Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Szegi Pál: FOJTOTT VIRÁGZÁS
Fenyő László versei

Fenyő László költészete legszebb értékei közé tartozik a fiatal lírikus generáció egyre gazdagodó termésének. Új kötete tisztább, magasabb távlatában letisztul első verseskönyve zűrösebb gazdagsága is, s pontosabban látjuk, élesebben érezzük lírája fojtott életének túlhevült, nehéz virágillatát, s emberibb közvetlenséggel látjuk versei mögött a «megütött lelket».

Fenyő László új kötete sok tekintetben tisztító korrektúrája az előzőnek. Tisztító korrektúrája annak a léleknek, minek a fájdalom ecetje volt mindennapos ivóvize. Egy bukdácsoló, megvert, de minden örömre mégis tartózkodó gőggel számottartó ember szólt hozzánk első kötetéből, ki összeszorított fogakkal számolta össze minden sebét és görcsös szavakkal kérte számon őket. Sorai mögött ekkor is éreztük a nyers fájdalmak élesztőjét, szavai mégis gyakran mintha lombikok tüzéből születtek volna. A vers még sokszor a szavak nehéz alkímiája volt Fenyő Lászlónak. S a szavak bonyolult és nehéz szőttese gyakran elfedezte költészetének emberi magját.

De már első kötetének záró verseiben is fölengedett a nyelv nehéz pompája, meglazultak a formának és a mondatoknak díszei, s szabadabban hullámzottak a sorok, a képalkotás is mélyebbre fogó gyökerekkel tapadt a lélek irracionális talajába.

S új könyvében a görcsösen összeszorított ököl kisimult szelíd tenyérré. Elsimultak mondatainak görcsei tisztább hullámzássá, s a képek éles fájdalma mélyebbé, zengőbbé tompult. «Megmosakodtam alázattal», mondja a nagy változást.

«- - molyosom érett és nehéz.
Szép fáradtság lankasztja főmet -
ki megtörött hajam szerette:
elporladt fölöttem a kéz.
Megsebesült szememen esti
tájak vonulnak hűvösárnyú
suhanással, hallgatagon. - -»

Milyen nesztelen ennek a képnek pompája, milyen szótlan áhítattá nemesedtek itten a szavai ennek a költőnek, akit pedig sokszor a szóförgetegek «akkurátus» mesterének mutatott első verseskötete! A régi, sebeket osztó lélek görcsös indulatai már csak távoli vízió képében merülnek fel egyszer-egyszer ebben a kötetben. «Öregszünk lassan és egyszerűbbek leszünk.» Igen.

Fenyő László költészete levetkezte véres ruháját. És sóhajjá foszló verseiben már vetkőzni kezdi magát a testet is.

«- - mit beleejtett könnyű nevetésed
szívemből felszökik a kés
s éléből, hallga, csillag születik.»

Így lesz az ecetes fájdalomból csillagos megdicsőülés. (Milyen misztikus exaltációk ígéretét rejti magában még ez a költészet!)

Az intellektualitás bélyeg lassan lefoszlik verseiről, s fejlődésében világos vonal vezet a tisztább dalszerűség felé. Nem líra az, melyben nem a dal lelke él! S Fenyő Lászlót lírikus ösztöne az igaz útra vezette. Új könyvében több verset találunk, melyekben a szenvedély már-már dallá nemesedett, s nyelvéből is gyakrabban csap föl az önkénytelenség, a közvetlenség melege.

Fenyő költészetének legnyilvánvalóbb értékei kétségtelenül nyelvi értékek. Tulajdonképpen fiatal lírikusaink valamennyien mély nyelvkultúrájukkal érdemelnek elsősorban elismerést. S ez nem valami üres formalizmus bennük, mint sokan hinni szeretnék. Ők misztikus kapcsolatba kerültek a nyelv vérmeleg életével. Nem a sánta gondolatok mankója a nyelv, sem pedig üres edénye a léleknek, hanem élet, termő és teremtő valóság.

Fenyő László nyelve sűrű és nehéz. Nem annyira tömörségében, mint inkább zsúfoltságában jellegzetes. De benne van a könnyűség irtózata.

Talán a legnagyobb élménye is a nyelv, a szó mágikus csodája:

«- - egyszer lobogna ki még, ahogy született
az ősi meztelenség a szóból! -»

Harcol, verekszik «míg a szó sebes lesz és kiserked.» Ez a legteremtőbb, legdúsabban fizető küzdelem. Ez adta mondatainak nehéz pompáját, képeit, jelzőit, s egész lírája fojtott illatát. Ami emberségéből ömlött a versekbe, e második kötet bizonysága szerint, az alázat szelídsége s a fáradt megadás. Harcot egyre inkább a szavak titkaival visel csak Fenyő László. «Meggyávultam, elkomolyodtam, számon a tréfák rég kihűltek», s kihullt kezéből az irónia véres szakító-vasa.

A «Fojtott virágzás»-ban költészetének kettős gyökere szorosabban fonódik egymásba. Az «Elveszett Évek» félrealizmusa és félstilizáltsága egységesebbé szövődik itten, s a kettős gyökér eredendő ellentmondása már nem tépi ketté a könyvet, hanem a versek mélyebb és belsőbb feszültségében mutatkozik meg. Bár költészetének kettős arca itt is tisztán látható.

«Ez a valóság metsző szomorúsága
és a magos költészet, hol az izzadtság is éterré tisztult,
elsáppadhat e gyalogló küzködés szagától!»

De emellett fölkel verseiből a kérdés:

«Ó társak, merre szól az az énekes ösvény
amelynek könnyű zúgását követve:
állott tájak penésze alól kilobogna az arcom?»

Íme a két végső pont, mely befogadja Fenyő költészetét. Két pont, mely tulajdonképpen nem jelez semmiféle határt, mert elfér közte maga a végtelenség.

Az «Öreg Pincér» lehelet-melegrealizmusától ível ez a vonal a «Kaland», a «Fiam lelke» képeinek «szürreális» atmoszférájáig, vagy mondjuk inkább: tiszta, oldott lírizmusáig. S e kettős ízből keveri Fenyő verseinek vibráló gazdagságát. Meseillat és szurokszagú valóság keverődik e költészet titkos tárnáiban új életre, új valóságra. Íme a valóság és a tisztaság claudeli kettőssége ebben a költészetben: «az ember az életet beszívja, s a kilélegzés aktusában visszaad egy szellemi szót.»