Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám

SZIRÁKY JUDIT: ESTE

A lakatos úgy ment az utcán, hogy egyik könyökét szögesen kitolta a házfalak felé, a másik karja egész nehezével a fiúra dűlt. Egyenesen lépett, hogy ne látsszon rajta az ital, csak a fejét húzta valami szédült, nagy fáradtság a föld felé, úgy érezte, hogy folyton körbe és egyhelyben forognak. Cipőiben szétterpesztette lábujjait, hogy biztosabban lépjen, de eldűlt néha és akkor a fiú segítőn és pipacsszín arccal a hóna alá nyúlt, mert nehéz volt a megereszkedett test, ahogy inogva és reszketős lábakon vitte magát apró, kövecses utcákon kanyarogva az ereszkedő estében.

Néha rémülten és horkanva megtorpant, mert az utak végeláthatatlan szökni látszottak a léptei elől, s mint nagy, piszkos folyók, ágasan szertefutottak.

Latyakos, marasztaló sár húzta a lábait, egész testét, néha már le is feküdt volna teknős mély árkokba a kerítések előtt, de a fiú szorosan fogta a karját, hát beleegyezőn és mosolyogva tovább ment.

Szél fújt. A nagy legyező hűtötte a gőzös homlokát, szárítgatta az ujjait, de botlasztotta a menést, hogy eltántorult. Össze-vissza lépett, többször hátra, mintha ököl nyomta volna birkózón a mellét, az előrebukott két vállával védekezett. Néha hintázva kicsapta a karjait és arca elé feszített tenyérrel tolta maga előtt a szelet, mert szél fújt itt a Visóvölgyben, reggel is, este is, minden időtájt kicsit, azért a könnyen hűlő torka körül magasra kerekítette a gallért és lepántolta a két ujjával az álla alatt.

A fiú is magát őrzőn most már többször elengedte a karját. Kandúrosan felgörbített háttal, vigyázva lépett, kerülve a bőrző tócsákat a talpa alatt. Dünnyögött.

- Hogy sehogyse tudunk ma hazajutni...

- Eredj - mondta a lakatos, aztán hetyke, ködlő józansággal egy gubancos sárgöröngyöt hazáig görgetett a cipője orrával.

A dohszagú konyhamelegben aztán megint nagyon elálmosodott. Az anyja fogatlan szája sűrű, szemetes szitkot záporozott. Síkos ínye közül kígyósan csúszott az átok.

- Teremtőm, hogy nem sújtasz le mind a két kezeddel...

A magasba tornászta száraz ökleit, megrázta a feje fölött.

A lakatos rányitotta álomba fordult szemeit, felé mordult, aztán visszadűlt a langyos kemence oldalához esett derékkal, vállaiba sunyt billenős fejjel és már alva pöfögte duzzadt ajkai közül a levegőt.

Az öreg asszony fojtottan vijjogott. Repdesett a karjaival le-fel a konyhán, aztán karmosan megkapaszkodott egy szék támlájába és az asszony felé rikoltozott.

- Te feleség vagy? Egy rongy vagy. Eredj oda és kapard ki a szemét! Egyszer agyoncsap itt mindnyájunkat, mint a legyet.

Biztatón és hegyesen vállon verte, aztán rázkódva sírni kezdett, óbégatón elnyújtva a hangját, sírós szörpögéssel mondta: Én fehér bárányom, oltári fényem, férfi virágom, aggkorom támasza... jahaj... mi lett belőle...

Aztán kiszáradt szájjal, rezgő nagy cseppekkel a vérhártyás szemei alatt, összeomolva órákig megült a széken, egy pontra tekintve nagyon messze nézéssel, aszott mellei fölött hintázva a karját, ölelte magán a bánatot, mint egyszer a pólyás gyerekét. Néha titkosan és sugdosódva az asszonyhoz hajolt. Eltakarta a száját, csak az ujjai nyílásán szűrve engedte a szót. Sárgás szeme macskásan villózott, összefutott az emlékezéstől, ahogy mondta:

- Mintha csak az apja jött vóna föld a földből, az volt olyan rossznézésű, ivós, éppen ilyen.

Az asszony közeltolt fejjel figyelt. A mozgó szájat leste. Lekapta róla a szavakat. Utánamondta: Éppen ilyen...

Aztán elfásulva és beleunva az örökös egybe, a mindennapok perpatvaros, már a közömbösségig csillapult kínjába, csendesen beszélt, nem sietősen mondta a szavakat, lagymatag nemtörődömsége jóságnak hatón csóvázott az öregasszony körül.

Ásított. Úgy mondta nyugodtan és nagyon ígérőn:

- Amilyen kövér, egyszer ott üti meg a guta a kocsmában, ivás közben.

Az öreg asszonynak elfényesedett ettől a szeme. Ölébe húzta, mint apró gyereket és ringázni kezdte a térdén. Az eltátott, üres száját megtöltötte nevetéssel. Arcára karikásan gyulladt a pirosság. Lihegte.

- Az ivós fajta hamar halódik, mind rossz annak a szíve. Egyszer csak - legyint a tenyerével - és vége.

Így olyan jól eltervezték az ember nélkül az életet. Hogy újra festik a házat, tiszta sárgára pántozva az alját és zöldesre a kerítést, meg a zsalugátert. Az ágyát fogáccsá szedik, mert szúette és nyikordul, a motyójával pedig alágyújtanak egyszer mosáskor, majd lúg fő a zsírfényes nadrágok lángjánál. És a sörétes keféjét is közé csapják.

A vér mind a szívükre futott. Viaszkszín arccal, egymáshoz esett vállal ültek és mint süppedős, zsongító iszapban merültek el a tervezgető jó érzésükben.

A lakatos békén aludt a tűzhely mellett. Egy-egy nagyobb ivás után ruhástul dűlt el és a kemence mellett nyűglődött hajnalig.

Az öreg asszony vetkezett. Az asszony nézte, hogy a sárga bőre alatt milyen hullámosan hajlottak a bordái, a kulcscsontja fénylett, mint egy pici holdsarló. A hamuszín arcába megmélyültek az üreges szemei és ahogy végigdűlt az ágyon, a leleffedt szájával olyan volt, mint egy halott.

- Jézusmária - riadt az asszony, - ha ez most így nem mozdulna többet...

A gyertya konyult derékkal csöpögött. Nagy lánggal égett a kanóc. A szétröpködő szivárványszínek hanyatt estek az ember homlokán és gyér pilláit feszegették hegyes fénnyel. Megnyitotta rájuk a szemét. Mélyet szívott a faggyús levegőből, aztán tenyerének egyetlen, biztos verésével leütötte a gyertya fejéről a lángot. Hártyás viaszk ragadt a bőréhez, félálmában lepöckölte az ujjhegyével. Hallatszott, hogy a gyertyarúd ide-oda görög az ágy alatt.

Az öreg asszony taplós tüdejéből, mint egy rossz harmonikából, sípos, zagyva hangok szusszantak szerte, ahogy lélekzett. Néha felnyögött a süket álmában és félszavakat pöfögött maga elé.

Az asszony állt a sötétben és remegő lábai alatt megnyikordult a deszkapadló. Az ágya felé tapogatózott, szájába csurgott a könnye, kiáltani akart, kapcsos ujjaival a sötétet markolászta és akkor tenyerébe csúszott a kilincs. Kicsit állt, elsimította a haját, aztán betette maga mögött az ajtót.

A hold tócsásan ömlött el a küszöb előtt. A fiú elgörbült derékkal ült előtte, a mézszínű haja világított. Az asszony magaköré terítette a szoknyáját, mellé ült. Nézték egymást, mint az ismerkedő idegenek.

- Ha a gyerekem volna most - gondolta az asszony, - magam mellé venném az ágyba, hogy ne legyek ilyen nagyon egyedül és mesélnék neki. - Hátrafeszítette a derekát és úgy mosolygott az embert áhító vágyában, magakelletőn, hogy kivillant a gyöngyszínű foga.

- Te szeretsz engem?

- Nem, - mondta a fiú. Érezte, hogy az ujjai hogy hűlnek ki egyenkint.

- Az ott bent részeg.

- Pálinkától.

- Te dolgozol helyette.

- Én.

- Meg fog halni.

- Meg. Öreg. És a pálinkát borssal issza.

- Jaj - sírta az asszony, most már félt attól a két hullától ott bent.

A fiú olajos kezébe kapaszkodott és hagyta, hogy a hideg tenyerével a homlokán elsimítson.

- Félek, én nem merek bemenni hozzájuk aludni.

- Jó.