Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám

SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKIJ: SZÍNVÁLTOZÁS (6)
Regény

- Lá-ám!...Ma vendéggel teázunk! Nem hiába, hogy Márja nem hogy kiskést, hanem egy tele szamovárt ejtett el, he-he-he-he!... Nézze csak meg, kedves idegen, ezt a szamovárt: már leborult az elülső lábacskáira, már imádkozik (hallja, hogy milyen panaszosan énekel?), már könnyedén kéri (látja, hogy csöpögnek a könnyek a csapból?): igyék hát belőlem egy csészével! He-he-he-he-he...

Ilja nagybátyja kínálta így Alexéj Iványcsot, mihelyt leültek.

Kedves ember volt ez a nagybácsi, nagy-nagy ezüstgöndör fejjel, széles, kedélyes vörös orral és olyan szakállal, mint a jámbor Nyikoláé. Azok közül az öregek közül való volt ez a nagybácsi, kikre ránéz az ember és azt gondolja magában: «Mégsem olyan rossz öregnek lenni... Sőt, néha nagyon is nem rossz öregnek lenni»... Így gondolkodott Alexéj Iványcs is.

A szamovár tényleg sérült volt egy kissé: oldala behorpadt, csapjával is történt valami, és elülső lábai alá összehajtogatott ujság volt téve.

A nagybácsin kívül, akin bő, szürke háziblúz volt, még két leányka ült az asztalnál: Ilja nővére, és vele egykorú barátnője, aki állandóan nevetgélt és állandóan Ilja nővérének, Szásának vastag copfja mögé rejtette (nagyon finom és üde) arcocskáját.

Jó, amikor a fiatalok vidáman nevetnek: a fiataloknak derűseknek, vidámaknak és gondtalanoknak kell lenniök, - és ezt mindig szerette Alexéj Iványcs. Maga az ebédlő is kedélyes hangulatot inspirált: a szemközti falról két jóllakott püspök nézett le ódon rámákból, a nagy edényszekrényből egy furnírdarab le volt ütve, és egy esztergályozott tobozdísz hiányzott a felső részén; a csészealj, amelyet Szása Alexéj Iványcsnak adott, egy helyen csorba volt és sárga repedés húzódott benne végig; a nagy függőlámpa az asztal felett kissé füstölt és Alexéj Iványcs maga állt fel és csavarta le buzgólkodva a kanócot a szükséghez képest.

Ebben a szobában Válja nem volt, - ezt érezte Alexéj Iványcs, - ezért volt ő itt más ember. Természetes, hogy ő vitte a szót, - a nagybácsi várakozó szürke szemei előtt felsorakoztatott mindent, amit Krylov doktor kórházáról kigondolt, hozzátéve még, hogy a várost nem ismeri és egyelőre nem tudja, hogy hol fog építeni; de várja magát az orvost, aki egy-két napon belül megjön Harjkovból.

- Ezenfelül megvan a lehetősége - folytatta -, hogy állandó állást is kapjak itt; de hogy milyent - egyelőre nem mondhatom meg: titok.

A titkok, persze, szentek voltak a vidám nagybácsi számára; sőt, mintha még örült volna is, hogy most a maga dolgairól beszélhet a vendégnek. Csakhogy ezek az ő dolgai... Tánja, Szása barátnője, szüntelenül kacagott, s amikor Szása türtőztetni akarta és suttogva a lelkére beszélt, - zokogásszerűen fuldokló hangon és keskeny hal-hátával görcsösen rángatózva felelte:

- De mikor... nem bírom ki - annyira nevetséges!!

Úgy kellett lennie, hogy a friss téli levegőben, amellyel csak nemrég szívta tele a tüdejét, könnyű téli gondolatok uszkáltak épp e nagybácsi számára (hiszen télen sokkal könnyebb a gondolkodás a földnek - és ugyanúgy az embereknek), - és bár külsőleg méltóságteljesen komoly volt, széles orral és vastag ajkakkal és négyszögletesen-ráncos orrszarvú-nyakkal, másként mint tréfásan nyilván nem tudott most beszélni.

Mielőtt Alexéj Iványcs és Ilja átjöttek volna, bizonyára az abessziniaiakról volt szó az ebédlőben, mert a nagybácsi egyszerre rájuk terelte a beszédet:

- Ezeket a hitetlen abessziniaiakat nagyon jól ismerem, - mondta, a csészealjról szürcsölgetve teáját.

- Az abessziniaiak keresztények, bácsi, - vetette ellen Szása, a nagybácsi azonban haragot tettetett:

- Hitetlenek, ha mondom! Hol itt a kereszténység?... Táncolnak természettől kapott ruhájukban és ez minden, - egyébből sem áll az egész vallásuk, mint hogy táncolnak, míg össze nem esnek, - akár a mi selaputjaink, és aki tovább bírja a táncot, azt tartják, persze, legfőbb papjuknak, - he-he-he...

- Az abessziniaiak, - mondta Alexéj Iványcs, - eretnekek, ha jól emlékszem... monofizitok, nemde? - nézett kérdőn Iljára. (Emlékezetében pedig felvillant az éjszakai hajószakács: «Beirutban van orosz iskola...»)

Ilja a vállát vonta, kimért nyugalommal keverve a teát kanalával; a nagybácsi pedig meggyőződéssel ismételte:

- Selaputok, higyjék el!... Csak gimnáziumukban, gyönyörű kisasszonykáim, el ne mondják; még szabadgondolkodásnak tartanák. Az emberek sok dolgot szégyelnek a világon, de miért? Selaputok, hát selaputok, - mi van ebben megengedhetetlen?... Ismertem egy menhelyi védnöknőt, egy öreg hercegnőt, - képzeljék csak, annyira kényes nevelésben részesült, hogy a «tyúktojás» szót is szégyelte kimondani; azt mondta helyette: tyúk-gyümölcs!... Isten bizony!... Mennyivel jobb vajjon, kedves idegen - «tyúk-gyümölcs»?

A nevetőkedvű Tánja Szása térdeire esett a fejével és váltig erősítgette, hogy nem bírja tovább; utána maga a nagybácsi is elnyujtotta «he-he-he-he-he»-jét... Mikor lecsillapodott egy kissé, még egészen vörösen, rákezdte újból:

- Hát bizony, disznófülből nem lesz selyemerszény... Egyszer voltam életemben vőfély és egyszer utaztam Rosztovból Taganrogba... Kevés, ugye? Nagyon is kevés nekem! Most már senki sem vesz vőfélyéül, szolgája! Csak az a vigaszom maradt, hogy Rosztovból Taganrogba mindig utazhatom még egyszer, ha kedvem tartja... Ez a vigasz a tartalékom, - ez az, ami éltet... De miért nem eszik, szeretetreméltó és kedves idegen? Hiszen nem mondom: ne nyúlj a mienkhez! - És töprengőn-ravasz kifejezéssel szemeiben hozzátette: - Különben, mi is a mienk? Csak az a mienk, - úgy gondolom, - ami egyelőre még nem a mienk; de ami vér szerint a mienk, az... az talán már nem is a mienk, - az már más urat keres, nem igaz?

- Mi-i?... Valahogy nagyon kúszán hangzik: a mienk - nem a miénk? - sietett a felelettel Alexéj Iványcs.

- Ahá, zavarba hoztam? Úgy! (Az öreg nagyon meg volt elégedve.) Hát rzsevi gyümölcssajtot nem parancsol? Enélkül nehéz, sőt lehetetlen megértenie.

- Nem, már majdnem értem... Igen, úgy van, természetesen! - és Alexéj Iványcs nem tudta megállni, hogy hosszan ne nézzen Iljára.

De Ilja unalmasan és feszesen ült, mintha ő is vendégségben volna.

- És az is meg szokott történni, - folytatta Alexéj Iványcs élénken, állandóan saját gondolataival foglalkozva, - hogy már nem a mienk, ami ismét a mienk lett.

- Ennek így is kell történnie, kedves idegen, - helyeselt az öreg.

- Bácsi, a kedves idegen neve... - nézett Szása kérdőn a vendégre.

- Alexéj Iványcs.

- Alexéj Iványcs a neve, bácsi.

- Rendkívül könnyű név!... Ön boldog ember... Alexéj Iványcs!... Én meg... Sehogyan sem tudok hozzászokni a nevemhez!... Igazán!...

A nagybácsi körbe hordta vidám szemeit, Tánja kacagásban tört ki és kilottyantotta a teáját, Szása összeharapta az ajkait, hogy hangosan fel ne nevessen és ettől még észrevehetőbben nevetett a szemeivel és piros orcáival, csak Ilja fukarkodott továbbra is a mosollyal.

- Lássa, ez régi történet (hiszen már öreg csont vagyok), és ha bába volnék, ingyen megmagyaráznám önnek, hogy miért nem maradt életben az én anyámnak, ezek nagyanyjának (fejével Ilja és Szása felé intett), öt gyermeke egymásután. Miért?... De sajnos, bábaságot nem tanultam: nem maradtak életben és pont: egyéves korukig sem húzták el... Pedig a szüleim, - ah, milyen gyerek-bolondok voltak! Micsoda bánat a számukra, mi?... (Miért nem kóstolja meg, Alexéj Iványcs, a mandulás süteményt? Egyék, ni, hogy néz ez a darab önre...) Nos, mikor nekem kellett megszületnem (óh, régen volt már - nagyon öreg csont vagyok!), bejön kereskedő-házunkba egy barát... Természetes, hogy a betegágyas asszony lelki tanácsért fordul hozzá: hiszen házunk kereskedőház s a vendég - barát... «Naptárad, - kérdi az, - van?» «Hogyne lenne naptáram!» «Dobj arra az oldalra, ahol a férfinevek vannak, egy kenyérgalacsint, mint a ,Salamon-körre‘ szokás: ahol megáll, azt a nevet add neki... És feltétlenül annak a szentnek a képét akaszd a feje fölé, különben - semmit sem ér...»

- Hátha leány lett volna? - prüszkölte Tánja és kacagni kezdett, Szása vastag copfjába rejtve a fejét és egyre hajtogatva: - De mikor nem bírom!...

- Éppen arról van szó, hogy barát volt és - mindent kitalált. Én születtem (azt hiszem, fiú vagyok, mi? - hová is bújt az a nevetős) és a név, amely osztályrészemül jutott... A-szkle-pi-o-dot! Nos? Ugye szép nevecske, kedves idegen... Alexéj Iványcs? (Nézd a nevetőst!...) Node ez még nem minden, eddig még csak hagyján, - de a védőszentem képét is fel kell még akasztani a fejem fölé: nagyszigorúan megparancsolta a barát... Felkerekedtek hát a szüleim, felkerekedtek velem együtt, télen, kocsin (hiszen vasút még nem volt akkor), egyik helyről a másikra, hogy megkeressék a védőszentem képét... Félévig utaztak kolostorról kolostorra, fagyban, hóviharban, és ami a fő, állandóan velem: attól nem féltek, hogy rámehetek! Lám, mit tesz a hit: hegyeket mozgat!... Azonban... Alexéj Iványcs, - bárhová is kopogtattak - nincs és nincs, és nincs és nincs: nagyon ritka szent és nincsen képe. Nem emlékszem már, hogy mit mondtak, mennyi viszontagságon estek át, - csak a pocsájevi barátoknál találták meg végül... megtalálták a képet! Persze, leírhatatlan öröm és hálaimák... Ezért a kis szentképért, az egész nem több, mint két versok, - még ma is őrzöm, - négyszáz rubelt fizettek a kolostornak!... És íme, a hit teszi-e, vagy más valami, de amint látja, élek... mi?... Ezeknek a gyerekeknek itt az apja szintén kenyérgalacsinnal kapta a nevét, - mint tudja, Galaktyion volt, - sokkal egyszerűbb... És vele sem történt semmi: sokáig élt... Egyszóval a módszer kitünőnek bizonyult, he-he-he-he!... S amikor maguknak lesznek gyermekeik (sorban végighordta mindegyiken vidám szemeit, felkutatva a nevetőst is), maguk se vessék meg, he-he-he-he... Csakhogy még vasúton se utazzanak, nem tanácslom; jobb megrendelni póstán és póstán is kapják meg, csomagban, he-he-he-he...

«Ebben a házban, ezzel a nagybácsival, kibírta volna Válja? - gondolta eközben Alexéj Iványcs. - Nem, nem bírta volna ki... A püspökök a falon, ez a szekrény, a behorpadt szamovár és minden, - rideg valahogyan, nem, - nem bírta volna ki...» Ezért derűsen nézett maga elé, - úgy, mint egy kellemes vendégtől el is lehet várni. Észrevétlenül megfigyelt mindent, ami körülvette; nem szalasztott el egyetlen vonást sem, sem Szásában, sem a nagybácsiban, és állandóan összehasonlította őket Iljával. Látta, hogy Szása pontos női megismétlődése Iljának: ugyanaz a széles fej és fehér bőr, pirospozsgás arccal és kissé alacsony homlokkal; ugyanúgy néz félszemmel a szamovár mögül, ugyanolyan anyáskodón türtőzteti Tánját, ugyanolyan egykedvűen hallgatja Aszklepiodot bácsit... Még Iljánál is korábban lesz teljesen árnyszerű, estéli.

Az ebédlő mintha nagyon nagy család számára készült volna: széles, hosszú, - s úgy tetszett, hogy az egész ház is ilyen betöltetlen; legfeljebb az öreg Aszklepiodot megy be valahová egyedül, eszébe jut egy mulatságos történet és elkezd heherészni. Pedig Válja úgy szerette a lakását, akkora öröm volt számára: stílusos bútor, szobrok, szép csecsebecsék... És Alexéj Iványcs hirtelen olyan élesen megsajnálta mindazt, amije azelőtt volt, mindazt a kedves, céltalan, haszontalan holmit, mintha nem is ő, hanem Válja sóhajtott volna benne utánuk (és az után a város után, és az után az ucca után, amelyben lakott, és az egész föld után), - felsóhajtott benne, neki meg összefacsarodott a szíve: minden megsemmisült, összetört, semmit sem lehet újból összeragasztani, összeszedni... Miért történt így?... És kihasználva egy olyan pillanatot, amikor az öreg a leánykák felé fordulva tréfálkozott, Alexéj Iványcs Iljához hajolt és halkan megkérdezte:

- Emlékszik a rózsaszínű szalónra?... Az ebédlőnkre?... A képekre?... mindent elajándékoztam és eladtam, ahogy vették... Emlékszik?

- Nem emlékszem világosan, - felelt Ilja némi gondolkodás után.

Most Márja lépett be valamiért a szobába, akit a nagybácsi, a szamovárra és a vendégre mutatva, Márja-prófétanőnek nevezett. Márjának durva volt a külseje, - keskeny szemek, nagy és himlőhelyes orr, kövér, vörös kezek...«Valószínűleg iszik is titokban, - gondolta Alexéj Iványcs. - Nem, nem bírta voln ki vele Válja...» Minden, amit itt csak látott, minden, amit itt csak hallott Alexéj Iványcs, - nem volt Válja ízlése....

«Hát Ilja?...» És ismét Iljába fúródott a tekintetével.

Ezalatt az öreg Aszklepiodot tovább szórta tréfáit és nevettette Tánját, bár szavait, mint nagyon kellemes vendéghez, Alexéj Iványcshoz intézte.

- Milyen pompásan sikerült ez a mai esténk: isten derék embert küldött látogatóba!

Ilja pedig úgy ült, mint akinek messze kalandoznak a gondolatai.

«Mindig ilyen velük itthon, vagy csak most, az én jelenlétemben?» igyekezett kitalálni Alexéj Iványcs.

Az egész este folyamán csupán kétszer fordult a nagybácsi egyenesen Iljához. Első ízben, ravaszul pislogva, ezt mondta:

- Hát Samov?!... Úgy lett, amint mondtam: most hátrafelé mászik, akár a rák.

- Ugyan, már miért is igyekezne: eleget keresett, - felelt Ilja fásultan.

- Uh, keresett!... Keresett macskának sárgarépára, de a macska nem eszi a sárgarépát, he-he-he.

Másodszor is ilyesmiről volt szó, - a nagybácsi nevén nevezett valakit és kurtán odavetette Iljának, mintha mindkettejük számára jól ismert dologról beszélne:

- Azt mondja nekem: «Az ön missziója matematikailag világos» és így tovább. Én meg halkan visszafelelek: «Drága fiatal barátom... Ön a maga matematikáját ismeri, de az én apámat nem ismerte... Előbb én velem jöjjön tisztába!...»

- Ezt, azt hiszem, felesleges volt mondanod neki, - ellenkezett Ilja.

- Ne-em, nagyon jól megértett: nem volt hiábavaló!

«Mi ez, talán közös üzleti vállalkozásaik vannak? ... És ide jött Válja!» - gondolta Alexéj Iványcs. Lopva beírta a noteszébe: «Gyerünk egy vendéglőbe» - és odanyujtotta Iljának. Ilja elolvasta, biccentett a fejével, és Alexéj Iványcs már éppen fel akart állni, mikor a nagybácsi elővette az óráját (háromnegyed kilenc volt) és megelőzte.

- Nos befejeztük, - mondta. - Akinek beszélnie kell - beszéljen, akinek aludnia kell - aludjon, lásson kiki a dolga után.

Alexéj Iványcs is felállt, hogy elbúcsúzzék, de az öreg tiltakozón emelte fel a kezeit:

- Nem, nem búcsúzom! Egyáltalában nem szokásom búcsúzkodni lefekvés előtt... Holnap jóegészségben felkelünk, viszontlátjuk egymást, - nagy örömmel kezet fogok önnel, de a búcsúzkodást - hasztalan büszkeségnek tekintem! Mintha nem élnénk holnapig, mi? Búcsúzni!... Szerintem ez - bűn.

És nesztelenül kiment puha csizmáiban, megcsillogtatva makacs, ezüstös tarkóját; utána Alexéj Iványcs és Ilja is csakhamar elhagyták a házat.

Amikor Alexéj Iványcs nagyon higgadt emberekkel találkozott, minden igyekezetével azon volt, hogy aggályt és nyugtalanságot keltsen fel bennük; és ha ez a törekvése nem sikerült, - értetlenül nézett, únta magát, majd fejvesztetten menekült. A nyugalom, még másé is, nyomasztólag hatott rá. Teljesen ismeretlen emberek elé oly keresetlenséggel, oly bizalommal, oly vidáman lépett, mintha ez a fogalom - «ismeretlen» egyáltalában nem létezne számára; és annak, akinek nem volt vele közvetlenül dolga, olybá tűnt fel, mintha az emberek valóban testvérek lennének. Most azonban egy kocsiban ült valakivel, aki összetörte az életét és ezzel egyedülvaló, senki máshoz nem hasonló lett a számára. Ennek az embernek rendkívül nyugodt, rugalmas könyöke volt, és rendkívül nyugodt volt rajta minden egyéb, még télikabátja és szőrmesapkája is; csak ő tudta, hogy hová mennek, és Alexéj Iványcs kicsinyes asszonyi kíváncsiságon érte magát: mi lesz ebből? Hogy miért történt minden így, - ezen a kérdésen még csak el sem gondolkodott: mert a kocsiban, mellettük, mintha ott ült volna ő is, Válja.

S mialatt a kocsi tovavitte őket (hármukat), sem Alexéj Iványcs, sem Ilja nem beszélt; de az út nem is tartott sokáig.

A város nem tartozott a nagyok közé; járási székhely volt, de kikötő is egyúttal és mindenütt szembeötlött az okos emberi előrelátás: a tágas, de minden drága szépséget nélkülöző építményekben, az utcák keskenységében és zsúfoltságában, a nehéz szekerektől rendkívül megnyomorított, de ki nem javított kocsiutakban. Mintha minden máshová igyekezett volna el innen: a pályaudvar felől vonatok fütyültek, a tenger felől gőzhajók búgtak, - a szárazföld felől gabona érkezett, amelyet ugyanitt átraktak hajókra... A szárazföld és a tenger itt csak a tranzitkereskedelemért létezett.

- Barátságtalan ez az önök városa, - mondta Alexéj Iványcs, amikor Ilja megállította a kocsit; mikor pedig a vendéglőt meglátta, csodálkozva tette hozzá: - De hiszen ez ugyanaz a vendéglő, amelyben ebédeltem!

- Nem tudom, hogy az-e, vagy nem... Talán nem mindegy önnek?

- Nem, úgy látszik, egy másik... Gyerünk be...

Kiderült azonban, hogy tényleg ugyanaz volt az étterem. Ugyanúgy ült, mint az előbb, a kövér öregasszony a pénztárban, összekulcsolva a hasán tuskószerű kezeit, ugyanúgy csattogtatta a számológépet a kis púpos; ugyanaz a szarka figyelmeztetett, hogy le kell venni a kalapot, ugyanaz a kutya csurgatta a nyálát; ugyanaz a karikás szemű nő ült a zongoránál, ugyanaz volt a hegedűs, bal vállán kendővel, és a flótáskarmester, kikopaszodott fejjel és hetyke bajusszal.

- Nem, ide nem megyek! - határozta el magát Alexéj Iványcs ijedten és megállt a terem bejáratánál.

- Hiszen már levetette a kabátját, - mondta Ilja bizonytalanul, bár csak ő maga vetkőzött le, míg Alexéj Iványcs még mindig értetlenül nézett körül.

E percben egy pincér ugrott eléjük, kétréthajolva, mint egy ajtókilincs, könyökéhez nőtt szalvétával és esdeklő szemekkel:

- Vannak szabad különszobáink... Parancsolnak? ... Bár nem mondhatom, hogy a terem nagyon zsúfolt volna... Méltóztassanak.

A terem tényleg nem volt nagyon zsúfolt, de, persze, különszobát nyittattak.

*

Most egyszerűen szemben ült egymással két ember, akik közül az egyik megbántotta a másikat, amint ez a földön már milliószor és milliószor megtörtént, és amihez, ennek ellenére, az emberek mégsem tudnak hozzászokni, amint nem tudnak hozzászokni a halálhoz. Úgy látszik, hogy az összesség számára a dolog egyszerű, de miért nem egyszerű minden egyes ember számára? És miért fúródott fehér szemeivel Alexéj Iványcs a nyugodt, - most már tökéletesen nyugodt, sőt kissé talán vidám Iljába? Ennek a derüsségnek Ilja semmivel sem adta a tanujelét, - sem arcával, sem mozdulataival, sem hangjával, - de Alexéj Iványcs érezte és zavarba jött tőle: sehogy sem tudott rátalálni a helyes hangnemre.

- Vacsorázunk? - kérdezte Ilja az étlapot tanulmányozva, Alexéj Iványcs pedig sértődötten gondolta: «Hogyan? Vacsorázni vele? Ezzel a bitanggal? A világ minden kincséért sem!» - és gyorsan az ember-szalvétához fordult:

- Nekem fehér bort adjon... egyszerűet ... szemiljont... Nekem nem kell vacsora.

De tüstént rajtakapta magát: «Hát teát nem ittam nála? És nem vele egy kocsiban jöttem ide?» És hirtelen ugyanolyan gyorsan beleegyezett Ilja ajánlatába:

- Különben, vacsorát is hozhat.

És amikor a pincér kiment, fürgén lobogtatva frakkja fecskeszárnyait, mintha hallatlanul boldoggá tették volna azzal, hogy két vacsorát rendeltek nála, Alexéj Iványcs körülnézett a sokmindent látott, viharvert különszobában, megnézte magát a gyűrűktől összekarcolt és fent egy nagy, ronda sárga folttól elcsúfított tükörben és így szólt Iljához:

- Az ön nagybácsija meglepően bölcs ember... Azokhoz hasonlít, akikről ezt éneklik: «S a fején püspöksüveg s a kezében pásztorbot»... Igen, igen... van benne ilyesvalami... Én szeretem a bölcs öregeket... De ön már nem a bölcsek közül való, ne-em, - ha az unokaöccse is neki!

Ilja eközben az egyik körmét rágcsálta; mihelyt elkészült vele, megkérdezte:

- Ezt azután honnan tudja?

- Azt, hogy ön - nem a bölcsek közül való?

- Azt.

- Látom... Ezt látni lehet.

- Most jut az eszembe... A bölcsességről ne beszéljünk, de eszembe jutott: a főnökömnek, aki meglehetősen ismert ügyvéd a járásban, éppen a napokban volt önre szüksége.

- Hogyhogy - énrám?

- Építészre... személy helyett hivatást mondva.

- Nem, én csak személy vagyok! Csak személy! - vágott közbe Alexéj Iványcs sietve. - Itt, önnel, csak személy vagyok... És mindig személy... És kérem, ne beszéljen építészről, legyen szíves! - Fel akart ugrani, de észrevette, hogy nincs hol fel-alá járnia, és ülve maradt. - Válja volt és most nincsen, - csakis erről beszéljünk.

- Idővel nem leszünk mi sem... Mit beszéljünk még róla?... Gondolja, hogy csak út vagyok, amelyiken elment öntől.

- Ösvény?... Kitaposott ösvény?

- Legyen ösvény. A fontos az volt, hogy öntől elment, hogy ön nem tudta magának megtartani...

- Nem tudtam?... Nem bírtam, igen... helyesebben, nem bírtam.

- Minden egyébnek közömbösnek kell lennie önre nézve.

- Nem!... Azt nem!... Azt már nem... Nem lehet rám nézve közömbös.

- De hiszen egyszerűen elhagyta önt, mindörökre elhagyta!

- Mielőtt meghalt volna, elment tőlem mindörökre, - ez igaz... de amikor meghalt, újból visszajött, - mondta Alexéj Iványcs lassan, de határozottan, ugyanolyan lassan és határozottan, amint Ilja beszélt.

A pincér lépett most be, hóna alatt egy palack borral és egy tálcán terítékekkel. A palackot megmutatta Alexéj Iványcsnak: ezt a bort rendelte-e; s bár Alexéj Iványcs tüstént látta, hogy mást hozott, azt mondta: «Igen, ezt»: Ilja bor nélkül is megrészegítette.

A tapőz (és a hegedűs és a fuvolás) játéka persze gyengébben hallatszott a különszobában, de a borzasztó karikák a szemei körül állandóan kísértették Alexéj Iványcsot és szorosan összekapcsolódtak az undok, sárga, homályos folttal a tükrön fent és ezekkel a belekarcolt felírásokkal lent, és ezzel a viharvert dívánnyal, és ezzel a poros függönnyel az udvarra nyíló ablakon, és ezzel a szögletekből kiáradó dohos nedvességgel, és Iljával.

Divatos, szürke zakójában Ilja most fiatalabbnak látszott, mint az előbb, otthon, amikor fekete házikabát volt rajta, - de bármennyire kutatott is Alexéj Iványcs, hogy mit szerethetett meg benne Válja, nem tudott rájönni. Néha félrefordította róla a tekintetét, igyekezett elfelejteni, hogy ott ül vele szemben, igyekezett teljesen elfeledkezni róla és hirtelen nézni rá, mint egy egészen új arcra... - nem, semmi, - sőt borzasztó: csupa közönséges vonás.

Csak azt nem lehetett látni a füstszínű szemüvegtől, hogy milyenek voltak Ilja szemei; talán most mosolygott velük, mint ahogyan a nővére, Szása tudott puszta szemeivel mosolyogni? Csakhogy Szása félmosollyal vagy pajzánul, leányosan mosolygott, ő pedig - gúnyosan...

Ilja leverte cigarettájáról a hamut és látszólag mellékesen megkérdezte:

- Ön észak felől érkezett... nem tudja, voltak arrafelé hóviharok, hófúvások?... Pontosan közlekednek a vonatok? - És amikor látta Alexéj Iványcs csodálkozó tekintetét, hozzátette: - Nekem tudniillik holnap észak felé kell utaznom, éppen Harjkovba, és fontos, hogy idejében ott legyek.

- Holnap?... Miért?... Nem, ön holnap... nem fog elutazni.

- Mert ma meghalok? - nevetett fel Ilja hirtelen.

«Ahá, lám!» villant át Alexéj Iványcs agyán és önkénytelenül is felállt.

- Üljön csak le, - mondta Ilja vidáman. - Hiszen nem azért beszélek önnel, mert félek, hanem csak azért, mert itt fogunk élni egy városban, egymás mellett, és tisztán kell látnunk...

- És ha Krylov dokort illetőleg mindent csak kigondoltam volna?

- Akkor nem volna értelme, hogy itt üljünk... Mindig célirányosan és tervszerűen kell cselekedni.

- Miért?... és mit jelent, amit mondott?

- Terv-szerűen és cél-irányosan, - ismételte Ilja öblösen. - Különben minden csak időfecsérlés.

- Időfecsérlés? - Szóval ön is érzi: ni, hogy megy el az idő mellettem... rajtam keresztül és azután tovább... És egyetlen ingalengést sem lehet visszahozni... Gyakran ébred tudatára?

- Minek?

- Ni, hogy megy el, - és nem lehet visszahozni! (Alexéj Iványcs a szokott elkapó mozdulatot tette a kezével.) És az ember világosan érzi: megint oda egy lehetőség, megint oda egy, megint...

Ilja lassan bort töltött mindkettőjüknek, azután így felelt:

- Nem, nem erről beszélek... Szóval Krylovot csak kitalálta? Mindjárt gondoltam.

- De... Azt hiszem, nem mondtam, hogy kitaláltam?

- És azután nem is Harjkovból jött?

- Mindegy, hogy honnan jöttem... Önhöz jöttem!

- Csakhogy nem Harjkovból... De nem tesz semmit... Persze, nem fontos, hogy honnan... Ezt csak mellékesen mondom.

«Felesleges volt mondanom: mindegy, hogy honnan», - gondolta Alexéj Iványcs, de Ilja már megint elmosolyodott, ezúttal nyíltabban és hosszasabban.

- Talán ez, ahogyan mosolyog, tetszett meg Váljának? - kérdezte Alexéj Iványcs felfigyelve.- Nem, ön így még kiállhatatlanabb, nem!

- Látom, hogy egyébre már nincs szüksége tőlem, - mondta Ilja, ismét mosolyogva.

- Ön tényleg csak út, amelyen Válja eltávozott.

- Ezt én mondtam önnek.

- Önt, - az ördöt tudja, mért, - még megölni sem lehet!

- Talán szándékában volt?... Nem érdemes. Meg azután nehéz is.

- Nem lehet!... Nem, egyáltalán nem lehet, mert ön - föld, - érti? Föld, - ezért halhatatlan... - És egy pillanatnyi szünetet tartva, váratlanul megkérdezte: - Milyen ruhában volt önnél Valentyina Mihájlovna?

- Igazán nem emlékszem már... Igya ki a borát!

Alexéj Iványcsnak úgy rémlett, hogy Ilja koccintani készül vele és sietve arrébb tólta a poharát.

Éppen ebben a pillanatban hallgatott el a zenekar a teremben (a zenészek pihenőt akartak tartani), és Ilja felállt és csöngetett.

A pincér behozta a vacsorát; de Ilja nem várta be, míg a tálakat szétrakja az asztalon, hanem a fülébe súgott valamit, mire az megértően kezdett bólogatni felhúzós fejével, selymes, aranyos gyermekhajcsomóval a halántékok körül.

- Ugyan... hogy lehetett meg nem figyelni a ruhát, - mondta közben Alexéj Iványcs.

- Kétségtelenül ugyanaz volt, amelyben... amelyben öntől elutazott, - felelte Ilja és leült.

- Nem éntőlem utazott el... Azaz, nem voltam ott, amikor elutazott.

- De miért érdekli a ruha?

- Mikor meghalt, látja, - megéreztem, még mielőtt a levelet megkaptam volna Anjútától, és... Nem tudom, hogyan magyarázzam meg önnek, hogy mi volt, - de ugyanazon a napon láttam Válját és, ami a legfontosabb, teljesen ismeretlen ruhában: éppen ez ötlött legelsősorban a szemembe, - afféle kényes krém-színe volt... Míg együtt éltünk, nem volt ilyen ruhája... Olyan világos krém-színű, tudja, amilyenre a fát festik a rajzokon... csak ennyi: messziről rám nézett - és azonnal el is tűnt... De nagyon megfájdult a szívem és megrémültem. A levél akkor érkezett Anjútától, amikor már ott eltemették. Megkérdezem sürgönyileg: milyen ruhában temették el? Feleletül kapom: krémszínűben.

És Alexéj Iványcs még le sem vette Iljáról egészen fehér, e multat átélő szemeit, amikor a különszoba ajtaja kinyílt, és a tapőz lépett be rajta, kis, törékeny nő, szemei alatt félelmes karikákkal és sűrű, világos, láthatóan valódi hajkoronával; a nyálas kutya is be akart surranni mögötte, de a pincér félrerúgta; és az ajtónyíláson keresztül Alexéj Iványcsnak még sikerült meglátnia a kopasz flótás nyugtalan, vörös, keményen kipödört bajuszát, amely egy pillanatra megjelent a terembe nyíló egy másik ajtó résében.

- Minek? - kérdezte Ilját Alexéj Iványcs határtalan csodálkozással; de Ilja máris maga mellé a díványra ültette le a leányt, aki úgy mosolygott rá, mint közeli ismerősére, míg az ismeretlen férfi felé frizurájával bólintott.

- Miért tette ezt? - kérdezte Alexéj Iványcs halkan, még mindig csodálkozva.

- Hogy ne unatkozzunk annyira, - felelte ugyanolyan halkan Ilja.

A tapőz sértődött és a benne kifejezésre jutó érzések és feltevések tekintetében rendkívül bonyolult pillantást vetett Alexéj Iványcs felé és csípősen megkérdezte:

- Annyira fél talán a nőktől?

És anélkül, hogy a válaszra időt hagyott volna, ugyancsak hozzá és nem Iljához fordulva folytatta:

- Bort akarok... de finomat: pinogrit vagy muskotályt.

Az asztalra tette szürkésfehér atlasz-blúzából kibujó száraz, nyilván tüdővészes-forró kezeit, a zongorázástól elcsunyult ujjaival, és lázas szemekkel nézett rá és nem Iljára, alig észrevehetően biggyesztve le vékony és lapos, talán a számtalan útálatos, szánalmas éjszakai csóktól lelapított ajkait.

Alexéj Iványcs felállt és egyetlen szót sem szólt többet. Most már határozottan érezte, hogy nem ő van itt, ebben a vendégszobában, egyáltalán nem ő, hanem Válja; hogy Válja látja megdöbbenve: lám, ki került a helyébe! - hogy ezzel már vége, - többé nincs itt mit keresnie, nincs miről beszélnie, hogy gyűlöletet sem érez Ilja iránt, - csak undort, amelyből semerre sem lehet kiút, legfeljebb csak még nagyobb undorba; és amikor Alexéj Iványcs kiment a különszobából, - nem is ment, hanem hanyatt-homlok rohant, nem búcsúzva Iljától - megint világosan érezte, hogy Válja szalad ki és hogy Válja öltözik odalenn oly sietve.

Ezt az érzést vitte ki az uccára is, ahol szitált valami, - félig dara, félig hó, félig eső. S a hepehupás járdán meg-megcsúszva, Alexéj Iványcs nem ment, hanem szinte szaladt a felé a szálloda felé, amelyben megszállt, azazhogy ledobta bőröndjét. És ezt gondolta magában, sőt talán dünnyögte is fenhangon: «Tessék!...Most világos?... Mondtam, előre figyelmeztettem, erősítgettem... Most világos?...»

Ugyanezeken az uccákon járt Válja is, helyesebben vitte keresztül a kocsija. Minthogy pedig Alexéj Iványcs már elfelejtette, hogy merre is van a szállodája - csak a «Palermo» névre emlékezett, kocsit kellett fogadnia, amely sokáig rázta, rosszul világított és erősen visszhangos uccákon döcögve végig, mígnem ugyanannál az étteremnél lyukadt ki, amelyben Iljával ült, elhaladt mellette és megállt a következő kapunál. Csak most jutott Alexéj Iványcs eszébe, hogy tényleg, ez az étterem is «Palermo» volt, s mikor ott evett délben, egyszerűen lement a szobájából a földszintre, - de sietségében mindezt elfelejtette.

A szállodából egyenesen a pályaudvarra hajtatott ki (mint Válja), de a pályaudvar most néptelen volt s még az elsőosztályú várótermet is lezárták, mert a legközelebbi vonat csak reggel indult; Alexéj Iványcsnak azonban mozognia kellett, mindent át akart élni, át akart gondolni újból, s mihelyt megtudta, hogy éjjel három órakor hajó megy kelet felé, kivitette magát a kikötőbe. A hajó még csak rakodott, és három óra még messze volt, - ezért ismét járkálni kezdett a kihalt, félig sötét uccákon. Véletlenül újból Ilja háza elé került. Az ablakokban már nem volt világosság. Nyilván már Ilja is otthon volt és szintén aludt. A görbe oszlopon nyugvó uccai lámpástól két kancsószerű, gyenge, zöldes csík hullt az ablakok közti falra; egy fa, talán ákác, szúrósan meredt fel a fal mögött az udvaron; a vaskapu egy beszögellésben volt s mögötte senki: kőnémaság és kereskedő-álom. Szürke, kietlen, sívár, lehangoló, unalmas, - nagyon fájt a szíve Váljáért... Kiváncsi volt, hogy milyen bolt van a földszinten és a cégtáblán olvasta: «Skúrin, Bobrov és Vatnyik [*] készruha üzlete»... «Jó nevek, - mintha szándékosan válogatták volna őket össze!...» - mondta hangosan. Még egy darabig állt, sétálgatott a járdán... Eszébe jutott - a tapőz talán uccalányosan csinos, de olyan szánalmas, olyan borzasztó, lestrapált arca, az értelem nélkül fecsegő nagybácsi, Szása vastag copfja, a nevetőkedvű Tánja halszerű, rángatózó háta, a flótás, a csorba csészealj, a szegfű a porcellán ormányban - csupa aprólékos, lényegtelen körülmény, de nem Ilja: mintha mindez, mint valami tokban, benne lett volna Iljában, - mindez az övé volt és ő benne volt mindebben, épp ezért is valahogy elmosódott a személye, mintha nem róla magáról lett volna szó.

A kajütökben, amelyek tömve voltak kaukázusiakkal, nem volt hely a hajón, de talán nem is volt rá szüksége Alexéj Iványcsnak: szabad levegőt akart, ahol téresebb. S oly különös volt, mikor hajnalodni kezdett, - mintha életében először figyelte volna meg, hogy változik minden az égen, a tengeren és köröskörül. Folyton figyelte és nem tudta eleget figyelni a változások e hálóját, és már felbukkant a napkorong széle, és a fodros tengeren a hajóig kacsázott az első sugár. Alexéj Iványcsra ez a sugár így hatott: rémlett neki, hogy az elmult éjjel valamilyen fontos dolgot végzett el, nehezet, mint egy bonyolult rajzmunka, de szükségeset, és eléggé sikeresen végezte el, úgy hogy ha másodszor is elutazott volna ugyanoda, semmi többet sem bírt volna elvégezni.

Ettől megnyugvás fogta el, és elálmosodott, és magán a fedélzeten, egy padon, burkájába burkolózva elaludt Alexéj Iványcs.

S mikor a hajó estére befutott a városka kikötőjébe, amelynek közelében féltékenyen váltak széjjel az elemek, mindahhoz, amit látott, még valami gyengédség is lopózott Alexéj Iványcs lelkébe, s alig hogy a komisszáriust üdvözölte, elsietett az útépítéshez és onnan fürgén felkapaszkodott a Pihenő-re.

(Folyt. köv.)

(Oroszból: Gellért Hugó)

 

[*] Gyakori orosz nevek; skúra = bőr, bobr = hód, vata = vatta.