Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 11. szám · / · RÉTI ISTVÁN: TÁJÉKOZTATÓ
A mult század hetvenes-nyolvanas éveinek magyar festészete még közvetlenül München hatása alatt állott. Az a nemzedék ottan tanult, Párisba ritkán jutott el egy-egy fiatal magyar festő. A nyolcvanas évek közepétől azonban a tanulás útja Münchenen, mint közbülső állomáson keresztül Párisba vezetett. Aki csak külföldre mehetett tanulni, az ezt az utat tette meg. Ehhez a festőnemzedékhez tartoztak a nagybányaiak,
Amikor 1896-ban a magyar nemzet ezeréves állami létét ünnepelte s valami megnevezhetetlen izgalom futott végig a magyar lelkeken,
A francia naturalizmus és impresszionizmus problémáiról folyt akkortájt a beszéd mindenütt a festők s a közönség körében, pro és kontra. A XIX. század e nagy művészeti mozgalma a század utolsó két évtizedében kezdte éreztetni hatását a kontinens művészetében. A nyolcvanas években München, Páris után akkor a legélénkebb s legnagyobb jelentőségű művészvárosa Közép-Európának a plenair igazságait s a természetelviség új formáját Bastien-Lepage és stílustársai műveiben ismerte meg és fogadta el és északra és kelet felé a Glaspalast kiállításairól sugárzott szét az «új művészet» szuggesztiója. Az impresszionisták Párisban a hatvanas évek óta állottak ugyan folytonos harcban, több csatát meg is nyertek már, de művészetük túl arisztokratikus volt ahhoz, hogysem szélesebb körben és hamar népszerűvé lehessen. Még Páris ellenállása is csupán a kilencvenes évek felé szünt meg egészen s a francia állami gyüjteményekben csak a századforduló körül, nagyobb hagyatékok révén, nyert teljes polgárjogot az impresszionizmus nagy vezérkara. Előbb megértették Bastien-Lepaget, mint Manet-t, aki korábban jött s így volt ez még nagyobb mértékben természetesen Franciaországon kívül. Bastien-Lepage és társai naturalizmusa közvetítette a publikum számára a plenair és a levegőfestés igazságait és szépségeit. Megérthetőbbé tette ezeket a holbeini rajz- és formaszemlélettel és a festői megmunkálás tradicionális értelemben vett bevégzettségével. München, érthetően, igen fogékony volt ezekre a kvalitásokra, innen is magyarázható Bastien-Lepage nagy sikere ott (1883) és az a hatás, amelyet Franciaországon kívül, a festészet fejlődésére akkor gyakorolt. E hatásnak közvetlen részese volt a magyar művészet is, amely éppen itt, ezen a ponton kapcsolódott be először az európai művészet aktuális életébe. Ezt a bekapcsolást azon fiatal művészek hajtották végre a nyolcvanas évek második felében s a kilencvenes évek elején, akiknek neveit föntebb a nagybányai alakulásnál fölsoroltuk. Ők, abban az időben egészen fiatal emberek, Bastien-Lepage és társai művészetén lelkesedve, képeiken elmélyedő szeretettel, áhítatos megmunkálással revelálták az újonnan felfedezni vélt természetet.
Hatással azonban
A nagybányaiak ezen együttes fellépésük idején már más vizekre eveztek át, már túl voltak a puritán nauralizmus szigorú, dogmatikus korszakán.
Az impresszionizmus is egy irányban differenciálódó természetfestés volt, egyéni színezettel, ami a dogmatikus naturalizmus csaknem személytelen, elvi objektivitásával meglehetős ellentétben állott. Hogy a természeti látványból mit hagyott el s mit emelt ki, mit hangsúlyozott a művész és mindezt milyen mértékben tette: ez határozta meg a műalkotás egyéni színezetét. A nagybányai csoport művészei itt kapcsolták be másodszor, saját munkásságuk keretén belül: folytatólag, a magyar művészetet az európai fejlődés menetébe.
Kevéssel előbb - 1893-ban - a fejlődés ugyanezen hullámát, az impresszionisztikus és egyénileg differenciálódó naturalizmust Münchenben a Szecesszió megalakulása revelálta. A müncheni alakulat azonban a nagybányaiak művészeti tájékozódására jóformán semmi hatással nem volt már. Egyéniségüktől egyébiránt is idegen volt a germán lelkiség s ők öntudatlanul, csupán a nagybányai természettől s festői kedvüktől ösztönöztetve tették meg ezt a lépést előre s ez után is egész művészi útjukat.
Nagybányán állandóan letelepedve, jó egy évtizedig teljesen kikerültek a külföld közvetlen hatása alól, elhalványult bennük a képtárak s kiállítások emléke s egész fejlődésük helyi és egyéni jelleget nyert. És ha útjuk közben párhuzamosan haladt a külföldi festészet útjával, ez csak természetes folyománya volt a közös kiindulási állomásnak. A szorosan vett impresszionisták közé nem sorolhatók, noha a magyar kritika gyakran nevezte őket így. Fejlődésük folyamán érintették ugyan az impresszionizmus állomását is, azonban túlhaladva ezen, az egyetemesebb művészi önkifejezés lehetőségeit keresték. Miután a természettel benső ismeretséget kötöttek s ezzel vonatkozásban mesterei lettek a festői kifejezésnek, az őket környező élet festői reflexióin túl összetettebb művészi feladatok megoldására is gyakran és sikerrel vállalkoztak.
Annál az értéknél, amelyet e művészek adtak képeikben, nem kisebb a jelentősége annak a szellemi és erkölcsi hatásnak, amelyet fellépésük a magyar művészeti életben előidézett. Példájuk felszabadította a kortársaikban lappangó erőket s utat nyitott a szabad, megalkuvás nélküli produkálására. Pár év alatt a budapesti kiállítások színezete megváltozott s a kritika bátran és hangosan szállt síkra az új művészetért. A nagybányaiakkal párhuzamosan, hozzájuk hasonló szellemben egész sereg fiatal művész dolgozott nemes versengéssel. Mindjárt utánuk megjelent a kiállításokon
A harc kíméletlen volt. A sajtókritika egy része a neomodernek mellé állott és elhidegült kevéssel előbb még ünnepelt kedvenceitől, akik meggyőződésüket, amelyért annyit küzdöttek, nem voltak hajlandók feladni. Nem tudtak s nem akartak hűtlenek lenni a természethez, amelynek művészetük oly sokat köszönhetett. De voltak olyanok is, akik hamarosan átnyergeltek az új paripára; élén akarva maradni minden új hullámnak, évről-évre új és újabb stílusokkal kísérleteztek. Megkísérelték elszakadni multjuktól, ami nehezen ment: a megölt természet torzalakban ott kísértett alkotásaik mélyén s akaratuk ellenére is fel-felbukkant. Ez idősebb művészek vezetésével új csoportok alakultak s szétszóródtak újra; mint Bábel tornyának építői: nem értették meg egymás nyelvét. Szokásba jött, mint másutt is a «legmodernebb» művészettel kapcsolatban, a kiállított képeket a katalógusokban bő, előzetes magyarázatokkal bekonferálni s gyakran a kommentár fontosabb volt, mint a mű maga. Egymás után és egymás mellett láttuk fölvonulni az újakat, akiket nálunk eleinte neoimpresszionisták gyüjtőnéven foglaltak össze, de aztán később rendre megtanulta a közönség megismerni: a kubizmust, az expresszionizmust, a futurizmust, a háború végén és után a dadaizmust, konstruktívizmust, surrealizmust és valamennyi új nevű irányt.
Európa egész lelki élete belső vihartól remegett. A láztól fűtött közlelkület kereste az új életformákat s az új művészeti formákat. S a kísérletek, mint egymást követő hullámsorok a part építményeit, úgy ostromolták folytonos rohamokkal és le akarták rombolni a mult értékeit, az emberiség sok évezredes fejlődésének, munkájának az eredményeit, mint elavultakat.
Az előző évtized művészetének sok vezéralakja, a nagybányaiak és elvi barátaik közül, ellenállott az ostromnak és meggyőződésük védelmében a Gironde sorsára kerültek. De megállípíthatjuk azt is, hogy az új kísérletek hullámai nem haladtak el teljesen nyomtalanul művészetük fölött. A természetet mint alapot nem tagadták meg, de festői képzeletüket ez kevésbé korlátozta már közvetlen hatásával, s műveiken, mint lassú, belülről végbemenő változás, a színek bizonyos dekoratív használata, a komponálás szándékossága s a természeti látvány egyszerűbb, összefoglaltabb szemlélete, illetve előadása lett észlelhető.
Amint föntebb említettük, sokakat, beérkezetteket is, megingattak előbbi meggyőződésükben az új áradat rohamai: megszédült ítélettel elhitték, hogy szervetlen fejlődés is lehetséges. A művészi produkció itt, a szándékos stilizálás révén átsiklott az iparművészet területére. Azonban némelyek a változó áramlatok kavargásában a tájékozódást elveszítve, újra felfedezték a természetet és a mult művészetét, amelybe belekapcsolódva regenerálódhattak. Ez a folyamat a háború alatt indult meg és a háború után egy időre még megerősödött, akkor, amikor a nemzetek közt minden kulturális érintkezés megszakadt s minden ország elszigetelten, önmagára utalva folytatta természetes szellemi funkcióit.
A széthullásnak, a gyökértelen, felszínes tenyésztésnek a paroxizmusában az életét védelmező kultúra természetes reakciója volt ez a tünet, a hagyományok formáihoz való eme visszamenekülés. Úgy hisszük, hogy nemcsak nálunk, de egyidejűleg más nemzetek művészetében is jelentkezett lényegében ezzel megegyező lelki megmozdulás.
A legutolsó évtizedben a vágyakozás a régi rend után nemcsak az idősebbeknél nyilvánult meg, hanem a fiatalok egész csoportjánál is észlelhető volt. A régi formális kompozició elvei visszanyerték hitelüket, noha a zárt, egyensúlyos felépítés szándékai mellett az impresszionizmus stílusából is megmaradt itt-ott a kezelésben bizonyos rajzi szabadosság, bevégzetlenség. És amikor az ultramodernek erőszakos, feloldatlan színösszetételeivel szemben a régi képtárak elbarnult, összeérett színegységéhez menekültek: a szigorú természetmegfigyelés közvetlen tanulságai feledésbe merültek. Legközelebb maradtak a természethez azok, akik Cézanne művészetén keresztül akartak azzal összeköttetést kapni. És ebben az irányt és megnyugvást kereső circulus vitiosusban sokan a nemzeti művészet tradicióit Munkácsy és Paál festészetében vélték megtalálni. Sohasem tetszettek és sohasem hatottak ezek a lelkekre talán annyira, mint éppen az utolsó évtizedben.
És hogyha abban a sokféle, egymástól annyira eltérő törekvésben valami közös jellemvonást keresnénk, úgy hisszük, mint ilyenre: a karikatúra felé való bizonyos vonzódásra mutathatunk rá. Megtalálható ez a tendencia, erősen vagy enyhén, a posztimpresszionizmus minden válfajánál, az expresszionizmusban s a primitivistáknál épúgy, mint a neoklasszicizmus vagy neoromanticizmus műveiben. Nem a humor vagy a jellemezni akarás túlzásaiból ered ez a torzítás, ez a deformáló tendencia e művekben, hanem az unalmasságtól, a megszokottságtól való félelemből. A formai szépség, amit a mult művészete szuggerált ízlésünkbe, unalmassá vált e művészek előtt, a természet pedig, a mindenképpen újat keresés lázában: konvencionálissá. Annyi bizonyos, hogy sok erőszakosság és tévelygés mellett ötletekben és érdekességben nem szűkölködik a mának a művészete, csupán akkor jönnénk zavarba, ha valahogy valóra válna Wilde Oszkár paradoxona s a természet a művészetet utánozni próbálná.
A forrongás, a kavargás e téren még egyre tart. Az utolsó két évtized alatt láttunk elmúlni, feledésbe merülni számos kísérletet, követelően fellépett új irányokat, anélkül, hogy valaki bármelyiket is elmélyíteni, kiérlelni feladatának tartotta volna. Új szakácsok új ételeket tálaltak elénk, talán igen jó alkatrészekből összeállítva, de nem volt idejük megsütni egyiket sem, a progresszivitás jelszava új kitalálások felé sürgette őket.
Nem bírálni, csak vázlatosan jelezni óhajtottuk e törekvéseket, amelyek a kor lelkének nagy nyugtalanságát, az idők vajúdását jelentik, s amelyből meg kell születni az új lelkületnek s az új művészetnek s hitünk szerint ez nem fog okvetlen szakítani mindennel, ami s ahogyan volt. A fa nem új, csak a tavasz az, amely új lombot, új virágot hoz s a régi fának a terebélyét növeli. Ennek a jele, hogy a viharban, amely ennek a fának az ágazatát tépi, tördeli, a fejlődés folytonosságának az ösztöne él: az emberiség lelki gyökerét, ősérzéseit, amelyből szellemi kultúrája kinőtt, kitépni, megsemmisíteni nem lehet.
[+]
[* ]
[*]