt nem vette észre, ellenben érezte, hogy valami nincsen rendjén, benne, vagy körülötte. Hűvös és kissé nyirkos volt a levegő, nyilván csak nem régen fűtöttek be a szobában. Ezt szenvedve érezték csontjai, bár hogy mi bántja, nem tudta volna megjelölni. Valamitől mérhetetlenül, egész lényében undorodott. Vézna teste még csekélyebbre zsugorodott össze, feje hegyes vállai közé csuklott s szeretett volna halkan, vontatottan sírni. De azután elfelejtette a dolgot, hogy bántja valami, csupán a hiba érzése maradt meg belsejében s csakhamar elszenderedett.

Koponyája kicsiny volt, mintegy összeaszalódott, míg lapátfülei szélesen kifeszültek. Fonnyadt arcán a ráncok oly természetesek, szinte véletlenül gyűrődöttek voltak, mintha valaki hanyagul húzta volna fejére a bőrt. Kiszáradt volt és nagyon csúnya. Roskadva szunyókált a székben, amelynek párnáival bilincsként szegélyezte körül az aggság s a fakó szájaszélére csordult nyál csillogott az ablakon beömlő alkonyati fényben és lámpavilágban. Kintről egyhangú zaj hallatszott, kocsizörgés, redőnyök csikorgása, bent a kályha zúgása, az éjszaka léptei mintegy.

Valaki benyitott a szobába, nem vette észre. Aztán felgyúlt a kislámpa. A kattanásra fölrezzent kissé, pillái félig fölemelkedtek s látta unokáját a tudattalanság tejszerű ködén keresztül. De nem ismerte föl. Ekkor megérezte, hogy feléje árad a kályha melege és unokája mellé látta suhanni a leányt. De a meleg kellemes érzése eltöltötte teljesen. Megborzongott és még összébb húzódott. Ernyedt tagjai érzékenyen bizseregtek. Hallott bizonyos emberi hangokat is:

- De hát mit akar most?...

- Szamár, az öreg már meg se érti...

A lámpa kihunyt s nyomban utána egy szék hevesen elmozdult. De ő nem törődött vele. Oly jó volt az állapot, amelyben elmerült mostan. Sokáig hevert így. Később néhány szó zendült a feje fölött, kocsija megindult, aztán valaki megérintette arcát. Homályos öröm szállta meg. Fehér, tiszta szakálla kefeszerűen borzolódott. Ez gyöngéje volt, szerette, ha nyírták, gondozták s üdébb óráiban maga is megsimogatta olykor. Fejét kissé hátraszegve, most föltekintett. Megpillantotta a fekete, huszáros bajúszt, amelyet oly jól ismert s amely mégis oly titokzatos volt előtte. Magányosan sokat gondolkozott rajta s képe mindig valami kellemes érzést idézett emlékezetébe. Olykor azonnal megfejtette: a borbély. Máskor azonban felfogni képtelen volt.

Fülétől távol halk nyisszanással megcsattant az olló. Egy meleg kéz lágyan körülfogta állát. Arcát kissé bárgyú, nehéz mosolygás lepte be. Szemét lehúnyta. Csakhamar gyönyörteljes, langyos kábulatba esett, amelyet nem értett.

A túlsó szobákból ekkor élénk zaj csapott elő. Valami edény csörömpölve a földre esett és becsapódott egy ajtó. Kusza férfihang kelt az ablak felől. Ez nagyon idegesítette. Most közvetlen közelében felsikoltott a leány.

- Megszületett! Megszületett!

Az öregember elsápadt a megdöbbenéstől. Az alélt nyugalomból egészen váratlanul rántotta ki a kiáltás. Ingerülten motyogta:

- Mit... Mit...

Majd megfeledkezve a dologról, csak percek multán szólalt meg ismét, kényszerítve egy távolbavesző élet erkölcsei által, gépiesen:

- Mit?... Fiú?...

De már csak a borbély volt a szobában, aki mély, kedélyes hangon mondta fölényesen:

- Bizonyára.

Különben ismét minden elveszett. Látott egy végtelen magasból aláomló függönyt, amely mint a hab verődött fel a földön. S lényében eggyé vált tudatával a meleg, amely körülölelte, míg csattogott az olló s búgott a tűz. S az öregember oly gyönyörűséggel hullámzott, hintált az érzések között, hogy belemosolyodott élesen. Úgy érezte, mintha valami langyos, láthatatlan köd szintén himbálódznék, elkábulva s némileg fölrezzenve ismét, mikor külön-külön is megsejtette a benyomások mivoltát, melegséget, érintést és ollócsattogást. De a borbély egyetlen hibás mozdulatára is kényesen fölnyafogott, mint a gyermek. Ilyenkor teljes, eredendő önzése arcára ült, ami porladó lényét útálatossá tette. A borbély halkan, finoman dolgozott. Érintésének és a szerszámok zörejének benyomásával összefolyva az utca halk morajával s a kályha sugárzásával, egységes, különös zenévé válva ömlöttek az öregember fogyó testén-lelkén keresztül. Tudata csak alig különítette el a környező dolgoktól és teste is azok élettelensége iránt zuhant visszatarthatatlanul. De még élt és örülni akart.

Hosszú, elvont sikoltás riasztotta fel váratlanul a csendet. Aztán valaki előrontott a belső szobából.

- Gyorsan, gyorsan, a gyerek!

Léptek, becsapódó ajtók, ijedt sikolyok kavarodtak egybe.

- Azt hiszem - meghalt - a gyermek...

Az öregembernek kelletlenül megremegett a feje. A számára elképzelhető legnagyobb gyönyörök köréből szakították ki ezek a kíméletlen erősségű hangok. Dühösen nézett maga elé. Szeme tompafényű volt, homályos kristályszilánkhoz hasonló, mintha csak vak lett volna. Majd türelmetlenül megrázta magát. Mert a borbély az ollót is leeresztve álmélkodott.

- Na... - mormogta, már fulladozva a haragtól. A borbély ismét kezébe fogta a fejet. Akkor töprengeni kezdett azon, amit hallott.

- Meghalt?... A gyermek?...

Révedezőn nézett a mennyezet felé, de nem látta azt. Csak fényt látott, amely olyan sűrű volt, mint a füst. Ez fárasztotta. Ismét lehúnyta szemét. S a kedvesen ismétlődő érintések és zörejek közepette mosolyogva elveszítette eszméletét.

A szoba sötét volt, amikor ismét belévillant a lélek. Félig emelt pillákkal sokáig tünődve nézte az üres éjszakát. Keresett valamit, kívül, vagy önmagában. Nem tudta, mit. A lakás egy távoli része felől izgatott, rendszertelen nesz szűrődött. Nem tudta felfogni. Azután mintha felvillant volna benne valami. Kezét, mintha a világ súlya ellen küzködnék, nehezen fölfelé emelte. Szakállát akarta megsímogatni. De félúton elfelejtette szándékát és gyönge karját a párnákra ejtette újra. Kissé melege volt, ami felizgatta. Oktalan türelmetlenség fogta el és unatkozott. S mivel egyedül volt és nem érintette semmi, - amit nem tudott felfogni, - gyermekes ötlettel kiabálni kezdett:

- Na-na-ne-ne-na-na...

Hangja hurutos volt és kezével verte a szék támláját. Egyre ingerültebb lett. Mind hangosabban kiabált. Szeretett volna megmozdulni. Követelni a világot. De gyönge volt. És nem törődött vele senki.