Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám

ELEK ARTÚR: A HARANGLÁB

A haranglábat, mint annyi karcsú társát, azért építették az emberek, hogy kinyúljon közülök, föl a fellegek alá, az Isten zsámolyáig és kiterítse imádságaikat az ég királya elé. Harangokat húztak föl reá, csilingelő, morgó és bömbölő fémszájakat, hogy az emberszívek panaszát és vágyakozását égig sírják. És hogy elimádkozzák a város fejéről a veszedelmet, a cikázó villámot és az ellenség pusztító hadait. Nyolcszáz éve áll mai helyén, és miként a sziklahegy, mennél régibb, annál keményebben veti meg a lábát. Mennyi vihar rázta meg a tornyot és mi mindent látott öreg pár szemével! Az emberek haragja nem bírt vele, s az Isten haragja megkímélte. Tarkasávos karcsú teste fiatalosan nyúlik föl a közepéből annak a palotának, melyben valamikor a nép kapitánya uralkodott. Ma már az az egyetlen kortársa. Ami körülötte annyi idős lehet, mint ő, rég eltűnt, vagy megváltoztatta a képét.

Az élet azonban nem törődik vele. A sürgő-forgó emberek nem éreznek előtte tiszteletet - észre sem veszik. A kicsiny tér, mely előtte elterül, átjáró helye a város közepének. Néhány lépéssel odább már a sátoros és ernyős piac színei lobognak és a vásáros tömeg nyüzsög. De szemközt vele előkelőn és szűzi tisztán a vidám barát, a derüs színű művész szellőscsarnokú kis palotája mosolyog finoman és aranyosan.

Nem nagy város, de itt, a közepén, minden lépés évszázadok távolságát fogja be. Micsoda história! Mennyi borzalom, mennyi embervér. Egy fölirat itt annak a tizenegyezer embernek halálát hörgi el, kinek a város zsarnoka egyetlen egy napon vétette életét. Tizenegyezer ember! Hol férhettek el ennyien? És honnan vettek hozzájuk annyi hóhért?

Nem ez az egyetlen emléktábla, amely erőszakos emberhalálról beszél. Századéveken át majd minden híres embere a városnak így fejezte be az életét.

Templomok és megfeketedett paloták között szűk sikátor. Benne síremlékek sora. Síremlékei fejedelmeknek, kik egyben zsarnokok voltak, hódítók és pénzharácsolók, templomépítők és testvérgyilkosok. Az egyik méreggel étette meg, tőrrel gyilkolta le a másikat, hogy a helyébe ülhessen. És mind az öröklétről álmodozott, mind tele volt vággyal, hogy a neve halála után is megmaradjon és hogy az emberek halála után is rettegve, vagy bámulva ejtegessék. Azért temettették mgukat a város közepébe, a nyílt ég alá és azért emeltettek sírjok fölébe hatalmas építményeket, kőmennyezetet a koporsójuk fölé és vésettek drága faragásokat a kőmennyezet falaira. A tetejére pedig ráállíttatták önmaguk szobrát, lóra ültetett tetemüket, de úgy, mintha élne és kihívóan nézne szét tornyáról a városon. Kőpalástban megmerevedett testével, csuklyába burkolt fejével áll a nemes paripa és szeme helyének félelmetes ürege fenyegetően tekint le az utcára. Kengyelvasán megfeszített lábszárral üli meg a karvalyfejű zsarnok. Ül akkora erővel és vastestének olyan súlyosságával, hogy alatta megroppanni látszik a paripa. Állig vas a ruhája, a kerek sisak alól kereken vigyorog ki az arca. Mintha a két válla közül kinőtt rengeteg szárny volna, úgy vetődik rajta hátra kutyafejű lovagi sisakja. Karvalyok nemzetségének volt az ősapja. Ivadékai másfél századon át ragadoztak ebben a városban és minden városban, ahol gazdagság gyűlt egybe és békésen füstölögtek a kémények. Rom, hamu és vér jelezte az útjokat. De otthon, a nemzetségük fészkében építeni igyekeztek. S egyik a másik teste fölé építette a létrás címerű sírházat. S végül mindössze ennyi lett az, ami megmaradt belőlük. Ennyi és a krónikások véres történetei.

Olyan idők voltak, mikor a hatalmasoknak szabad volt minden, amíg csak maguknál is hatalmasabbakba nem haraptak. Akkor megkezdődött az élet-halál harca és folytatódott nemzedékeken át. A nagyapa az unokára örökítette át bosszúját s a vérbosszú szomja minden újabb nemzedékben megújult és annál vadabb és kegyetlenebb lett. A marakodó nagyhatalmúak között csöndes rettegés volt a sorsa azoknak, akik nem kedvelték a harcot; kiknek a béke és nyugalom volt az imádságuk. Közülök kerültek ki azok az ismeretlen művészek is, kik a templomok falait teleszántották ábrázataikkal és a templomok kapuívét, az oszlopok fejét faragással borították be. Egész koruknak borzadását belefojtották műveikbe. Szobraikban és festményeiken lelkük rettegése torzítja el az embert állattá és az állatot alvilági szörnyeteggé. Éjféli lidércnyomások látomásai az egymásba tekergőző szörnyek, melyek olyan rettenetes vadsággal marják és tépik egymást. Az áspissal, a baziliszkussal és az özönvízelőtti életnek minden névtelen szörnyképződményével igyekeznek alakot adni a félelemnek, melyben koruk békés polgárainak élete a ragadozó zsarnokok szomszédságában eltelt. Nélkülök alig lehetne fogalmunk ama korok embertelenségeiről. A vért felissza a föld és az emberi szenvedés nem hágy nyomot. A véres rom helyébe későbbi korok palotát építenek, s ahol siralom volt, ott nemsokára már vigalom van. Csak a művészek lidércállataiban nyög és jajong és hosszabbodik bele az idők végtelenjébe elmúlhatatlanul és halhatatlanul, ami egyszer szenvedés volt idelenn.

Mult és jelen iránt érzéketlenül, minden iránt közömbösen, ami lába előtt elterül, áll ősi helyén a karcsú harangláb. A nap elmult, a szív megtelt, az agy elfáradt. Emelkedjünk fölébe annak, ami elmaradt mögöttünk - gyerünk föl a toronyba.

Keskeny és zegzugos falépcső visz föl belé. Homály és megrekedt levegő. Egy-egy ablakrésen át bekukkant az ég kékje. A tapogatódzó kéz mély rovásokat érez meg a karfában. Bizonyára elődjeink vésték belé, szerelmes szívű fiatal legények, akiket vitt föl a remény, vagy lehúzott a bánat. Szívek és tőrök az évszázados fában, és szomszédságukban vésett betűk, amiknek ma már senki számára sincsen jelentése.

Nehéz és fáradságos a járás a keskeny fokokon. Jó szerencse, hogy egy-egy emelet magasságában kisímul a lépcső és megáll az emelkedés. Egy-egy nagyobb ablakon át ott már végigláthat a szem azon, ami alul maradt. Megfeketült cseréphengerrel borított tetők seregei akaszkodnak össze. A keskeny utcák eltűnnek közöttük, - egyetlen tömbnek látszik a város. És rajta túl már kezdődik a mezők zöldje, és még odább már közelednek a messzi hegyek. Óh, be könnyebbül a szív! Miként a szem elől a város, lesüllyed benne is a hosszú napnak sok nehéz emléke. Mintha már közelednék a pillanat, melyben nincs jelen az elmúlt és nem kísért az eljövendő, csak feledkezés van búból, bajból kifelé.

De még messze a torony teteje. És minden lépéssel mennyire nehezebb a fölfelé kapaszkodás. A lépcsőfokok egyre szűkebbek, a fordulók egyre meredekebbek. És a homály nem hogy oszlanék, egyre sűrübb lesz. Legjobb is lenne visszafordulni! Minek följebb menni? Minek tovább törni a fáradt testet? De mint a kétlábú kötelesség, megy, mendegél fölfelé az ember. Nehéz a lélekzet és sűrűn dobog a szív. Fojtogatja a megáporodott meleg levegő. De csak előre.

S úgy-e, érdemes volt? Mert itt fönn, ahol a harangláb sisakja kezdődik és kiugrik a torony gallérja, itt fönn a nagy ablakból az egész mindenség megnyílik. Milyen piciny a város, benne a dacos ősi paloták milyen játékszernyiek és közepén a kanyargó folyó rontó erejű kék vizével milyen keskeny csík s partján a zsarnokok kővára milyen tréfásan kicsiny alkotvány. A bűn és gyalázat s a királyi pompa nyolcszáz esztendeje hogy elvész a szem elől a rétek zöldjében és a fogcsikorgató hegyek árnyékában! Nyolcszáz esztendő minden emberi munkájánál mennyivel hatalmasabb ez a kék égbolt, a reménységnek és az örök jóságnak, a megbocsátásnak és elfeledésnek kékséges kékje.

Milyen könnyű az ember szíve ebben a magasban. Mintha a fáradság, melyet magára vállalt és amellyel megbirkózott, megtisztította volna mindentől, ami fájó volt benne.

Az emberek - mondja magában - akik jót akarnak velem, azt szokták mondani, hogy tiszta és jó ember vagyok. Mintha magam is ilyennek érezném most magamat. Mennyi mindent láttam ma, mennyi borzalmast. S a szívemben nincsen egyéb, mint szeretet. A szeretet ajándékozó vágya, az osztozkodás kívánsága. Ti, akik messze vagytok s ti, akik régesrég elmúltatok, mennyire szeretlek mindnyájatokat. Szeretlek úgy, hogy nem kérek érte semmit cserébe, szeretlek kéretlenül és akarattalanul, mint ahogy az esti szellő szereti a rétek füveit. Szeretlek úgy, mint ahogy, tudom, az Isten szeret engem most, ebben a csöndes, ebben a tiszta órában. Ó beh boldogság bűntől és szégyentől tisztának érezni magunkat...

De ekkor, mintha káromlás és istengyalázás lett volna a gondolat, valami megdördült a toronyban. Valami rettenetes dördülés rengette meg a mindenséget. A harangláb teste mintha kétfelé hasadt volna, - kitakartan látszott a haragos ég és forogva keringett alul a zöld tájék. És ekkor megint egy irtózatos dördülés. Olyan volt, mintha az ég leszakadt volna a földre. Minden elsötétült. S a sötétben még sötétebb árnyak mozgása látszott. Testetlen óriás karok rángatódzása, végtelen szellemkarok kísérteties ide-oda járása a homályban. S mintha ők volnának az égszakadás intézői, ismét egy dördülés. S utána ismét.

A leroskadt ember behúnyta szemét. Tudta, hogy az ítélet órája ütött s hogy egy pillanat múlva bírája előtt áll. Hirtelen csodálatos világosságot érzett magában. Olyan volt, mintha a koponyája szétnyílt volna s önmagának az agyába látna s a kivilágosodott tekervényes folyosókon át le, egészen le odáig, ahová még sohasem látott. S amit látott, az olyan volt, mint a tengerfenék - síma iszap. De az iszap megmozdult és valami kidugta belőle a fejét. Valami szörnyeteg állat. S utána még egyet és még egyet mozdult az iszaptakaró és újabb, meg újabb szörnyetegek bukkantak föl alóla. Baziliszkusok és áspiskígyók, az özönvíz megéledt szörnyállatai, vicsorgószemű és torzpofájú fenevadak. És mind ismerősei voltak s rögtön a nevükön tudta nevezni őket. Csak felbuktak az iszap alól és nyomban visszamerültek beléje. De annyi idő is elég volt ahhoz, hogy önmagára ismerjen bennök. Önmagára, - arra az emberre, aki valójában volt s aki annyira különbözött attól, akinek lenni akart. Ráismert bennök titkos gondolataira, melyeket születésük pillanatában megfojtott. Micsoda betlehemi temető! Mennyi önző vágy, hirtelenében megfulasztott irígység, féltékenység, fölpeckelt szájú harag és gyűlölet! Mennyi szeretetlenség, mennyi gyávaság az élettel és önmagával szemben. És az a mindeniknél irtózatosabb szörnyállat, az a véreskezű? Arra is ráismert. Önmagának véres keze volt az, a kéz, mely le nem fogta azt a másik kezet. Azt a másik kezet, amely fegyvert merített egy fiatal életbe - önmagának ifjú életébe.

Óh, borzasztó emlékek! Milyen alaposan eltakart benneteket a jóság hazug iszapja. De most itt vagytok, most ti éltek, és én meghalok. És halott fejem hüllő-testeteken fog nyugodni és halott álmomnak ti lesztek a visszajáró rémei - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Még egy dördülés, azután csönd. Hosszú, hosszú csöndesség. S mikor a lehúnyt szem kinyílik, mindent a helyén lát. Mintha semmi sem történt volna: áll a harangláb, fején a rézsisak és az ablaknyíláson túl kék és zöld a világ. És zsong lenn a város, a házak tetejét megaranyozza a bucsúzó nap, és messze, a hegyoldalakon édesen pirulnak Valpolicella fürtjei.

S mozdulatlanok a dördülő harangok. Borzasztó nyelvük megmerevedett szájukban. De a hang, amely olyan rettentő volt, még nem halt meg bennök, - még fekete érctestükben zsibog. Duruzsol, mint az elalvó gyermek. S messziről közeledő szárnyak suhogása sejlik. Angyalok ereszkednek alá? Őrangyalok az alvó gyermek álmát vigyázni?