Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám
Bozótból bozótba,
karom arcom előtt, futok szakadatlan
árnyékom is már leszakadt rólam,
falvak fölé az esti szél
hordja sötét áldásaimat,
gazda óvatosan bezárja ajtait.
Mindenünnen kivül maradtam én, éjjeledik, mesgyék
bokámra fonódnak,
eddig és ne tovább -
megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását,
asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom -
kuvaszok szőre felborzad szagomra.
Fű alatt, láp alatt,
elfeledett erdők éjféle alatt lakom én, kezemben
furkóvá rándul a virágos ág is,
így van, - éhes vagyok,
sóhajaimtól lebben a rengeteg,
éjjel zsellér vezet könnyezve mutatja ösvényemet, megáld,
szoknyájuk alá rejtenek a lányok,
ha szuronyaival keresgél a nap,
itt alszom évekig -
alszom forrás mélyén, határkövek alatt,
érlelődik a csend -
a legsürübb éji óra alatt kel ki
öklömből az első tűzmadár, égi rianás, a villám!
megtorpan rá az ég
s - halljátok! - ő lép felettetek döngve, ő a soselátott,
Patkó Bandi, likas csizmáiban, dülöng,
énekel rekedten,
nyakában a kötél,
énekli rekedten
a halálraszántak részeg toborzóit.