Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Gyergyai Albert: "LE SECRET

Bernsteinék vendégszereplése - bár bizonyos, talán külső, talán rejtettebb okokból, fele oly érdeklődést sem keltett, mint egy közepes stagione vagy egy műkedvelő bohóctársulat - az idei esztendő egyik legszebb, vagy tán legszebb szinházi eseményének bizonyult, ennek a szegény esztendőnek, amelyet, ma már megvallhatjuk, sem a külföldi vendégek, sem hazai szerzőink nem kényeztettek el túlságosan. Először is a Gymnase-nak kitűnő szinészei miatt, akiket más alkalmakkor oly hamar hevülő lapjaink is hűvösen, szinte fanyalogva s már-már leereszkedőleg fogadtak, holott, hogy ne is említsek mást, a gyönyörű Gaby Morlay leckét adhatna a mi naiváinknak, miként lehet szemforgatás, kacsázás, selypítés és fuvolázás nélkül az igazi fiatalság közvetlen illúzióját kelteni, s akinek hangja, mozgása, arcjátéka s főkép félénk megjelenése, mint egy csukott, hajlós virágé (az első felvonás sötét bársonyában s a két utolsó felvonásnak színes és omlatag selyemfodraiban), oly meghatón egyszerűnek s oly naivul kendőzetlennek látszott, mintha a maga kis életét szepegte, sírta, mosolyogta, szenvedte és örvendte volna mielőttünk s mintha várta is volna tőlünk, hogy segítsük gyötrelmében, nézzük el multjának titkát s szárítsuk fel szép szemének ifjan omló könnyeit! - Másodszor, az írónak nem annyira személyes jelenléte, mint inkább bámulatos emelkedése miatt, aminek első állomását ép itt, a Secret-ben szemlélhetjük. Míg más költők vagy költőnők, Páristól kissé keletebbre, nemcsak hogy rabjai maradnak első és egyetlen modoruknak, hanem sokszor - a példa fáj - vagy divatos regénygyárosokká, vagy ünnepelt darabtermelőkké, esetleg egy-egy napilap vasárnapi bölcseivé terebélyesülnek, - Bernstein írói pályája ellenkező irányt mutat: búcsút mondva legelső, hangos és nem is jóhitelű sikereinek, amelyeket elsősorban mindig hatásos témáinak, idegrázó «nagy jeleneteinek» s mesterségbeli fölényének köszönhetett, tizenöt évvel ezelőtt s először a Secret-ben, majd, a háború után, úgyszólván minden új darabjában, egy-egy bonyolult, végletes s mind magára, mind másokra egyaránt vészes lelket állít a cselekvény, az érdeklődés, a drámai végzet központjába, őt elemzi szívósan s mind mélyebb és melegebb emberszeretettel, nem nézve: vajjon követi-e régebbi s oly lelkes közönsége, viszont, ép e darabok révén, mintegy baráti kezet nyujtva az új francia regényírók legmerészebb törekvéseinek. - Maga a Titok, mind a mai napig, Bernsteinnek tán legkerekebb, legtisztább, legmeghatóbb alkotása. Igaz, hogy a történés, akárcsak egy iránydrámában, kiszabott, célzatos és egyvonalú; hogy némileg híjával van annak az izzó bensőségnek, amely minden nagy drámának, Aischylostól Claudelig, legköltőibb sajátja; s hogy hősei, alapjában többé-kevésbé típusok, elvontságok, «kellékek». Azonban e típusok észrevétlenül megelevenednek, színt, jelleget s hovatovább egyéniséget nyernek: a polgári s renyhe férjben legyűretlen művészi hajlamok égnek; a tisztának, hűvösnek s elérhetetlennek vélt özvegy forró és be nem vallott titkot takar; a félszeg szerelmes figurája megdöbbentő jellemmé mélyed, - azévá, aki nem mer hinni a tulajdon boldogságában; s a hű barátnő, a példás asszony, a józanság és a jóság fennen magasztalt mintaképe, lassanként leveti álarcát, megvallja irtózatos titkát, - hogy, ámbár szerette férjét, elválasztotta testvérétől, hogy, ámbár szerette barátnőjét, elszakította kedvesétől, talán hirtelen félelmében, nehogy az ő pusztulásuk az övét is magával vonja, talán mert vétkei láttán benne is feldöbben a lélek, talán mert borzad önmagától s gyónni, javulni, tisztulni óhajt, vagy talán, mint maga mondja, valami szörnyű egyszerűséggel: mert nem tűri, ha nem tőle kapják, másoknak, szeretteinek boldogságát! Monstrum? a rossznak önmagáért, a rosszért való elkövetése? valami mély elégületlenség, amelynek kevés a maga része s inkább a másokéval játszana? a lélek eredendő poklossága, amely, mégha tágulni, szárnyalni, szeretni is vágyik, akkor is csak vagy a maga, vagy a mások kínzására képes? A réghíres Madame Simone, aki ezt a szerepet már a bemutatókor, 1913-ban is játszotta, Gabrielle-t kezdettől fogva rossznak, tudatosan és tervszerűen rossznak érezteti, akár a fárasztó szerepnek túlságos egységesítése, akár a szinpadi távlat túlságos egyszerűsítése miatt, - holott mintha, olvasás közben, e szerep több árnyalatot kívánna. Gabriella szép, fiatal és boldog asszony, mind férjét, mind barátnőjét híven és őszintén szereti s végletes eltévelyedését végletes szeretete magyarázza. Az, aki igazán szeret, csak a teljes, állandó és kizárólagos birtoklásban pihenhet meg s jaj annak, - ha barát, ha testvér - aki ezt a teljességet akárha csak messziről vagy öntudatlanul is veszélyezteti! Azoknak, akiket szeret, Gabriella maga óhajt adni mindent: derűt, vigaszt s még létüket is - s amikor ezt a vélt erejét mintegy fenyegetve érzi, kegyetlenül és kétségbeesve támad arra az ismeretlen hatalomra, amely a földi érzelmeknek végletét és tehetetlenségét jelzi. Amint, ha szabad variálnunk La Rochefoucauld-t, a mérgek az orvosságok szerves alkatrészei, a végletes szeretet is nem egyszer ölő vétkekkel rokon, s nagy kérdés, min múlik a józan mérték: e bűnök ártalmatlanságán-e, vagy a szeretet közepességén. Mindnyájunkban van valami Gabrielle szenvedélyéből, a nyugtalan, a meg nem váltott, a pogány lélek szerelméből, amelyen, ha felülről nincs segítség, sem a magunk töredelme, sem a mások irgalma nem segíthet. S e szép darab megrázó végét, amelyben a bűnös asszony barátnőjétől bocsánatot s férjétől teljes feloldást nyer, inkább csak bús megalkuvásnak, mintsem végső megoldásnak érezhetjük - az elnéző szánalom hiú és símogató gesztusának, amely, mivel nem tud, vagy nem mer hinni az egyedül valóságos caritasban, a véges és bizonytalan emberi jóságtól vár enyhülést...