Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (1)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (1)
(REGÉNY)
l.

Az ajtó kinyílott.

Az ajtó egészen kinyílott és egy kisgyerek jött ki rajta.

A kisgyereknek szőke feje, o-alakú lábai voltak és egy nagy vörös labdát tartott a kezeiben.

A kisgyerek lassan, akárha mélységből kúszna föl, egészen kijött a folyosóra, tiltott, majdnem idegen vidék volt ez az ő részére, óvatosan nézelődött. Aztán egyszerre kiestek belőle a félelmek, a szája nevetősen széthúzódott s a két kék szeme ragyogott a ragyogó vörös labda fölött.

Hallotta, hogy valaki barátságosan a nevén szólítja. Egy sovány, feketeruhás öreg ember ült a folyosó végében, a sarokban egy kis ládikón. A kisgyereknek úgy tünt, emlékszik erre az emberre, barátságosan visszagagyogott valamit.

- Dobd ide azt a szép labdát - mondta az öreg. - Elkapom, aztán én is visszadobom neked.

A kisgyerek pillanatig értelmetlenül bámult, aztán dobbantott a lábával:

- Nem!

Az öreg ember hangosan nevetett és kinyujtotta a karjait:

- Hó, rukk! No dobd, te Fajankó!

A kisgyerek még makacskodott, de lassan már bizsergett a kedve, hogy játékosan az öreg felé dobja a labdát.

- Visszadobod? - kérdezte még nevetve, de valami mélységes könyörgés is volt ebben a nevetésben és a két karját fölemelte a ragyogó gömbbel.

- Hó, rukk! - hallotta újból az öreg biztatását.

- Hó, rukk! - csapott föl belőle is a kiáltás és egész erejével az öreg felé dobta a labdát.

S most valami csoda történt, amilyennel a kisgyerek még nem találkozott ebben az életben. Olyan szilaj erővel lökte el a labdát, hogy majdnem maga is utánabukott a lendületben s mégis alig egy méternyire röpült az csak az öreg ember felé, aztán imbolyogva, táncosan fölfelé kezdett szállni a sárga falak között, arrafelé, hol az a kék kocka ragyogott a fejük fölött.

Az öreg ember rikácsoló jókedvvel nevetett, a kisgyerek pedig értelmetlenül és ijedten bámult az elszökött labda után.

- Fogd meg! - kiabálta már sírva. - Fogd meg a labdát!

Az éles, nekikeseredett hangok ide-oda csapódtak a falak között s megzörgették az ajtókat és ablakokat s a bérház asszonyai és gyerekei kizsongtak a folyosóra. Mindenki nevetett, mindenki mondott valami incselkedő vidámságot a kétségbeesett kisgyerek felé.

S a vörös balón még mindig ott kevergett a magas falak között. Augusztus volt, forrón és mozdulatlanul állt a levegő a bérház udvarában. Az asszonyok nagy hasukkal és deszka-mellükkel nekidőltek a rácsnak, szájukat nyitva felejtették a bámulásban, a gyerekek tapsoltak és kiabáltak a fölfelé imbolygó labda után. A sárga falak a végtelenségig nyúltak meg a képzeletükben s még végtelenebb távolság volt köztük és a kék lepedő között, ami a falak csúcsára volt kiterítve. Úgy látszott, minden egyébről megfeledkezetten bámulnak a magasba és néha mégis rávillantanak a kisgyerekre, akinek a kezei közül szabadultak el ezek a különös pillanatok. Nem gondoltak rá és a szemeik fényében és a testük tartásában benne volt az irígykedés.

A kisgyereknek is, mintha megérezte volna, hogy ő most valakivé vagy valamivé lett a többiek előtt, elcsendesedett a sírása s bámulón ő is fölfelé meredt. A szemei kitágultak s amint a labda emelkedett, úgy érezte, ő is egyre közelebb kerül ahhoz a kék lepedőhöz, vagy üvegdarabhoz, amit eddig észre sem vett a ház tetején. Ő is röpült, határozottan érezte, lábai fölemelkednek a folyosó kövéről. Félt, hogy az anyja észre találja venni, utánanyúl, visszahúzza a szoknyája mellé, de nem így történt. Hallotta az éles, pörlekedő hangját, de nem látta maga mellett, valószinűleg lemaradt tőle, mint valami nehéz kődarab. Az asszonyok és gyerekek ismerős hangjai is mind alatta maradtak, meleg, kék hullámokon lebegett s a vörös labda integetett felé és beszélt hozzá, akárha integetni és beszélni tudna.

A kisgyerek még soha nem gondolkodott az élet problémáin s így most sem kérdezte, a valóság történése-e az, ami vele történik, vagy csak a megszédülés káprázatai, amit egy érintés, egyetlen kiáltás megsemmisíthet. Most repülni adatott meg a részére és ő maradéktalan érzéssel szállt abban a világban, ami talán csak az ő örömére született meg.

- Labda! Labda! - kiáltotta szinte magánkívül.

És ebben a pillanatban mintegy válaszképen meghallotta az anyja panaszát, a nehéz kezét megérezte a vállán és érezte, hogyan cibálja az befelé a sötét konyhába. És minden hangos volt és sötéten kavargott körülötte.

A lakásokból kicsődült asszonyok, ahogy a helyzetet fölértették, az előbb rózsaszínű szavaikat, mint valami súlyos szemétkosarakat rádobálták a megszeppent öregre.

Az ember rongyos, fekete ruhájában fölemelkedett a ládikóról és szégyenlősen, dadogó alázatossággal védekezett a zsivajban. Sánta lábaival, mint valami beteg állat, odabicegett a kisgyerekhez:

- Elhozom a labdát - mondta. - Ne sírj, Mikicám, elmegyek utána és mindjárt visszahozom - s csakugyan megindult. Bicegőn húzta maga után a rossz lábát, vállait félrebillentette a ládikó, amiben a harmonika lakott vén, összezsugorodott állapotban.

- Öreg mamlasz - förmedt rá az anya bántó lenézéssel. - Odaáll, hogy elrontsa egy kisgyerek kedvét.

- Labda! Mikicája labdája! - sírta a kisgyerek és vele akart szaladni az öreggel.

- Eriggy csak befelé - parancsolta az anyja és bekanyarította a konyhába. - Legjobb, ha az orrod sem dugod ki ebből a lukból.

A kisgyerek még visított, de már csak a hangok foszlányai fúródtak ki az ajtó- és ablakréseken. A sötétbarna deszkaajtó roppant távolságot jelentett a kisgyerek otthona és a fénylő, eleven külvilág között. Bent a nehéz félhomályban már hangosan sírni sem volt érdemes. A kisgyereknek is lekopott a hangja, nagy kihagyásokkal szepegett. Időnként föllesett az anyjára, aki ott ült a szoba ablaka előtt, fél arca csillogott a világosságban, arcának másik fele azonban hamuszürke maradt az árnyékban. Valami nevetős grimasszal figyelte a kisgyereket.

S most a kisgyerek is észrevette a ráirányított szemeket és az anyja különös nevetését is észrevette. Izgalom fogta el, egészen belepirult. Lapos, piros nyelvét kinyujtotta az anyja felé, aztán okosan, még mielőtt valami baj érhette volna, hason becsúszott az ágy alá.

Az anya nem szólt hozzá. Varrást vett elő és nagy, pókhálós öltésekkel dolgozni kezdett. Ismerte a kisgyerek makacskodó természetét, ismerte a szokásait, tudta, most magára kell hagyni, hogy kissé megnyugodjon, az egész históriáról megfeledkezzen a csöndben. Ha az ágy felé pillantott, látta, mintegy roppant teher alatt keresztben fekszik a kisgyerek, ferdesarkú, szürke cipőtalpai kimaradtak a takaró alól, akár valami állati mancsok. S ezeknek a mozdulatlanul tartott cipőtalpaknak az állásából az anya csodálatos érzékkel következtetni tudott azokra az oktalan viharokra, vagy arra a végtelenül mélységes csöndre, ami ilyenkor a kisgyerek bensejében élt. Még nem volt itt az ideje, hogy szóljon hozzá, közömbösen dudorászott s a kisgyereknek jól esett a nótázásnak ez a langyos, békességes hullámzása.

Hason feküdt, két karját az álla alá hajlította s egy ideig nyugodtan bámult a szemben lévő sötét falra. Semmire sem gondolt, a feje elnehezedett, teli volt érzésekkel s ha már nem sírta volna ki magát, most is sírni tudna valami puha, nagy szomorúságban. Aztán megjelent előtte a vörös labda, egy ideig cirógatón a feje körül keringett, később alábujt a melle alá s az egész testét felemelte, mintha nem is lettek volna az ágy alatt és fölrepültek úgy, mint nemrégen az udvaron.

Fülledt csönd volt a szobában. Ki kellett volna nyitni az ablakot, de az anya nem bírta el, hogy a résen bedugják hozzá fejüket a folyosón erre-arra őgyelgő szomszédok.Több mint tíz éve lakott már ebben a vakondoklyukban, de közelebbről alig ismert valakit a házban. Az ura nagyon keveset tartózkodott otthon s így csak a gyerekeinek élt, vagyis ennek a mostani kisgyereknek, mert a többi négy, akik előtte jöttek a világra, két-három hónapos korukban, mintha a jég verte volna le őket, elfonnyadtak és meghaltak. Könnyen szült és szerette az anyaság érzését, ki tudná megmondani, mért mentek el tőle mégis a gyerekei, még azelőtt, hogy szólni tudtak volna hozzá, vagy csak egyszer is megértő szeretettel rá tudtak volna mosolyogni. Mikica, a mostani kisgyerek kimaradt a halálos sorból s az anyja örült neki, hogy már szólni tudnak egymáshoz, és akkor is örült neki, ha a kisgyerek bántja és megbosszantja őt. Örül neki és szereti, de ezeket az érzéseit alig tudja félreérthetetlenül megmutatni. Ha szól, szúró cserepek vannak a hangjában és ha simítanak a kezei, kérgesek a munkától és hidegek valami megmagyarázhatatlan belső tartózkodástól. Egy ő azok közül az emberek közül, akik szeretetükben is az idegenség jeleit viselik s akit senki sem tud igazában megismerni s aki senkihez sem tud föltakart ábrázattal közeledni.

Egy nagy fekete légy szállt zümmögve a fülledt levegőben és ráereszkedett az asszony kezére, amelyikkel a fehér vászondarabot tartotta. Megborzongott, mintha fölébredt volna.

Tenyérnyi sajkák röpülnek a végtelen tengereken, viharok játszanak velük, a mélységek földobják őket a magasságokba és a magasságok visszalökik őket a mélységekbe, kire van bizva az ő fájdalmas sorsuk? S ki gondozza azoknak az embereknek a sorsát, akik itt vannak közöttünk és mégsincsenek sehol, csak megválthatatlan önmagukban?

Az asszony a tű hegyével felényúlt a légynek, mintha meg akarta volna szúrni, de az eleven és éber volt ebben a hőségben is, szárnyrakapott és átült az ablak síma üvegtáblájára.

A kisgyerek felnyöszörgött az ágy alatt.

- Mikicám - mondta az asszony hirtelen és önkénytelenül. - Gyere ide, anyácska Mikicája.

A csönd szürke és áttörhetetlen maradt.

Az asszony odapillantott a két cipőtalpra s ahogyan azok most egymástól széjjelkívánkoztak, csalhatatlanul megmutatták neki, hogy a kisgyerek már ébren van.

Még éneklőbben és még becézőbben mondta:

- Gyere, Micikája. Gyere, anyácska Mikicája...

A két cipőtalp most megmozdult s a kisgyerek teste puhán, mint valami vattagombolyag csúszott ki a sötét ágy alól.

Már csak a feje volt eltakarva.

Az anya figyelt és tele volt örömmel és boldogsággal.

A kisgyerek kissé oldalra mozdult s a kerek, szőke arca mosolygósan kivilágított a sötétből.

Az anya nem tudta tovább tartani magát, valami eszelős rajongás fogta el, odaugrott a kisgyerekhez, két karjánál fogva fölemelte s a göndör meleg fejét éhesen az ajkaihoz szorította.

A kisgyerek is visszacsókolta, s úgy csüngött az anyja nyakán, mint valami boldogan megédesedett gyümölcs.