Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 15. szám

MOLNÁR JÓZSEF: BOTRÁNY A POKOLTORNÁCON

Szín: egy olyan előcsarnok, amilyent nagyon előkelő hotelekben lát az ember. Az előcsarnokból egy lépcső visz egy eltorzított magas csúcsív alá, ahol két oszlopsor között vörös futószőnyeg és pálmák diszítik az utat a fényességes szép ajtóig, amely a pokol hetedik bejárója.

Az előugró lépcső jobb- és baloldalán kedves kávéházi sarkokra emlékeztető, díszes faragású faasztal és bársonypamlag van a sarkokba beékelve. A karosszékek is igen barátságosak, szép, nagy és vörös a szőnyeg.

Kék-két kisebb torzcsúcs alatt a jobb- és baloldalon lehet ebbe az előcsarnokba jutni. Ezeket a torzcsúcsokat a közepük táján egy-egy üvegtábla szeli, amelyekből fehéren világít ki a sötét űrbe és a színre a felírás:

VII.

A csúcsok és az oszlopok vastag, láncbafont örökzöld-utánzattal díszítettek. Létráján állva egy szolga egy ilyen szalagot igazgat szimetrikusra a nagy csúcs alatt. - (A pokolbeliek egyenruhája fekete, testhez símuló nadrág, állig gombolós fekete kabátblúz. Rangjukat a blúzra varrt keskeny vörös szalagékítések száma jelzi. Mindnyájan vastag szemöldökűek és síma fekete hajúak. A fogadási ünnepélyre némelyik már felhúzta sárga bőrkesztyűjét.)

A jobboldali asztalkánál egy 50 év körüli, zsakettbe öltözött úr várakozik. A baloldalon, a kiscsúcs fala mellett, ahol a szalag-lánc végződik, oldalt a nézőnek, egy támlanélküli egyszerű négyszögletes széken egy másik mozdulatlan ember. Oroszos kopott ruha van rajta, könyökét térdére támasztva, arcát két tenyere közé fogva bámul maga elé. A szék mellett a földön szerszámok.

A szolga, miután dolgát jól végezte, lemászik a létráról, a szín közepére megy, megnézi, hogy arányosan függnek-e a láncok. Ebben zavarja meg a jobboldalon betipegő nénike.

Öregasszony (a zsakettes felé fejbólintással): Jóestét. (Amaz ügyet sem vet rá. Átmegy a baloldali asztalkához. Aprókat lépve, kicsit csoszogva jár. A szolga felé.) Visszajöttem, lelkem.

Szolga: Jól tette, néni. Meggondolta magát?

Öregasszony (leül): Nem, nem akarok bemenni. - Nem azért jöttem vissza.

Szolga: Az ünnepély miatt? Pedig ha bemegy, akkor láthatja csak őket. Itt meg se állnak, mennek egyenest be, minden benn történik. (Összecsukja a létráját.) Gondolja meg a dolgot néni, mert száz év ugyan itt nálunk nem nagy idő, de addig körülbelül nem lát ilyesmit.

Öregasszony: Nem akarok bemenni, fiam. Jó lesz itt is.

II. szolga (átvergődik e beszélgetés alatt a fényességes szép ajtón és egy borzalmas nagy könyvet cipel előre.)

I. szolga: Jössz vissza?

II. szolga: Igen. (A színen lévőkhöz fordulva.) Ki kérte a katalógust?

I. szolga: Hozd majd magaddal, amit nem tudok bevinni. (El a létrával.)

Zsakettes: Ide kérem.

Szolga: Parancsolt már frissítőt?

Zsakettes: Köszönöm.

Szolga: Kitünő Medoc-unk van, uram. De szolgálhatunk portói borral, vagy tokajival, ha esetleg azt jobban kedveli. (Várja a választ, de a zsakettes nem felel. Mikor látja, hogy hasztalan vár, odafordul a másik kettő felé.) Kívánnak esetleg önök valamit?... (Odamegy az oroszhoz.) Bocsánat, uram, ez a szék bevaló. (A földről felszedi a szerszámokat és a székkel befelé indul.)

Orosz (utánanéz a székének, kinyujtózkodik, aztán odaül a balodali székek egyikére, amelyik legtávolabb esik az öregasszonytól.)

Öregasszony: Előbb, ha jól értettem, a kedves úr olyanfélét mondott, hogy nem marad itt,... hogy el fog menni? (Az orosz nem felel.) Arra akarom kérni, kedves úr, hogy ha nem leszek terhére... hogy elmehetnék-e magával. (Az orosz nem felel.) Mert nem az ünnepély miatt jöttem vissza. (A hangjából érezni, hogy megeredtek a könnyei.) Olyan rossz, hogy nem tudok sehova se menni, hogy nem mondja senki, hogy mit csináljak.

Titkár (jobboldalon, a belső kis csúcs alól): Erre tessék, erre. (Egy sánta, kocsisformájú ember követi és egy villamoskalauz. Fakó hangon jóestéttel köszönnek, igen ijedten bámulnak széjjel.)

Titkár (befelé): Halló, halló. (Az embereit biztatva.) Aztán kérjenek csak olyan italt, amilyent megkívánnak. - Mit mond? (Közelebb hajol a sántához.) Nem kerül semmibe sem. Nem éri semmi bántódás magukat, majd meglátják, hogy olyan finom éltük lesz, amilyent még álmukban sem kívántak. Nem bántunk mi senkit. (Szolga közben kisiet.) Vezesd be az urakat. - Még valamit. - Jelentheted, hogy minden percben itt lehetnek. A bejáratjelző lámpákat elolthatjátok, aztán az ünnepély végéig nem kell már bevezetni senkit. (Visszafelé siettében.) A lámpákról meg ne feledkezzetek!

Szolga: Erre méltóztassanak. (El a két emberrel. - Egy kis szünet után:)

Öregasszony: Ne gondolja a kedves úr azt se, hogy hosszabb időre akarok a terhére lenni. Csak míg eljutunk egy másik ilyen helyre, mindegy, ahárhova, csak ne részegek közé. - Elég bajom volt velük életemben is.

Orosz: Eltalálsz oda magad is, anyuska.

Öregasszony: Eltalálok oda magam is, persze, hogy eltalálok. De ha nem is tudom, mi van velem. Nem tudok így egyedül semmit se csinálni. A szegény uram, az igen kemény ember volt, az igazgatott, most ezt tedd, most azt tedd, ide menj. (Megint érezni a hangjában a megeredt könnyeket.) Mert ha akadna valaki, ha jó szívvel lenne hozzám, hogy eligazítana... Ha legalább azt mondaná meg, hogy hova menjek.

Orosz: Buta vagy, anyuska. Azt hiszed, más tudja? (Feláll.)

Öregasszony: Az uram az biztosan tudná. Szerette szegény a bort az igaz, de nagyeszű ember volt, minden bajra talált orvosságot.

Orosz: Akkor keresd meg az uradat. (Otthagyja, a baloldali csúcs falának háttal nekitámaszkodik. A világító táblák elalszanak.)

Öregasszony: (csodaváró ijedt hangon): Eloltották a lámpákat! (A nagy csendben hallani a zsakettes lapozgatását. Az öregasszony jobbfelé kifigyel. Ebbe a csendességbe vetődik be Tamás. Olyan ruha van rajta, amilyenben jómódú földbirtokosok járnak, csak egy kicsit viseltes. Se kalapja, se pipája, semmije. Mindenki födetlen fővel jár. Egy faragott rokokó széklábat kerített valahonnan, azt lóbálja az ujjai között. Bot szeretne lenni, de kurta hozzá. Egy kicsit szétbámészkodik, megnézi az embereit, hogy nem-e pokolbeliek azok, ügyet sem vet az öregasszony köszöntésére. Némi tájékozódás után odaáll a lépcsők elébe és befelé fordulva, hangosan, de harag nélkül kiabálja:)

Tamás: Héj kutyák, akasztanivalók! (Szünet, balra megy az öregasszony felé.) Éppen jókor értem ide. Alig találtam be ezen a rövid úton, hogy eloltották a lámpát.

Öregasszony (másodszor köszön): Jó estét.

Tamás: Jót, jót, ha este van. (Megnézi jobban.) Magát se akarják bevinni az ördögök, nyanya. Mi? Pedig olyan jó barátságos az arca. Az öreg dadámat formázza nagyon. De csodálkozik majd a szegény, ha ideér; igaz, hogy más is csodálkozik. Él ám még szegény, legalább is akkor élt, mikor ide kerültem. De jól tudta mesélni, hogy amint az embert ide lelökik, kapják ám el az ördögök a pokol szájánál, rántják le róla a ruhát, ha ország nagyja, ha báró beleszalasztják jól az ülepébe a tüzes háromágú villát, avval mártogatják fortyogó olajba vagy csallánosba hempergetik, felváltva, ahogy kedvük tellik.

Öregasszony: Azt mondják, hogy nem bánnak rosszul bent az emberrel. Az előbb jöttek ide ketten, ijedtek voltak igen, pedig az egyik kalauz volt, olyan városi. Azoknak is mondta valami főember innen, hogy jó soruk lesz bent...

Tamás (félbeszakítja): Mondd csak, nyanya, ezek kicsodák itt?

Öregasszony (az orosz felé mutat): Azt nem tudom kicsoda, de az a másik ott át, az valami nagy úr lehet, lelkem. Azt mondta, hogy a menyországba való, csak beszédje van itt valakivel.

Tamás (kiesik az előző hangulatából): Mit mondott?

Öregasszony: Ő maga mondta az előbb itt egy főembernek.

Tamás (elgondolkozik egy kicsit, aztán felkel, átmegy a zsakettes úrhoz): Bocsásson meg az úr. Most mondja ez az öregasszony, talán tetszett is hallani, hogy a menyországba való. (Elhallgat, a feleletet várja.)

Zsakettes (gőgösen): Parancsol még valamit?

Tamás: Már elejétől kezdve szerettem volna egy arravaló emberrel szót érteni az itteni dolgokról. A magamfajta újonnan jött ember kíváncsibb. Az úr már régóta van itt?

Zsakettes: Csak most megyek fel, ha a dolgomat itt elintéztem.

Tamás: Aztán elébb idejön? Nem kíváncsi arra, hogy mi lesz ott a sorsa, hogy mivé lesznek? Hátha maguk is halhatatlanok?

Zsakettes: Nagyszerű! A menyországba jutottak ne legyenek halhatatlanok?

Tamás: No ne örüljön az úr olyan nagyon. Ha elmondanám, hogy mi jutott eszembe az úton az örökkévalóságról, akkor nem is találná olyan nagyszerűnek. (Igen komolyan.) Maga csak hiszi, még nem tudhatja. Én meg nem hiszem. Mert én semmit sem hiszek. (Más hangon.) Nem volt nektek furcsa, amikor itt az eszetekhez jöttetek, hogy itt tényleg minden úgy van, amint mondták?

Zsakettes: Sőt, igen természetes volt.

Tamás: Neked se volt furcsa, nyanya?

Öregasszony (aki közben átment hallgatni őket): Nem volt furcsa, lelkem. Hacsak az, hogy olyan mindegy volt, hogy mit csinálok, hogy nem volt semmi dolgom.

Tamás: Még abban az átkozott irodában sem akartam elhinni, ahol átvettek bennünket. Néha még most is arra gondolok, hogy csak tréfa az egész, visszavisznek, megmondják, hogy csak ránkijesztettek, meghalhatunk nyugodtan, békességgel.

Orosz (érdeklődve közelebb jön.)

Zsakettes: Persze, ezt igazságosnak tartaná?

Tamás: Mi lehet a büntetésem és mi lehet a jutalom? Ha ütnek, ha akármit csinálok magamnak - nem érzem. Ezek meg éppen nem törődnek velem. Milyent ordítottam az elébb, kijött egy is? (Fel-alá jár.) Nem a büntetésről van szó. Az úton, ott a sötétben, mondtam már, sok minden az eszembe jutott. Arra is gondoltam, hogy a menyországi jutalom csak az lehet, hogy ott addig élnek az emberek, amíg akarnak. Mikor megúntak mindent, egy kurtát fohászkodnak békességes elmúlásukért, aztán végképp elalszanak. És attól félek, hogy csallánkert és tüzes vasvilla helyett egy borzasztóbb büntetésünk van, amit nem lehet megszokni. Az, hogy nekünk meg kell így maradnunk megszünhetetlenül a végtelen idők legvégéig. (Kis szünet, legyint.) Attól félek, hogy ezek a latrok se fognak erre semmi bizonyosat szólni tudni.

Orosz: Megtudhatod azt magad is.

Tamás: Magam is? Hogyan?

Orosz: Próbáltad már, hogy tudsz-e mindennek végét szakítani?

Tamás: Örökre végét szakítani?

Orosz: Egyszer ott kinn felakasztottam magamat, de nem ért az semmit, galambocskám. Csak lógtam ott a kötélen, mint egy fogason felejtett kabát. Aztán azt is megúntam. Szikláról is vetettem le magamat. Estem, csak estem és arra gondoltam, hogy akárhová érek is le, agyonvágom magam. Aztán csak leestem, azt se tudom hová.

Tamás: Lehet ám, hogy ott kinn nem lehet, vagy csak hogy ezek tudják a módját. Ezektől kérdezted-e?

Orosz: Egy öreg emberrel voltam egyszer együtt, az mondta, hogy hiába minden. Akik itt hajbókolnak, ezek a feketeruhások rajtunk szeretnének valahogyan segíteni, annyira amennyire tudnak. Különben olyanok, mint mi, azt hiszem, biztosat egyik se tud, amint hogy senki itt bizonyosat nem tudhat.

Tamás (meglát egy arra szaladó szolgát): Hé, kutyák...

Szolga (szaladtában befelé): Bocsásson meg, uram, igen sietek.

Tamás: Bitangok! (utána megy a lépcsőkig.) Akasztófáról nézzétek a búcsúsokat! Kutyák, akasztanivalók! (A lépcsőt veri.)

Öregasszony: Nem eresztik most be, lelkem, mert ünnepségük van. Hallottam, amikor az egyik főember kiadta parancsba.

Tamás: Akar az ördög bemenni. Nem eresztik ki az embert, ha bemegy. De a belüket taposom ki. (Fel-alá jár, kinéz a baloldali kis csúcson, el is feledkezik a haragjáról.) Ekkora sötétséget még életemben se láttam. (Kikiált): Ha... ha... (Visszafordul.) A visszhangot, azt igen szerettem. A tanítónk mondta, hogy olyan, mint az ember élete. Kurta felelet egy előző hangra. (Más hangon): Az úr ugye városban nevelődött?

Zsakettes: Ott.

Tamás (gőggel): Azért vannak városon nevelődtek közt is derék emberek. Nálunk volt egy tanító, bizonyos Ábel nevezetű. Mintha vizet is sajnállott volna inni, olyan sovány volt az istenadta, aztán egy kicsit bolondos is volt hozzá. Olyanokról szeretett beszélni, hogy mi lesz, ha a nap kihül, ha kiszárad a föld, mi lesz tízmillió év mulva. A legérdekesebb, hogy járt rendesen templomba, mégis azon jajgatott egyre, hogy bárcsak lenne isten, hogy ő azokat mind megtudhassa tőle. Mi meg nevettünk rajta az akkori eszünkkel. Ilyenformán mégis mindentudó lehet. Csak éppen be kell neki várni azt a sokmillió évet, amire kíváncsi. Meg nekem is be kell várni, pedig én bizony isten nem vagyok kíváncsi semmire.

Öregasszony: Jaj, lelkem, én is úgy vagyok, nem találom fel magamat. Míg a szegény uram élt...

Tamás (félbeszakítva, a férfiak felé): Meggondoltátok már azt, hogy ez micsoda átok? (Az orosz felé.) És ez az ember (a zsakettesre mutat) ide tud ülni egy semmi kis ügye miatt, ahelyett, hogy rohanna a helyére, hogy a lelke is kiszakadna, megtudni a sorsát.

Zsakettes: Elsősorban ez az én ügyem, nem a magáé. Másodsorban nincsenek olyan hóbortos fogalmaim az örökkévalóságról, mint magának.

Tamás: Arra tudjon felelni, hogy elpusztíthatja-e magát, vagy halhatatlan.

Zsakettes: Természetes, hogy halhatatlan vagyok.

Tamás: Nagyszerű. Ezt úgy mondja, mintha újévi malacot kapott volna ajándékba. Azt hiszi, akkor van különbség a kettőnk sorsa között? Kijelenthetem magának, hogy akkor magára ugyanolyan pokol vár, mint énrám.

Zsakettes: Hagyjon békét az ostoba szólamaival.

Tamás (legyint a kezével, dühösen fel-alá jár): Ostoba szólam...

Orosz: Nem ostobaság, bátyuska, amit mondott. Mi itt olyanok vagyunk, mint az örökre tömlöcbe csukottak, mert sohasem tudunk magunktól megszabadulni. Képzeld csak el, mit jelent cipelni magunkban a megszabadulás reménye nélkül ami emlékszik, ami tudja mit csinál a kezem, mit a lábam. Látod, jó lenne kő lenni, jég lenni a folyón, vagy kivágott fa. Oh, ha kilökhetnénk ezt itt belül, (a fejét veri) mint egy gyomorrontó ételt, vagy szemétre hajíthatnánk, mint egy megúnt, elnyűtt gunyát.

Zsakettes: Meggyőződésem, hogy a menyországban nem lesz olyan borzalmas az örökkévalóság, mint ahogy önök elképzelik. Ami természetes is. Azt fel se tudják itt fogni.

Tamás: Várjon csak. - Egyszer a király megkérdezte a juhászától, hogy meddig tart az örökkévalóság. Azt mondta a juhász: Van egy borzasztó nagy hegy, a felével nagyobb, mint amekkorát az ember az eszével felfoghat és ez a hegy tövig gyémántból való. Ennek a nagy hegynek a tetején él egy verébcsalád. Minden ebédjük után odafenik a csőrüket a hegyhez, hogy a morzsákat letöröljék. Mire ez a hegy tövig elkopik, addig eltelik az örökkévalóságban egy pillanat... Most fontolja jól meg, egy ilyen pillanat nem elégséges ahhoz, akár örülnöm kell alatta, akár bánkódnom, hogy az ember elátkozza a születését, az anyját, meg aki ezt a borzasztó mindenséget kitalálta?

Zsakettes: Azt hiszem ez egy meséskönyvben fordul elő és nem a juhászától kérdezi meg a király, hanem...

Tamás (dühösen): Hát aztán? Ha a sótárnoktól, vagy az öreganyjától kérdi meg, azért nem érzi benne a borzalmasságot? Mit tud maga a második héten a menyországban csinálni?

Zsakettes: Engedje meg, hogy itt lezárjam a beszélgetésünket. Különben sem hiszem, hogy jónéven veszik ott fent, hogy ilyen vitatkozásokra adom itt magamat. (A könyvét nézi tovább.)

Tamás: Csak zárja le, csak vigasztalja magát. (Otthagyja, megáll a lépcsőnél.) Zsiványok, héj, akasztanivalók! (Inkább magának.) A fene egye meg őket. (Fel-alá jár, megúnja, odamegy az oroszhoz, aki közben a baloldalra ment át és folytatja az előbbi gondolatot.) Mert ugye, az embernek van öt érzékszerve. Mondjuk, a menyországban csináltat még ötöt, lesz tíz, lesz húsz. Egy érzékszervén felfoghat ezerfajta örömöt, mindegyikre ezer esztendőt számítva, egyszer csak mégis ráún mindenre?

Orosz: Nem tudhatjuk azt itt, bátyuska.

Öregasszony: Azért akárhogy is van ott, én mégis inkább oda szerettem volna jutni. Mert itt nagyon rossz, hogy csak úgy van az ember hiába. (Szünet, egyiknek sincs mondanivalója. Tamás felé): Előbb azt mondta, lelkem, legalább is én úgy értettem, hogy nem akar bemenni. Arra akarom kérni, ha majd elmegy innen, hogy vigyen magával. Nem leszek a terhére, csak az első olyan bejáróhoz érjünk, ahova nem igyekszenek a részegek.

(Kellemes, mély sípjel szakítja itt félbe, amire mindnyájan fölfigyelnek. Bent a zenekar egy indulóba kezd, 24 szolga siet ki az ajtón és sorfalat áll, az intendáns a fényességes szép ajtó előtt várakozik. Akik a színen voltak, most teljesen a balszélre szorulnak. Az öregasszony egy székre áll, hogy lássa, mi történik. Jobboldalt lép be a menet. A fehérszakállas elnök vörös selyemblúzban, öttagú kíséret követi a titkárral a szolgák mélyen meghajolnak. Az intendáns eléje megy egy-két lépést, két előrenyujtott kezébe fogja az elnök kezeit, megcsókolja az arcát és eltünnek a fényességes szép ajtó mögött. A szolgák megindulnak befelé.)

Tamás (az utolsó szolgához): Megállj csak! Mi ez a cifra parádé?

Szolga: Nem tetszett még hallani róla semmit? Az új elnök teszi a látogatását.

Tamás: Süssétek meg az elnökötöket. Szólingatlak benneteket egy jó negyedórája...

Szolga: Bocsásson meg, de az előkészületek foglaltak el bennünket.

Tamás: Nagyszerű emberek vagytok, hallod! Elnök, ünnepély, zenebanda a szórakozástok. Mi meg állunk itt, mint az ujjam, a kutya se törődik velünk.

Szolga: Törődünk kérem, nagyon is törődünk...

Tamás: Az ám; a zenebandátokkal. Én még most se tudom, hogy mi lesz velem. Csallános, forró víz, nagy máglya, ki tudja, mit tartogattok?

Szolga: Azt hiszem, tréfálni méltóztatik.

Tamás: Nem én. - Azt meg sehogyse értem, hogy miért felelgetsz ilyen úri gráciával, mikor goromba is lehetnél, mint a pokróc. A másik helyen, ahol kokaint, vagy más ilyen mákonyfélét kinálgattak, ott is méltóságoztak, akármit mondtam is nekik. Pedig azért vagyunk itt, hogy büntetést szenvedjünk, ezt én tudom, akármilyen szép szóval tartotok is. Itt valami van a dolog mögött.

Szolga: Biztosíthatom, uram, egyetlen célunk, hogy minél kellemesebbé tegyük az itt-tartózkodást.

Tamás: Az, az, olyanok vagytok, mint a pincérek. De miért?

Szolga: Nem is tudnám így hirtelen egy szóval elmondani. Örülünk annak, hogy szórakozáshoz segíthetjük azokat, akik ide kerülnek. Eleinte tényleg olyan rossz volt itt, amint hiresztelték, de csak azért, mert a sötétben addig lődörögtek az emberek, mig üvöltözni kezdtek. Aki ide lekerült, nem fájt annak semmi, nem látott az semmit, csak hallotta az üvöltözőket, végül maga is jajgatni kezdett, anélkül, hogy tudta volna miért.

Tamás: És ez, ami itt van, meg a másik bejárat, azt mind ti csináltátok?

Szolga: Ó, ezek nagyon régiek, mi csak javítunk rajta, amennyit lehet. Igyekszünk a fejlődéssel lépést tartani, különben ezért választunk százévenként uj elnököt.

Tamás: Azt mondd már, hogy miért csináljátok! Parancsotok van rá? Te miért csinálod?

Szolga (vállat von): Nem tudnám megmondani. Jó, ha az ember csinál valamit, az ideje is jobban múlik. De bocsásson meg, bent dolgom van.

Tamás: Várj csak, ne legyen olyan egyszerre sürgős! Ki köztetek a legnagyobb eszű, akinek a kisujjában van minden?

Szolga: A titkárunk és az intendáns.

Tamás: Jól van, fiam, küldd ki valamelyiket, mert több nagyon fontos dolgomban akarom megkérdezni őket.

Szolga: Kihívni, uram, ebben a pillanatban egyiket sem lehet. Hanem később, ha a fogadások után be méltóztatna fáradni...

Tamás: Ne alkudj velem, hanem azt tedd, amit mondtam.

Szolga: Akkor egy kis türelemmel tessék lenni, míg átesünk a fogadás elején. Parancsol addig egy kis frissitőt? Igen jó Medoc-unk van.

Tamás: Nem kell.

Szolga: Azért gondoltam, hogy könnyebben esik majd a várás.

Tamás: Ne pöntyögj annyit! Mondtam már, eredj és küldj ki valakit!

Szolga (meghajtja magát és el.)

Tamás: Kínálják a borukat, amikor nem kívánom. Annyit ér az ilyen ital, mint a döglött lovon a patkó. - Nem voltam még szomjas, amióta itt vagyok.

Öregasszony: Csak azt csodálom, lelkem, hogy olyan keményen beszél velük, hogy nem fél...

Tamás: Mi félnivalóm legyen, nyanya? Csak az életemet vehetik el, azt meg adnám örömest, csak vinnék. - (Az orosz felé:) Mondd csak, tulajdonképpen hogy kerülsz te ide?

Orosz: Ahogy te, bátyuska. (Feláll, otthagyja, sétál fel-alá. Benn megszólal ismét a zene, lassú, búgó muzsika. Az orosz meggondolja magát, mégis felel:) Idejövök néha az időmet számontartani.

Öregasszony: Tőlem is azt kérdezte, hogy mikor haltam meg, milyen számú évben.

Tamás: Régóta vagy itt?

Orosz: Nagyon régen. Negyvenkét éve.

Tamás: És nem jutott azóta az eszedbe, hogy bemenj közéjük?

Orosz: Ha eszembe is jutott, nem való nekem az ilyen élet. Nem való semmilyen se. - Már sokat gondolkoztam azon, hogy a helyemben miért nem olyanok születtek, akik az életnek valók. Még azt a másik életet se bírtam el.

Tamás: Öngyilkos lettél?

Orosz (inti az igent): Te is?

Tamás: Nem, én vígan érkeztem. Keresztelőn voltunk a szomszéd tanyán. Most volt, háromkirálykor. Visszajövet igen danoltunk, én meg lebuktam a kocsiról. A kocsis aludt, Kovács, akivel voltam, az is részeg volt szörnyen. Aztán úgy lehet, hogy odafagytam.

Szolga (egy tálcán egy üveg bort hoz három pohárral és az asztalra teszi.)

Tamás: Hát ez mi?

Szolga: Medoc - arra az esetre, ha megkívánnák. (Indul.)

Tamás: Fulladjatok a borotokba! Nekem a főembert küdd ki, hallod-e?

Zsakettes: Kérem, csak egy pillanatra!

Szolga: Parancsoljon.

Zsakettes: Ha az itt feltüntetett Giselle Domain kisasszony azonos azzal a hölggyel, aki 1899-ben Lille-ben született és később Saliscrée hadbírónak lett a felesége, akkor kérem neki megmondani, hogy valaki itt várja és fontos ügyben akar vele beszélni.

Szolga (jegyzi): Giselle Domain, 1899, Lille. - Igenis. (El.)

Tamás: Még hozzá a felesége miatt van itt az áldott.

Öregasszony: Manapság ritka az olyan ember, aki megbecsüli a feleségét. Bizony... Az uram, az biztosan nem fog így megkeresni... (Szünet.)

Orosz (aki még mindig az öngyilkosságnál tart): A bátyám is bent van. Megbánta nagyon, hogy bement.

Öregasszony: Nem is igazság az, hogy nem eresztik ki az embert, ha ki akar jönni. Ugye... (Senki sem felel neki.) - Még az a jó, hogy mindenkinek megmondják.

Zsakettes (hátratett kezekkel sétál fel-alá).

Orosz: Egyszer régen a Karamazov testvéreket olvasta fel. Most is látom, egyszer csak felüti fejét a könyvből. Én voltam vele egyedül a szobában. Azt mondja, hogy meg kellene tudni, hogy miért van minden. Miért van vakonszületett, miért van kanyaró, gyerekágyi láz. - A felesége abban pusztult el. - Aztán a mi családunk még a nagyapánkról olyan beteges. Én azt mondom neki, hogy hagyja, sohasem tudhatja meg. De igen - feleli ő -, odaát az isten. A legnagyobb mező közepében, talpig fehér gyolcsingben hallgatja a kérdezőket. Azok meg körülülik, ő szelíden mosolyog minden kérdésre és mindent megmagyaráz. A gyerekágyi lázt, a lovak lábán a pókosságot. - Csak látom ám, hogy kifényesedik a szeme, olyan az ábrázatja, mintha a túlvilágon már hallgatná a magyarázatot. Aztán kimegy a kertbe és felakasztja magát. Apámék vásáron voltak, nem is vette senki észre. Éjszaka nagy vihar volt, nem tudtam aludni, mert nagyon szomorú voltam. Nem a bátyám miatt bánkódtam, hanem minden miatt. Aztán reggel utánajöttem. (Sóhajt.) Most meg itt vagyunk mind a ketten és nem tudunk semmit.

Tamás: Mert ostobák vagytok, meg bolondok, mint az Ábel tanító. Az is olyan nagygondolkozású volt. Úgy járt-kelt, mintha neki fontos dolgokat kellett volna kigondolnia és a világmindenség rendbentartásáért neki kellene viselnie a felelősséget. - Azért szeretnék vele találkozni, mert különben igen szerettem. - Hallod-e, egyszer vasárnap délután kártyázunk Bodzás Kovácsnál. Téli, fagyos idő volt akkor is. Egyszer beállít az a fiatal tanító, az Ábel. Nagy haja volt neki, meg olyan sápadt kisasszony-arca. Hajadonfőtt jött, egy füzettel a hóna alatt. Nagy bánat az arcán és nem szól egy szót se. - Engem nem szeretett, mert goromba embernek tartott, Kovács meg nem kérdi az istennek se az ember dolgát, ha maga nem mondja. Mi kártyázunk, az meg csak néz maga elé és sóhajt, mintha a halálán volna. Megúnom már a sóhajtozást, rászólok, hogy mi bántja. Csak sóhajt. Aztán megkérdi, tudjuk-e, hogy mi az az apály, meg a dagály. - Nekem jogászkodnom kellett, míg édesapám élt, Kecskeméten, az akadémián, Kovács meg Amerikát járt ember volt, - szóval rámondtuk, hogy tudjuk. Hát ő azt olvasta abba a tudományos értesítőbe, ami ott lafogott az oldalán, hogy egy tudós kimutatta, hogy a tengernek ez a mozgása a földével ellentétes és olyan erőt fejt ki, hogy a föld járását mindig lassabb és kisebb körökre rándítja, úgy, hogy végül is bele fogunk esni a Napba. Hogy ő mikor otthon ült és ezt fölgondolta, olyan nehéz lett a szíve. Ha nem is így, de ilyenfélét mondott. - Hát én szóltam volna olyat a bánatjára, hogy leesik a székről, de Kovács csak mosolyog. Azt feleli rá, hogy nem igazság, hogy a népet előbb nem értesítették erről. Csak a drága búzát sajnálja, amit ősszel elvetett. Az nem jövőre lesz - mondja Ábel és nem tudja, hogy haragudjék-e, vagy nevessen. (Benn szól a zene.) Nem jövőre? Akkor talán két év mulva? Akkor veszi észre a tanító a tréfát. Nem merte kimondani a csúnyát, amit gondolt, csak elrohant. - Meg olyan dolgokon nyafogott: azt mondta, hogy szeretné, ha történne addig valami különös, amíg él. Visszamenne a tenger, más fokra fordulna a föld tengelye, vagy mindig nappal lenne. Nem bírt aludni szegény, ezt azért kívánta. - De ebből is látható, hogy nem volt épeszű. Ki se bírnának az emberek nyolcvan esztendőt, ha harmincat nem alhatnának belőle keresztül. Az ember kialudhatott örömet, bánatot, aztán mégis csak jó volt.

Orosz (otthagyja megint, kibámészkodik az egyik csúcs alatt. Az utolsó három mondatot már csak az öregasszony hallgatja).

Tamás: Eh... (Legyint a kezével, odaáll a lépcsők elé.) Héj! Kutyák, akasztanivalók. (Bent elhallgat a zene.)

Zsakettes: Kérem, az idegeim nem bírják ki.

Tamás (ügyet sem vet rá): Ilyen betyár társaságot még életemben nem láttam. Ezek a latrok mindenki dolgát elintézik, csak az enyimet nem.

Öregasszony: Kár volt megszakítani. Úgy szólt bent, mint az orgona.

Titkár (egy szolgától követve, aki azonnal visszamegy - elősiet).

Tamás: Zsinagóga ez, zsiványok, hogy csak imádságra jöttök ki?

Titkár: Azt hiszem, kimentettek már az elfoglaltságom miatt. A referens titkár vagyok. Velem óhajtanak az urak beszélni?

Tamás: Veled, te híres! Aztán járatos vagy te ennek a helynek minden dolgában? Már úgy értem: meg tudod mondani, hogy mi hogyan és miért van?

Titkár: Milyen természetű dologra tetszik gondolni?

Tamás: Én most jöttem és nem tudok semmit.

Titkár: Hiszen az átvevők megadták a szükséges felvilágosításokat.

Tamás: Hogyne, de én nem azokra vagyok kíváncsi. Elsősorban azt szeretném megtudni, hogy meghalhat-e az ember vagy sem, szóval, hogy örökéletű-e?

Titkár: Természetesen kérem, emiatt igazán ne tessék aggódni.

Tamás: Vedd tudomásul, hogy éppen ezért aggódom. Semmiféle porcikám sem kívánja az örökkévalóságot. Most azt kívánom megtudni, hogy ha nem akarok itt tovább élni, elpusztíthatom-e magamat?

Titkár: Miért pusztítaná el magát? Szórakozhat kedvére, árt nem kell érte adni. - Próbálta már megharapni az ujját? Ugye nem érzett semmit? Ezt azért mondom, hogy viszont itt semmije sem fájhat az embernek. - Tőlünk pedig nem kívánhat olyan szolgálatot, amit a legelőzékenyebben nem teljesítenénk.

Tamás: Értek már mindent, kutyák, hát nekem nem kell a szolgálatotok. Mérget adjatok Medoc helyett, mérget! (Szünet, a titkár nem tudja első pillanatában, hogy mit mondjon.) Én pedig kijelentem (elég hangosan jelenti ki), hogy itt a helyetekben verlek széjjel benneteket, ha nem akartok segíteni rajtam.

Titkár: Egy kicsit halkabban, uram.

Tamás: Most legyek csendes, amikor... Azt hiszed, nem tudom, mi vár rám? Az én szememről már lehullt a hályog! - Latrok! Pedig ti tudjátok a módját... (magát meggyőzve) persze, hogy tudjátok.

Titkár (más hangon): Igen sajnálom uram, de amint mondom, azt mi nem tudjuk, mert nem foglalkozunk vele. Erről csak a kilences bejárónál tudnak felvilágosítást adni.

Tamás: Mi az a kilences?

Titkár: Erre a második bejáró, a tudósoké. Azok állítottak elő valamilyen szerkezetet vagy gépet, avval porrá zsugorodik az ember. Állítólag nem is fájdalmas.

Tamás: Nekem az az érzésem, hogy ez megint olyan kitalált zsiványság lesz. - Már csak azért is, mert így «állítólag» tudsz róla.

Titkár: Ne ítélje így meg, bennünket, ugye, nem érdekel. Itt nálunk annak örülnek uram az emberek, hogy örökéletűek, nem hogy eldobnák maguktól az életet akkor, mikor semmi bajuk sem lehet. Sőt a saját érdekében kötelességemnek tartom, hogy erről lebeszéljem.

Tamás (kis szünet után): Hát ha igaz, amit mondasz, az angyalok szóltak belőled.

Titkár: Ön igen hitetlen természetű. Előbb még meg volt győződve, hogy tudjuk az elpusztítás módját.

Tamás (odamegy az oroszhoz, vállaira teszi a kezét): No, mit szólsz hozzá?

Orosz (vállat von, leveszi Tamás kezét a válláról és otthagyja).

Tamás: Nyanya, megvan ám a csinálnivaló. - Milyen nagy gondban voltam ok nélkül.

Titkár: Szükségük van még az uraknak rám?

Zsakettes: Kérem, én az előbb megkértem valakit, hogy egy hölgyet küldjön ki. Tessék utánanézni, hogy nem feledkeztek-e meg róla.

Titkár: Tudom, egy francia hölgy. Majd utánanézek. (Meghajtja magát, el.)

Tamás: Rogyhat már rátok a pokol... Hát nyanya, jössze-e?

Öregasszony (kétségbeesett, idegen hangon): Az úr el akarja magát emészteni?

Tamás: Csakis, nyanya, szigorúan. - Te ezt úgyse érted. - Most már persze nem olyan sürgősen. De azért elmegyek én két bejárónyit a bizonyosságért. (Az orosz felé, aki ül): Hát te? Miért nem jössz?

Orosz: Ha egy csöpp eszed volna, nem tarthatna így bolonddá a titkár. Ennyit mondok, semmi mást.

Tamás: Miért ne lehetne igaz? Volt elég idejük kitalálni. - Meg nem mernek ezek nekem hzudni! No. (Az orosz nem felel.) Azt hiszed, sokra mégy itt azzal, hogy mindent az eszeddel akarsz kitalálni? Te főbölcs, mi hasznod van abból, hogy itt tovább tépelődsz? (Az orosz nem felel.) Különben a te dolgod. - Nyanya, jössz, vagy maradsz? (Indul a zsakettes felé): Neked, vén katona, még jó időtöltést kívánok. (El.)

Öregasszony (utána siet): Kedves úr, várjon meg!...

Tamás hangja: Ha... ha... (Szünet.)

Orosz: Mennyire meglátszik, hogy új emberek. - Mintha semmi sem történt volna velük... (Nekitámaszkodik az egyik bal csúcsív falának. - Szünet.)

Mámoros nő (két szolga által követve jön ki. A szolgák az első oszlopoknál megállnak. A nő igen lengén van felöltözve; az oroszt veszi először észre): A hadbíró úrhoz van szerencsém?

Orosz (a zsakettesre mutat).

Zsakettes: Én vagyok, asszonyom. (Megy feléje.) De ön nem azonos azzal a hölggyel, akit ki akartam hivatni.

Nő: Persze, hogy nem. Csakhogy Giselle részeg, mint egy csacsi... A kadett a hátán akarta kihozni, de... A Hellmut egy jó pofa... Pedig porosz, azok közt meg ritka... Aztán elvágódtak mind a ketten. Azt a nevetést...

Zsakettes: Nem téved ön? A feleségem egy német kadettel?

Nő: Ugyan! (Legyint.) Giselle azt üzeni, hogy ha kedved van, gyere be.

Zsakettes: És miért nem jött ő maga ki?

Nő: Mondtam már, hogy nem bír... No, gyere.

Zsakettes: Asszonyom, én nem megyek be, mert én a menyországba való vagyok.

Nő (nevet): Ne izélj. Azt hiszed, evvel itt lehet szédíteni?

Zsakettes: Biztosíthatom asszonyom szavaim igazságáról!

Nő: Akkor mit keresel itt?

Zsakettes: Igen fontos ügyben szeretnék vele beszélni.

Nő (nevet): Beszélni... hahaha!

Zsakettes: Igen, beszélni. Amint látom, asszonyom, ön is ittas kissé, így nem tudok önnel komoly üzenetet küldeni. Csak arra kérem, hogy mondja meg neki, hogy szeretettel és megbocsájtással várja itt kinn a férje. Hangsúlyozza, hogy mindent megbocsájtok. És mondja meg, hogy én komolyan veszem az eskümet, amelyben azt fogadtuk, hogy a síron túl is szeretni fogjuk egymást.

Nő (még jobban nevet): Öregem, ilyen közröhej már régen nem volt, mint most lesz, ha ezt elmondom. (Feláll, kissé bizonytalanul indul befelé, még mindig nevet, mert arra gondol, hogy fogja ezt bent előadni. Köszönés nélkül el.)

Zsakettes (szomorúan néz utána).

Orosz (a zsaketteshez megy, látszik, hogy akar neki mondani valamit, de megakadályozza a kisiető titkár, akit azonnal észrevesz. Így szó nélkül megy vissza a baloldalra).

Titkár (majdnem fellöki az ajtóban a nőt, igen dühös. Szigorú hangon az orosz felé): Maga még mindig itt van? Mit ólálkodik itt? Hordja el magát és hallja, máskor ne beszéljen annyi ostobaságot össze! Biztos maga ültette azt a bogarat ennek az embernek a fejébe.

Orosz: Milyen bogarat? (A zsakettes felé): Nem avval jött be, hogy el akarja pusztítani magát?

Titkár: Jó lesz, ha vigyáz magára, csak azt mondom!

Orosz: Sohse fenyegessél, galambom. Elmegyek én magam is, a te akaratod nélkül. (Lassan el a baloldalon.)

Zsakettes: Tessék csak mondani, kérem: értesülve vannak a jobb körök arról a... erről, ami ott bent maguknál folyik?

Titkár: Kiket ért méltóságod jobb körök alatt?

Zsakettes: A francia vezérkar és a hadügyminisztérium.

Titkár: Nem hinném, kérem. Ugyan elég nagy számmal vannak a hadseregből, különösen Napoleon korából. Maga Napoleon, sajnos, itt a nőket jobban megkívánta, mint a bort és az ötösben van. Bocsánat, uram. (Észreveszi a dühösen kisiető intendánst és átmegy hozzája a másik oldalra.)

Intendáns: Micsoda ostobaság volt megint ez?

Titkár: Kérlek szépen, én a botránytól akartam megóvni az ünnepélyt. Fenyegetőzött, nem tudtam máskép elhallgattatni.

Intendáns: Nem akartam bent szólni, te barom. Ép az a baj, hogy elküldted, még hozzá ilyen ostoba, átlátszó hazugsággal. Holott le kellett volna fogatni és bevinni.

Titkár (csodálkozva, hogy a másiknak ilyesmi az eszébe jut): Erőszakkal? Azt nem lehet, szigorú megegyezés van a bejárók között...

Intendáns: Az nem vonatkozik erre. Ha észreveszik is, nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy kiütött az időtéboly rajta. Mint ahogy ki is fog ütni, mert az ilyenek nem húzzák sokáig.

Titkár: Előbb még erre az oroszra gyanakodtam, aki idejár időt kérdezni. Mert gyanus nekem ez az alak nagyon...

Intendáns: Gyanus, gyanus. Aki gyanus, azt le kell kapni a tíz körméről. A megállapodás nem szól rögeszmés bolondoknak. Különben is borzasztó, hogy ilyen szűkagyúan ragaszkodtok az előírásokhoz. Ha így folytatódik, oda jutunk, hogy itt kint csupa felvilágosodott időbajos fog szónokolni. (Indul befelé.) Már a levegő is meg van fertőzve. Itt gyökeres reformokra van szükség, - erről szólok mindjárt az elnöknek, különben minden munkánk hiábavalóvá válik.

Titkár: Szóltál, kérlek, hogy a lámpákat felgyujthatják?

Intendáns: Még nem. (Eltünnek.)

Zsakettes (sétál fel-alá, egy kis szünet után a lámpák felgyulladnak).

Orosz (mint aki átlóhelyzetből lép be, az egész testével megjelenik. Igen sápadt, figyel befelé és hallgatózik. Halkan a zsaketteshez): Ha most választhatnál, hogy kinek az életét éld le: Rettenetes Ivánét, Napoleonét, Szent Miklósét, Gogolyét, Krisztusét, te az eszeddel mernéd választani őket?

Zsakettes: Hagyjon fel a mániáival! Jóakaratúlag figyelmeztetem, ha itt érik, baja lesz.

Orosz: Tudom! Arra szólj: szeretted te Krisztust? Mernél olyan életet élni, mint ő élt? (A zsakettes nem felel, sétál tovább.) Engem most nagy sors hív. Lehet, hogy megértettem a pokol értelmét, egy jel hiányzik még csak, hogy minden világossá legyen. - Akasszad fel magad, testvér!

Zsakettes: Megbolondult? (Bent ujból szól a zene.)

Orosz: Neked bolondság, de nekem megmutatkozik a jel belőle. Mert ha te se tudod elpusztítani magadat, akkor... akkor, ugye, egy borzasztó nagy dolog van itt. Akkor egy szigorú isten ül rajtunk törvényt, paptalan, aki semmire se ad bocsánatot. - Hiába bántátok meg a bűneiteket, akkor ti is bűnösök vagytok, mint mi, talán csak azért vagytok a menyországban, mert az utolsó pillanatotok tiszta volt, a mienk pedig bűnös. Akkor mindent újra kell elgondolni, azoknak ott át is, akkor más tartalmat kap az erkölcs, a belénk oltott törvény, a lelkiismeret. - Ezt én mind így hiszem, de mit ér a hitem jel, bizonyosság nélkül?

Zsakettes (aki közben járt fel-alá és nem sokat figyelt rá): Fiam, csak annyit mondok, menjen szépen a dolgára és csillapodjon le, mert így nagyon meg van zavarodva.

Orosz: Nem, nem, csak te nem érted még és talán én sem tudom most jól megmagyarázni. De essen meg a szíved rajtunk, az eljövendőkért, a bizonyosságért, szánakozásodban válts meg bennünket. - Mert így még megbékélhetünk a rettenetes előtt és sorsotokat tudva, megnyugszunk a magunkéban, amint megnyugszunk a jégesőben, vagy a tűzvészben, amely a falu minden házát elpusztítja. Add kezembe a világosságot hozó jelet, akasszad fel magad, testvér!... (Közben a vékony derekáról kötelet csavar le és nyujtja a zsakettes felé. Egyszerre csak hallani Tamás hangját a jobb oldalról.)

Tamás: Kutyák, átkozottak... (Egy törődött, vékony, foltosruhájú, egyik lábára bicegő embert vonszol a gallérjánál fogva.) Gyere, mert megfojtalak. (Az orosz felé): Képzeld csak, azt mondja, hogy becsaptak, hogy nem pusztíthatja el az ember magát sem a kilencesben, sem máshol. - A belüket taposom ki. Ha pedig hazudtál, téged váglak ketté.

Öreg (térdreesik): Mentsetek meg, nem bírok evvel a bivallyal. Rabjuk voltam, rabjuk, értsd meg, te átkozott, újra visszavisznek. (Dühében Tamás kezeit harapdálja.)

Tamás: A kezem ugyan haraphatod.

Orosz: Gyere, testvér, engedd futni szegényt.

Tamás: Egy tapodtat se.

Öreg (Tamás kezét csókolgatja): Magadnak ártasz vele. Elzárnak téged is a többitől, rád fogják, hogy közveszélyes vagy, hogy bolond vagy. Nekem kegyelmezz legalább, ha a vesztedbe akarsz rohanni.

Tamás: Ne nyafogj. Amíg engem látsz, nem nyúlhatnak egy ujjal se hozzád. (Kint sípjel a jobb- és baloldalról, kiáltások: «lezárni, lezárni!» Ezt követőleg egy kis idő múlva elalszanak a bejárat-jelző lámpák. A zsakettes nem annyira kíváncsiságból néz ki, mint inkább azért, mert nem akarja Tamás és az öreg jelenetét látni. Hátratett kezekkel bámul ki, így marad a jelenet végéig. Az orosz csak egy pillanatra néz ki a baloldalon és szápadtan a szinre fordul.)

Orosz: Most már úgyis mindegy. (Egy tőrfélét húz elő.) Ittfogtak bennünket. (Odamegy a zsaketteshez, közvetlen a háta mögé áll.) Testvér, bocsássad meg, ha vétkezek ellened! (A zsakettes meglepetten fordul vissza, abban a pillanatban a szíve táján beleüti tőrét a zsakettesbe.)

Zsakettes (a szíve tájához nyúl): Mi az? (Elhúzódik mellőle fölfelé, kihúzza a beleütött kést.) Végkép megbolondult? (A sarokba hajítja a tőrt.)

Orosz: Él... él... Oh, rettenetes isten! (A földre vágja magát és nem födi fel többé az arcát.)

Tamás: Úgylátszik csakugyan megbomlott. - Miért ne élne? (Fáklyások jelennek meg a kis csúcsok alatt, jelentik egymásnak: «Senki, senki.» A fényességes ajtó felől a titkár és az intendáns sietnek elő, vagy tíz szolga követi őket, ponyvákat cipelnek.)

Intendáns (ordít, visszafojtott hangon): Szóljon egy a karmesternek, hogy hangosan játsszon. (Egy szolga visszaszalad.)

Tamás: Még ki mered dugni az ábrázatodat, te haramiavezér! Te híres... (Fenyegetőn megy a titkár felé, közben az emberét vonszolja, aki a lábai közt akarja elrejteni az arcát.)

Titkár: Fogja be a száját!

Tamás (meghökken a nem várt hangra és megáll. Szolgák rántják fel a lábai közé bujt öreget.) Elereszted, bitang! (A botjával rá akar vágni, de a titkár közben odaér és elkapja a botját.)

Szolgák (a ponyvát Tamásra dobják, az ordít, hadonászik. A mozdulatlan oroszt egy atléta-alaku nyalábolja föl és ölben viszik be. Ölben viszik be az öreget is, Tamást a ponyvában, vagy négyen.)

Intendáns: Siessetek... vigyázni. A feltűnést, amennyire csak lehet, elkerülni! (A félúton, amint kíséri, eszébe jut valami és visszamegy a zsaketteshez.) Igen tisztelt uram, arra szeretném megkérni, hogy azokat, amit itt látott, hallott és a kapcsolatos megfigyeléseit ne közölje azokkal, akikkel itt lent találkozik. Az idejutók érdekében kérem erre.

Zsakettes (unottan): Kérem, nekem a maguk dolgához semmi közöm. (Fel-alá sétál.)

Intendáns: Arról van csak szó, ha esetleg ön az események figyelése közben arra a meggyőződésre jutott volna, hogy a mi egész működésünk arra szorítkozik, hogy különböző szórakozási alkalmak nyujtásával - bár a végtelenséghez mérten egy parányi ideig is - eltereljük az emberek figyelmét, amíg lehet, az idő kérdéséről...

Zsakettes: Bocsásson meg, hogy félbeszakítom. Ez tényleg így van?

Intendáns (ráeszmél az emberére): Dehogy. Csak mondom, ha ilyesmit gondolt volna, azt kötelességemnek tartom megcáfolni.

Zsakettes: Miért gondoljak rá, amikor nem úgy van. Tudom én, hogy ott bent mi a feladatuk... Értem, mire akar kilukadni. Hogy ne mondjam el, hogy maguk három embert erőszakkal bevittek. Kérem. Nem fogok szólni róla.

Intendáns: Oh, köszönöm, nagyon köszönöm. (Akar még mondani valamit, hogy az előbbi témáról a figyelmet elterelje és hirtelen nem jut jobb az eszébe): Apropó. Mit tetszik szólni az emberek lehetetlen természetéhez? Odaát minden porcikájukkal az örökkévalóságért, a halhatatlanságért remegnek, amikor pedig itt elkezdik az örökkévaló életüket, annak első pillanataiban már el akarják pusztítani magukat.

Zsakettes: Mondtam már, kérem, hogy nem érdekelnek a dolgaik. Hagyjon békét.

Intendáns (meghajtja magát s olyan hangon, miből tökéletes megnyugvás érzik): Amint parancsolja. (Visszamegy.)

Zsakettes (sétál tovább. - A bejáratjelző lámpák felgyulladnak.)