Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · VÁMOS FERENC: LECHNER ÖDÖN IFJÚKORI LEVELEI

VÁMOS FERENC: LECHNER ÖDÖN IFJÚKORI LEVELEI
IV.

Berlinből való hazatérte után, a Veres Pálné-utcai kecskeméti-ház építésekor, melynek homlokzati fülkéibe - mint ismeretes - a magyar történelem hősi alakjainak szobrait állította, a pályakezdő dicsekvésével írja (1870): «Ybl-nek megmutattam a terveket. Nemcsak udvariasságból, valóban megelégedéssel, mondhatom, igen el volt ragadtatva és nem győzte eleget dícsérni, megígérte pártfogását és ajánlatát, mi Yblnél, ki azt nem szokta oly könnyen tenni, annál több beccsel bír». De egy héttel előbb a Batthyány-síremlék tervpályázatán a maga pályatervéről már így írt: «Hiszem, hogy egyszerű és nemes, de azért nincs kilátásom, hogy nyernék vele pályázatot, mert nálunk sajnosan még más ízlés az irányadó, csak lárma és pompa kell - szemkábító». Ekkor még nem vette észre, hogy az ő műve is époly banális volt, mint azok, amelyeket elítélt.

Egyénisége lassan ébredezett. Csak fokozatosan bírta kettéválasztani a lelkében már jelentkező személyes nézeteit attól, amit az iskolában tanult. Művészképzelete tevékenykedik már, egyelőre anélkül, hogy építőtehetsége is nyomon követhette volna. Egyelőre mintegy figyelőállásban van, ítélőereje élesbül, érzékennyé válik párhuzamokkal szemben, összekapcsol, társít, távoleső gondolatköröket. Ez az időszaka hosszú ideig tart. 1870-ben kezdődik és valahol a Thonet-ház után végződik. De 1893-1900 közötti mesterművei csak a külső látszat szerint születtek tényleg 1893 és 1900 között. Gyökerükkel ezek is szorosan az 1865-1893 közötti évekig - Lechner sturm és drang koráig nyúlnak vissza. «Magas, szép cél» felé indul, «lassan, de becsülettel», már berlini levelei szerint is. Későbbi elvhűségét már a fiatal Lechner Ödön is felvillantja. Állandóan valamilyen homályban lappangó művészcél felett ábrándozik. «Itteni tartózkodásomat egyedül tanulmányaimnak szentelem és ha elvégeztem ezeket, este az akadémiai bibliothékában, mely nyolcig nyitva áll, a legérdekesebb munkák nézésében, melyek reámnézve, mint a művészet tanítványa, nagy haszonnal lesznek, vagyok elmerülve.» «Úgy érzem magamat, mint a tengerész, ki csendes időben messze kinnt a világ óceánján - egén egy is felhőt észlel, ha nem is vészthozó, de inti egyre, használja fel az időt, hogy netán elérje a vihar és aztán kettőztetett erővel sem nyeri el azon világosságot, mely még - távolról bár - oly szelíden csillog célja felől, ahová jutni: egyetlen óhaja, vagy ha nem, elveszni kénytelen. A felhő reményem egén, a jövőnek még bizontalansága s talán nem vészthozó, ezt talizmánom súgja ujjamon, míg a csillag - drága hazámban, messze innen, igen messze, ott ragyog tiszta fénnyel a sok csillag ezrek közt legszebben.»

Művészetének és szerelmének célját itt együtt említi, anélkül, hogy a kettőt szétválasztaná. Szerelmének célja leveleiben is tisztán áll előttünk. Művészcélja felől azonban, leveleiben homály terjeng. A dolgok nyitjára 1911-ben írt önéletrajza vezethet. Itt írta, ifjúkorára visszatekintvén - «mint távoli ideál, mindig egy magyar nemzeti stílus megalkotása lebegett előttem.» De hogy berlini és Berlin utáni korát, leveleinek hangulatát egészen megértsük, nem árt, ha visszaidézzük emlékezetünkbe önéletrajzának azt a részletét is, melyben hosszan írta le, hogy minden «a magyar nemzeti stílus» megalkotása felé szándékolt lépésénél, milyen tornyosúlt akadályt képezett számára, a Berlinben magába szívott német kultúra, mely «ólomsúlyként nehezedett rá» és «minden művészi gondolatát elnyomta». [*]

Bár leveleiben Lechner még sem a nemzeti építészet problémájáról, sem pedig a német kultúra gondolattipró hatásáról egy szó említést nem tesz s tény, hogy mindezt így, világosan csak ifjú éveire visszatekintő emlékezéseiben látta át, mégis leveleinek izgatott keresése, lázadozó elégedetlensége annyira egyeznek a négy évtizeddel később írt önéletrajzának állításaival, hogy közöttük a tudat alatt lappangó ösztönök, homályos sejtések, majd a hatásukra kialakult és céltudatossá vált törekvések kapcsolatára kell ráismernünk.

E tekintetben nagyon érdekes a kapcsolat Lechner és Pártos Gyula között. Lechner, Hauszmann Alajossal és Pártos Gyulával együtt volt a berlini akadémián, majd Pártos Gyulával Berlinből való hazaérkezésük után 1897-ig tartó társasviszonyba lépett. Kettejük között Lechner volt a művész, Pártos pedig az adminisztrátor. Pártos erősen robbanó természet volt, telve temperamentummal. Cikkeket írt, vitatkozott, előadásokat tartott. [*] A Magyar Mérnök és Építész Egyletnek a hetvenes, nyolcvanas években legtevékenyebb tagja volt. 1878-ban egyik cikkében ilyeneket írt, a Magyarországon szereplő külföldi építészek ellen: «Az építészet és szobrászat, ha így folytatjuk, nemzetivé nem lesz soha. Ennek elérésére csak egy mód van! Egy öntudatos magyar képzőművészeti kar nevelése: vagyis ha nyilvános versenynyujtás által az ifjabb nemzedékben is felköltjük a kedvet, magyar képzőművésznek lenni.» [*] Amikor pedig a szegedi szinház tervezési megbízatását a külföldi Fellner és Hellmer építészek nyerték el, Pártos - tekintet nélkül arra, hogy kit bánthat ezzel, támadásra indult a külföldi építészeknek juttatott kedvezések ellen, oly sikerrel, hogy temperamentumával a Magyar Mérnök és Épitész Egyletet is rohamra indította a gyűlölt rendszerrel szemben. 1881-ben a Mérnök és Építész Egylet Pártos indítványára és Pártos, valamint Ney Béla és Schwarczel Sándor szövegezésében memorandummal fordult a kormányhoz a szegedi szinház tervezési megbízatásának visszavonása érdekében. Ez az emlékirat így érvelt: «Amit a főváros és illető körei a közelmultban e téren mulasztottak, de ez időszerint - hála a magyar nemzeti géniuszának - legjobb akarattal igyekeznek jóvátenni; az nem lehet, hogy azt Szeged, szép hazánk legmagyarabb városa, első kulturális középületén figyelmen kívül hagyja; az nem lehet, hogy Szeged város közönsége érzékkel ne bírjon a magyar képzőművészet és annak egyik főága, a magyar építészet iránt; az nem lehet, hogy Szeged városa rossz példával szolgáljon hazánk többi, talán kevésbé magyar városainak. Kérelmünk teljesítése által Szeged nemcsak saját érdekét elégíti ki, hanem igazságot szolgáltat a magyar nemzet géniuszának.» [*] Ezt a memorandumot Hauszmann, Petschacher, Pártos, Schickedanz, Wéber Antal, Ybl Miklós mellett Lechner Ödön is aláírta.

Nietzsche tette fel a kérdést: «mint lesz az ember azzá, ami?» «Das man wird, was man ist, setzt voraus, dass man nicht im Entferntesten ahnt, was man ist?» Nietzsche a maga fejlődését látta ilyennek. Lechner fejlődése is e nietzschei tétel nyomán ment végbe. Leveleiben ismételten egy valamilyen célról tesz említést, «ahova jutni egyetlen óhaja», de anélkül, hogy - legalább egyelőre - látná, hová, merre igyekszik. Levelei helyett későbbi pályája tájékoztat céljának mibenlétéről. Az ösztönös kényszer, mely lelkében - fejlődése során - mindinkább a felszínre tolult, már leveleiben is megnyilvánult, lassankint határozottá vált és odairányult, hogy élményeit a maga egyéniségének képére alakítsa. Ebben nem ismert akadályt. Sokat mond e tekintetben 1873 májusában Bécsből Gyula bátyjának írt levele: «Kérlek mindenre, ami szent, mondd meg nőmnek, én részemről lemondok mindenről a világon, örömest életemről is, csak olly helyzetben tovább élni és tűrni, mint eddig, nem tudok, nem szabad; tiltja ezt férfiasságom. Ne kívánják tőlem ez áldozatot, mert érzem, eszemet vesztem. Hagyjon engem cselekedni, mint erőmmel tudok, mint azt becsületem sugallja - legyen ő szelídszívű, türelmes nő, ki ha férjét igazán szerette, tud szenvedni is.» E tragikus összeütközés okát illetően az a tény tájékoztat bennünket hogy mindez a Vilmos császár-út 43. számú palota, továbbá a Veres Pálné-u. 9. számú kecskeméti-ház építése idején történt. Az összezördülés oka, hugának Cserneczky Gyuláné Lechner Ilka úrnő elbeszélése szerint az volt, hogy az óhajtott művészi célt, melyet az ifjú Lechner Ödön csírázó alkotó ereje mindjobban maga elé képzelt, felesége kivihetetlennek tartotta. Feleségének ilyen ellenkezését főleg az öreg Primayer János fűtötte, akivel Lechner sohasem bírt összeférni és aki leánya anyagi romlását féltette Lechner művészi vállalkozásától. Ezt bizonyítja későbbi - már felesége halála utáni - Párisból írott levelének e részlete is: «Nem illusiókban ringatom magamat, mind tán jó apósom ismét vélhetné.» Emellett azonban kétségtelen, hogy apósán kívül, már ez időben való ellenségei is módot találtak arra, hogy Lechner alakuló képzeletvilágát és törekvéseit már csírájukban elfojtsák. Kitünő bizonyíték idevonatkozóan az, hogy Lechner Ödönnek már 1867 novemberében, Berlinből írt levelében, védekeznie kellett az őt kedvese előtt rossz hírbe keverni igyekvő ellenségek áskálódásai ellen.

«Ha most lelkemben olvashatnál, látnád fájdalmamat, de nem panaszolni akarok néked kedves gyermekem, hiszen tudom, szintén vígaszra van szükséged és azt adni engem, mint az erősebb nemhez tartozót illet. Igen Irmám, ne búsulj, hiszen szeretlek és az igaz szerelem erős, olly igen erős, ott is győz, hol az másnak lehetetlen, mindenható ő. Bízzál bennem Irmám, én leszek egykor férjed, mindened s boldogságod az enyém is. Azért naponta imádom Istenemet, ne hagyjon el. Bízzál bennem Irmám, karjaimban viszlek angyalok közé, fel a menyországba, hiszen a mi frigyünk nem csupán e világra szóló, boldogok leszünk, Irmám, örökre enyém vagy, mint én, örökre vagyok Ödönöd.» E levelét pedig minden megjegyzés nélkül két Petőfi idézettel zárja le:

Kik a föld alacsony porából,
Mit minden féreg gázol,
A naphoz emelkedtek,
Ti szárnyas, óriási lelkek!
Hogy van, hogy titeket a törpe világ
Mindég kicsinyeknek kiált?...
Természetes! hiszen a tölgy a bérceken
Kisebbeknek tetszik, mint a fűzfa idelenn

Barátaim megölelének,
Szívökhöz nyomták szívemet;
Bennem mi boldog volt a lélek!...
Később tudám meg: miért öleltenek?
Azt tapogatták, míg öleltek:
Hol van legfájóbb része e kebelnek?
Hogy gyilkúkat majd oda döfjék...
És oda döfték!

A levél hangja, öntudatossága, az idézett verssorok azt bizonyítják, hogy Lechner Ödönnek már első ellenségei sem voltak válogatósak eszközeikben. Ez a korai levél nyilvánvalóvá teszi, hogy ellenségei - menyasszonya előtt - egy csapásra a férfit és a művészt is igyekeztek befeketíteni. [*] Nem nehéz ennélfogva elképzelnünk, hogy apósa és felesége ellenkezése művészi szándékaival szemben nem volt független a korai ellenségek rosszakaratú cselszövéseitől. Ám Lechner már ifjúkorában sem tűrt beleavatkozást művészi nézeteibe. Művészeti felfogásának függetlenségét, a fiatal építész nyakasságát még «őrangyala» sem törhette meg. Az alkotó ösztön szót kért és Lechner inkább elhagyta családját, mintsem felhagyjon ideálja megvalósításáért folytatott küzdelmeivel. A válás ugyan csak rövid ideig tartott és Lechner hamarosan visszatért családjához, de sebzett, csalódott lélekkel.

1873 augusztus 5-én Pestről a betegségére Ausztriában gyógyulást kereső feleségéhez írt megrendítő levele híven tükrözi egyre izgatottabb lelkiállapotát.

«Mindég inkább és inkább látom, hogy nem e világra való vagyok, látom, hogy fáradozásaim hasztalanok, terveim nem sikerülnek, üldöz a sors. És ha tekintem miért? mert mindenkinek akartam eleget tenni és saját meggyőződésemet háttérbe szorítottam, most látom csak leginkább, mennyire hibáztam, hogy nem cselekedtem, mint én véltem azt legjobbnak, mindég mások érdekeit, habár csak képzeltek és ezáltal nem jogosultak voltak, figyelembe kellett vennem. Szárnyaim szegve, nem szállni, csak repdesni valék kénytelen. Kik hivatva valának nemes céljaim elérésében legalább bíztatni, hátráltak, futásomban csak botlást érhettem el. Így a világgal szennyes nézeteivel ellentétben mindig becsületesen küzdöttem teljes erőmmel. Ki győzhet? Nem nehéz gyanítani ennek végét, - én készen vagyok.

Az ideál útjáról letérni tudni én soha nem fogok. Kerestem kísérőt, ki megértsen, csak egy valakim volna, ki velem jönne és én örömest küzdök, tűrök, e világon csak egy valakim egészen és én elfeledném a keserűséget, mit szívembe öntött a világ. Új életre volna kedvem érted, gyermekünkért, csak te értsél meg és én a legboldogabb férj leszek, a legboldogabb atya, csak te buzdítsál és én a legszerencsésebb ember leszek a világon. Vegyél engem, amint vagyok és én boldoggá akarlak tenni. Szeretettel csókol Ödönöd.»

Fejlődő egyénisége mindig tudatosabban és határozottabban védekezik a külső befolyások ellen. Harcol képzeletének felszabadításáért. E védekezése más formában is megnyilatkozott. Egyik berlini levelében Irma amaz intésére, hogy mérsékelje leveleinek hangját, így felelt: «Hát jó, jövőben érzelmeimet az ész uralma alá helyezni megpróbálom, csak ne haragudjék.» Ugyanitt azonban keserűen panaszkodik, hogy érzelmeinek korlátok közé való szorítása mellett sehogyan sem bírja magát kifejezni. Egyetlen megmaradt (1878 novemberében) Párisból, közvetlenül végleges hazatelepedése előtt, anyósának írt csüggedt levelében is szomorúan köszöni meg apósának a helyesírási hibáira tett kifogásait, de tiltakozik is a kifogások ellen.

«Szeretett jú anyósom, Irmuskám kedves soraiból, melyeket a jó nagypapa leveleivel együtt megkaptam, szomorításomul értesültem, hogy kegyed kedves jó mamám, igen neheztel reám. Kétszeresen fáj nekem gyermekemtől e hír, mert ép nevenapja alkalmával gondoltam legjobban igaz szeretetemet kifejezni, midőn Irmám és Ödönkém sorából gyermeki ajkai által kivántam az ég áldását felejthetetlen boldogult feleségem és így magam legjobb anyjára; azt hittem, hogy így leggyengédebben fejezem ki magam, ha azokat, kikben a mi vérünk is feloldhatatlanná teszi rokonságunkat, választom közvetítőmül, - de hiszem, ismert jó szíve meg fog bocsájtani, nékem, boldogtalannak, midőn bevallom, hogy tán nem értek jobban hozzá, de meggyőződhetett, hogy szándékom a legjobb volt. Hogy mily rosszul értek hozzá, magamat megértethetni, jó apósom becses leveléből is látom és az mennyire fáj nekem, alig mondhatom. Mindég és egyre arra gondolok, miként érjem azt el. Ismerem hibáimat és nem tudok ellene. Úgy érzem magam, mint a zenélő, kinek nincs hallása, s mégis lehet, hogy más érzése jobban van kifejtve, mellyel hasznosan számolni is lehet. Nagy köszönettel tartozom jó apósomnak, hogy bűnlajstromomat helyesírás tekintetében elémbe tartja és kérni fogom ezért máskor is; de ha meggondolom, hogy bár, mint tudom és tudtam, hogy péld. ide vesszőt, oda nagybetűt, ezt meg így és ezért így kell írni, aközben, míg írok, nem tudom észrevenni, sőt közvetlenül írás után, ha ismételve is átolvasom nehéz munkámat, (mert be vallom, az írás az nekem) csak ritkán tudom fellelni benne a hiányokat. E vakságom annyira kétségbeejt, hogy már írni is félek. Mindazáltal, ha be is kell látnom, hogy ez nagy hátrányomra van, nem szabad visszariadnom és hállás köszönettel kell tartoznom mindazoknak, kik - mint jó apósom, őszintén hibáimra figyelmeztetnek, hogy azokkal számolhassak. De bármint megadom magam ebben egyrészt, levélének más pontjában sajnálattal kell észrevennem, hogy mult soraim sok helyen félre értésre találtak és meg vagyok győződve, hogy kevesebb szigorúsággal elolvasva, törekvéseim tán más színben tünnének fel. De mivel elég szerencsétlenül a tollal nem bírok úgy, hogy az itteni viszonyokat tekintetbe véve élénken helyzetembe gondolhassa magát valaki, legnagyobb kétségemben nőisen érző szívéhez fordulok, jó anyám legyen szószólóm, hogy iparkodásomban végre célt érjek, magam mint a hajótörést szenvedett, most a mentő part láttára egész erőmet akarom kifejteni, hogy megmeneküljek. Egy pár nap óta nyilt meg előttem a régi várt kilátás, hogy végre valahára és mint legjobb szeretem otthon kapjak dolgot. Azt hiszem, tán már három hét multán innen, ha lesz annyi pénzem, hogy utazásomat fedezhetem, indulhatok. Egy nagyobb épület tervezése és néhány kisebb munka vár reám; fáradalmaim jutalmával reménylem ezután bonyolódott viszonyaimat végre is rendezhetni, miért kérem, csak most ne hagyjanak el. Egész láz foglal el, mióta a remény áll szemem előtt, szeretett enyéimet végre ismét keblemre szoríthatni. Édes atyámnak Kőbányára is fogok írni, mert szándékom dolgomat kint náluk, a nékem már oly nagyon szükséges nyugalomban, visszavonultan és háborítatlanul megkezdeni, egyedül most csak annak. Hiszem, hogy édes atyám be fog egyezni az egyetlen kérésembe, annyival is inkább, hogy az ő gyári érdekeivel iparkodásom, itteni tanulmányaim hasznosításával együtt jár és tán végre is valamennyiünknek ujjá születésére szolgálhat. [*] Nem illusiókban ringatom magam, mint tán jó apósom ismét vélhetné, hanem való kilátások azok, melyek nagy erőfeszítéssel ugyan, de elérhetők. Csókolom ezerszer jóságos kezeit, egyúttal üdvözlöm sokszor a jó nagypapát (a 150 forintot) küldeményét 318 Frankot a póstán hiány nélkül felvettem, melyért szépen kérem neki mindig hálás köszönetemet jelenteni. Gyermekeinket ezer meg ezerszer csókolom, ölelem és alig várhatom azon percet, midőn mind ez ismét valóság. A kőbányaikat ezerszer üdvözlöm.

Isten önnel jó mamám; ismételve kérésemet maradok örökké hálás és hűen szerető fia Ödön.»

 

[*] Lechner Ödön Önéletrajzi vázlat. A Ház. 1911. évf.

[*] Pártos Gy. A felsőmagyarországi építészeti műemlékek, különös tekintettel a renaissance korra. Felolv. A Magy. M. Ép. E. 1881 aug. 27-iki Kassán tartott ülésén. Építő Ipar 1881. 36. 37.

[*] Pártos Gy. Nemzeti képzőművészet. Épitő Ipar. 1878. 347. o.

[*] Építő Ipar. 1881. 247. o., továbbá Vámos Ferenc - Lechner Ödön. I. k. 21.o.

[*] Ugyanez volt a későbbi ellenségek módszere, felesége halála után is, amikor a mester művészetét a társadalom előtt azzal igyekeztek befeketíteni, hogy Lechner megbízhatatlan, dőzsöl, éjszakázik.

[*] Ez így is történt. Páris után első művének, a szegedi városháznak pályaterveit, atyja kőbányai otthonában készítette. Cserneczky Aladár dr. elbeszélése.