Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 11. szám · / · RÉTI ISTVÁN: TÁJÉKOZTATÓ

RÉTI ISTVÁN: TÁJÉKOZTATÓ [+]
II.

A mult század hetvenes-nyolvanas éveinek magyar festészete még közvetlenül München hatása alatt állott. Az a nemzedék ottan tanult, Párisba ritkán jutott el egy-egy fiatal magyar festő. A nyolcvanas évek közepétől azonban a tanulás útja Münchenen, mint közbülső állomáson keresztül Párisba vezetett. Aki csak külföldre mehetett tanulni, az ezt az utat tette meg. Ehhez a festőnemzedékhez tartoztak a nagybányaiak, Hollósy Simont (1857-1919) kivéve, aki legidősebb volt köztük s akinek nevéhez a nagybányai művészeti mozgalom megindítása fűződik.

Hollósy Münchenben tanult s művészetének periódusa (1885-1895) az akkor ottan revelálódó francia naturalizmus jegyében alakult. Finom érzésekkel teli, elmélyedő természetfestése és szuggesztív, érdekes emberi egyénisége a Münchenben élő fiatal magyar festők vezéralakjává tették őt. Rajongva szerették. Mikor 1886-ban festőiskolát nyitott, nemcsak honfitársai, hanem másnemzetbeli művészfiatalok is egyre nagyobb számban látogatták azt. Ő pedig, mindig együtt volt velük, iskolájában és a kis bohémvendéglőkben hirdette nekik az egyszerű igét: a művészetnek nincs más kánonja, mint a természet, az embernek nincs más törvényhozója: csak a szív.

Amikor 1896-ban a magyar nemzet ezeréves állami létét ünnepelte s valami megnevezhetetlen izgalom futott végig a magyar lelkeken, Hollósy, egy pár volt tanítványa kezdeményezésére, nyári kirándulásra vitte iskoláját Münchenből haza Magyarországba, Nagybányára. [* ] Valami homályos ösztön hajtotta őket, mint a fészekvágyó vadmadarakat. Hollósyval ment néhány ifjabb festőbarátja: Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Réti István és Thorma János, a következő évben még többen, a többi közt Csók István is, - akkor már valamennyien nyilvános kiállításokon és külföldön is kisebb-nagyobb sikerrel szereplő művészek. A nyár folyamán festett képeikből aztán Budapesten külön kiállítást rendeztek. Ez volt a nagybányaiak első csoportos bemutatkozása 1897-ben. A képeket a fiatalabb festők és írók lelkesen dícsérték, a publikum hangosan ócsárolta és gúnyolta, de: e kiállítás kapcsán vitatkoztak Budapesten első ízben azokról a művészeti kérdésekről, szándékokról, elvekről, amikről akkor mindenütt egész Európában.

A francia naturalizmus és impresszionizmus problémáiról folyt akkortájt a beszéd mindenütt a festők s a közönség körében, pro és kontra. A XIX. század e nagy művészeti mozgalma a század utolsó két évtizedében kezdte éreztetni hatását a kontinens művészetében. A nyolcvanas években München, Páris után akkor a legélénkebb s legnagyobb jelentőségű művészvárosa Közép-Európának a plenair igazságait s a természetelviség új formáját Bastien-Lepage és stílustársai műveiben ismerte meg és fogadta el és északra és kelet felé a Glaspalast kiállításairól sugárzott szét az «új művészet» szuggesztiója. Az impresszionisták Párisban a hatvanas évek óta állottak ugyan folytonos harcban, több csatát meg is nyertek már, de művészetük túl arisztokratikus volt ahhoz, hogysem szélesebb körben és hamar népszerűvé lehessen. Még Páris ellenállása is csupán a kilencvenes évek felé szünt meg egészen s a francia állami gyüjteményekben csak a századforduló körül, nagyobb hagyatékok révén, nyert teljes polgárjogot az impresszionizmus nagy vezérkara. Előbb megértették Bastien-Lepaget, mint Manet-t, aki korábban jött s így volt ez még nagyobb mértékben természetesen Franciaországon kívül. Bastien-Lepage és társai naturalizmusa közvetítette a publikum számára a plenair és a levegőfestés igazságait és szépségeit. Megérthetőbbé tette ezeket a holbeini rajz- és formaszemlélettel és a festői megmunkálás tradicionális értelemben vett bevégzettségével. München, érthetően, igen fogékony volt ezekre a kvalitásokra, innen is magyarázható Bastien-Lepage nagy sikere ott (1883) és az a hatás, amelyet Franciaországon kívül, a festészet fejlődésére akkor gyakorolt. E hatásnak közvetlen részese volt a magyar művészet is, amely éppen itt, ezen a ponton kapcsolódott be először az európai művészet aktuális életébe. Ezt a bekapcsolást azon fiatal művészek hajtották végre a nyolcvanas évek második felében s a kilencvenes évek elején, akiknek neveit föntebb a nagybányai alakulásnál fölsoroltuk. Ők, abban az időben egészen fiatal emberek, Bastien-Lepage és társai művészetén lelkesedve, képeiken elmélyedő szeretettel, áhítatos megmunkálással revelálták az újonnan felfedezni vélt természetet.

Hatással azonban ezekkel a műveikkel sem a magyar festészetre, sem a közönségre nem voltak, amíg egyenként jelentkeztek a nyilvánosság előtt. Együttesen, csoportban kellett fellépniük, hogy észrevegyék őket.

A nagybányaiak ezen együttes fellépésük idején már más vizekre eveztek át, már túl voltak a puritán nauralizmus szigorú, dogmatikus korszakán. Hollósyt kivéve valamennyien jártak, időt töltöttek Párisban s úgy ott, mint Münchenben az impresszionizmus tanításai akkor már éreztették hatásukat a kiállításokon. De ezen túl egy más tendencia is kezdett ezeken kibontakozni. A naturalizmus előbbi komplett természetszemléletével szemben bizonyos optikai bomlási folyamat ment végbe a festészetben. A jelszó még mindig a természet maradt ugyan, de a látvány elemei disszociálódtak; a festők nem az optikai valóság teljességét törekedtek visszaadni, hanem a látványnak több-kevésbé tudatosan különválasztott valamely elemét csupán, a többi közül kiemelve, elvonatkoztatva, minden egyebet elhanyagolva, vagy lehetőleg egészen elhagyva. Így keletkeztek aztán képek, amelyekben a művész csak a vonalak játékát, vagy a mozgás kifejezését vallotta céljának, a szín vagy a részletek megrajzolása alig szerepelt ezekben. Mások a látvány dekoratív hatása, két dimenziós felfogása felé orientálódtak. Sokan viszont a világítás hangulatát, a szín és a napsütés erejét keresték a képben, s némelyek műveiben a világ minden realitása a fényben oldódott fel, dematerializálódott. Maga az impresszionizmus is tulajdonképen ilyen differenciálódás, ilyen disszociációs festői művelet volt a primitív naturalizmus velleitásaival szemben. [*]

Az impresszionizmus is egy irányban differenciálódó természetfestés volt, egyéni színezettel, ami a dogmatikus naturalizmus csaknem személytelen, elvi objektivitásával meglehetős ellentétben állott. Hogy a természeti látványból mit hagyott el s mit emelt ki, mit hangsúlyozott a művész és mindezt milyen mértékben tette: ez határozta meg a műalkotás egyéni színezetét. A nagybányai csoport művészei itt kapcsolták be másodszor, saját munkásságuk keretén belül: folytatólag, a magyar művészetet az európai fejlődés menetébe.

Kevéssel előbb - 1893-ban - a fejlődés ugyanezen hullámát, az impresszionisztikus és egyénileg differenciálódó naturalizmust Münchenben a Szecesszió megalakulása revelálta. A müncheni alakulat azonban a nagybányaiak művészeti tájékozódására jóformán semmi hatással nem volt már. Egyéniségüktől egyébiránt is idegen volt a germán lelkiség s ők öntudatlanul, csupán a nagybányai természettől s festői kedvüktől ösztönöztetve tették meg ezt a lépést előre s ez után is egész művészi útjukat.

Nagybányán állandóan letelepedve, jó egy évtizedig teljesen kikerültek a külföld közvetlen hatása alól, elhalványult bennük a képtárak s kiállítások emléke s egész fejlődésük helyi és egyéni jelleget nyert. És ha útjuk közben párhuzamosan haladt a külföldi festészet útjával, ez csak természetes folyománya volt a közös kiindulási állomásnak. A szorosan vett impresszionisták közé nem sorolhatók, noha a magyar kritika gyakran nevezte őket így. Fejlődésük folyamán érintették ugyan az impresszionizmus állomását is, azonban túlhaladva ezen, az egyetemesebb művészi önkifejezés lehetőségeit keresték. Miután a természettel benső ismeretséget kötöttek s ezzel vonatkozásban mesterei lettek a festői kifejezésnek, az őket környező élet festői reflexióin túl összetettebb művészi feladatok megoldására is gyakran és sikerrel vállalkoztak.

Annál az értéknél, amelyet e művészek adtak képeikben, nem kisebb a jelentősége annak a szellemi és erkölcsi hatásnak, amelyet fellépésük a magyar művészeti életben előidézett. Példájuk felszabadította a kortársaikban lappangó erőket s utat nyitott a szabad, megalkuvás nélküli produkálására. Pár év alatt a budapesti kiállítások színezete megváltozott s a kritika bátran és hangosan szállt síkra az új művészetért. A nagybányaiakkal párhuzamosan, hozzájuk hasonló szellemben egész sereg fiatal művész dolgozott nemes versengéssel. Mindjárt utánuk megjelent a kiállításokon Fényes Adolf, «a szegény emberek festője», robusztus naturalizmusával és sikert követelt. A közönség váratlanul megértette a misztikus lelkű Mednyánszky poétikus vásznain a homályos, elhagyott tájak titkos életét. Itt-ott föltünedezett már a tárlatokon Koszta mély színessége. Szolnokon egy csapat fiatal festő a nagybányaiak példája szerint letelepedve egyesült az alföldi táj szeretetében. Kernstok, Perlmutter, Vaszary ez időben tűntek fel kiállításainkon, mint a plenair és a napsütés festői. Alig pár évvel a nagybányaiak első kiállítása után, Párisból hazatérve, megjelent Rippl-Rónai József dekoratív stilizálásra hajló, differenciált impresszionizmusával, új kavarodást okozva a kritika és a közönség körében. Maguk a nagybányaiak megszünve csoportosan állítani ki, ez időben aratták legnagyobb egyéni sikereiket. Ha külföldi kiállításokon vettek részt, mindig az elsők, a kitüntetettek közt szerepeltek. Ferenczy Károly, művészetének delelőjén, legszebb műveit alkotta: 1903-iki gyüjteményes kiállítása diadalmas dátuma festészetünknek. Iványi Grünwald szintén gyüjteményes kiállításon kelt versenyre kora legjobbjaival. És e pezsgő művészi élet közepett a siker és tisztelet fényétől besugározva állott Szinyei Merse Pál, aki ennek az egész virágzásnak előhirnöke, élő őse volt egy emberöltővel előbb. Újra festett és cselekvő részt kért magának a művészeti közéletben. 1905-ben a Képzőművészeti Főiskola igazgatói székét fogadta el és 1907-ben Ferenczy-vel és Rippl-Rónai-val együtt megalakította az úgynevezett «Miénk»-et, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét, amely egyesítette magában e korszak fiatalabb nemzedékének színét, javát. Éppen 10 évvel a nagybányaiak első kiállítása után. A 10 év előtt inaugurált művészet diadala teljesnek és állandónak látszott. Pedig ép e szervezkedés idején egyeduralma hanyatlóban volt már. Nyugatról hangosan és türelmetlenül jelentkeztek a posztimpresszionizmus különböző felekezetei és csakhamar fölbomlasztották a «Miénk»-et is. A jelen század első évtizedének közepe felé a magyar művészfiatalság külföldi tanulmányútja már egyenesen Párisba irányult, Münchent, mint átmeneti állomást is, szívesen mellőzték. E fiatalság nagy részének Nagybánya rendkívül látogatott szabadiskolája volt rendes nyári otthona, a telet pedig Párisban töltötték különböző iskolákban. Ott már az impresszionizmus alkonyáról beszéltek s Gauguin, Van Gogh, Cézanne, Henri-Matisse nevét emlegették leggyakrabban a hazatérő fiatalok. Ezek importálták az új stílust, illetve az új elveket. Előbb Nagybányával ismertették meg ezeket, aztán csakhamar Budapesten is, ahol forradalmat csináltak a «Miénk» törzskara és a természetfestés ellen.

A harc kíméletlen volt. A sajtókritika egy része a neomodernek mellé állott és elhidegült kevéssel előbb még ünnepelt kedvenceitől, akik meggyőződésüket, amelyért annyit küzdöttek, nem voltak hajlandók feladni. Nem tudtak s nem akartak hűtlenek lenni a természethez, amelynek művészetük oly sokat köszönhetett. De voltak olyanok is, akik hamarosan átnyergeltek az új paripára; élén akarva maradni minden új hullámnak, évről-évre új és újabb stílusokkal kísérleteztek. Megkísérelték elszakadni multjuktól, ami nehezen ment: a megölt természet torzalakban ott kísértett alkotásaik mélyén s akaratuk ellenére is fel-felbukkant. Ez idősebb művészek vezetésével új csoportok alakultak s szétszóródtak újra; mint Bábel tornyának építői: nem értették meg egymás nyelvét. Szokásba jött, mint másutt is a «legmodernebb» művészettel kapcsolatban, a kiállított képeket a katalógusokban bő, előzetes magyarázatokkal bekonferálni s gyakran a kommentár fontosabb volt, mint a mű maga. Egymás után és egymás mellett láttuk fölvonulni az újakat, akiket nálunk eleinte neoimpresszionisták gyüjtőnéven foglaltak össze, de aztán később rendre megtanulta a közönség megismerni: a kubizmust, az expresszionizmust, a futurizmust, a háború végén és után a dadaizmust, konstruktívizmust, surrealizmust és valamennyi új nevű irányt.

Európa egész lelki élete belső vihartól remegett. A láztól fűtött közlelkület kereste az új életformákat s az új művészeti formákat. S a kísérletek, mint egymást követő hullámsorok a part építményeit, úgy ostromolták folytonos rohamokkal és le akarták rombolni a mult értékeit, az emberiség sok évezredes fejlődésének, munkájának az eredményeit, mint elavultakat.

Az előző évtized művészetének sok vezéralakja, a nagybányaiak és elvi barátaik közül, ellenállott az ostromnak és meggyőződésük védelmében a Gironde sorsára kerültek. De megállípíthatjuk azt is, hogy az új kísérletek hullámai nem haladtak el teljesen nyomtalanul művészetük fölött. A természetet mint alapot nem tagadták meg, de festői képzeletüket ez kevésbé korlátozta már közvetlen hatásával, s műveiken, mint lassú, belülről végbemenő változás, a színek bizonyos dekoratív használata, a komponálás szándékossága s a természeti látvány egyszerűbb, összefoglaltabb szemlélete, illetve előadása lett észlelhető.

Amint föntebb említettük, sokakat, beérkezetteket is, megingattak előbbi meggyőződésükben az új áradat rohamai: megszédült ítélettel elhitték, hogy szervetlen fejlődés is lehetséges. A művészi produkció itt, a szándékos stilizálás révén átsiklott az iparművészet területére. Azonban némelyek a változó áramlatok kavargásában a tájékozódást elveszítve, újra felfedezték a természetet és a mult művészetét, amelybe belekapcsolódva regenerálódhattak. Ez a folyamat a háború alatt indult meg és a háború után egy időre még megerősödött, akkor, amikor a nemzetek közt minden kulturális érintkezés megszakadt s minden ország elszigetelten, önmagára utalva folytatta természetes szellemi funkcióit.

A széthullásnak, a gyökértelen, felszínes tenyésztésnek a paroxizmusában az életét védelmező kultúra természetes reakciója volt ez a tünet, a hagyományok formáihoz való eme visszamenekülés. Úgy hisszük, hogy nemcsak nálunk, de egyidejűleg más nemzetek művészetében is jelentkezett lényegében ezzel megegyező lelki megmozdulás.

A legutolsó évtizedben a vágyakozás a régi rend után nemcsak az idősebbeknél nyilvánult meg, hanem a fiatalok egész csoportjánál is észlelhető volt. A régi formális kompozició elvei visszanyerték hitelüket, noha a zárt, egyensúlyos felépítés szándékai mellett az impresszionizmus stílusából is megmaradt itt-ott a kezelésben bizonyos rajzi szabadosság, bevégzetlenség. És amikor az ultramodernek erőszakos, feloldatlan színösszetételeivel szemben a régi képtárak elbarnult, összeérett színegységéhez menekültek: a szigorú természetmegfigyelés közvetlen tanulságai feledésbe merültek. Legközelebb maradtak a természethez azok, akik Cézanne művészetén keresztül akartak azzal összeköttetést kapni. És ebben az irányt és megnyugvást kereső circulus vitiosusban sokan a nemzeti művészet tradicióit Munkácsy és Paál festészetében vélték megtalálni. Sohasem tetszettek és sohasem hatottak ezek a lelkekre talán annyira, mint éppen az utolsó évtizedben.

És hogyha abban a sokféle, egymástól annyira eltérő törekvésben valami közös jellemvonást keresnénk, úgy hisszük, mint ilyenre: a karikatúra felé való bizonyos vonzódásra mutathatunk rá. Megtalálható ez a tendencia, erősen vagy enyhén, a posztimpresszionizmus minden válfajánál, az expresszionizmusban s a primitivistáknál épúgy, mint a neoklasszicizmus vagy neoromanticizmus műveiben. Nem a humor vagy a jellemezni akarás túlzásaiból ered ez a torzítás, ez a deformáló tendencia e művekben, hanem az unalmasságtól, a megszokottságtól való félelemből. A formai szépség, amit a mult művészete szuggerált ízlésünkbe, unalmassá vált e művészek előtt, a természet pedig, a mindenképpen újat keresés lázában: konvencionálissá. Annyi bizonyos, hogy sok erőszakosság és tévelygés mellett ötletekben és érdekességben nem szűkölködik a mának a művészete, csupán akkor jönnénk zavarba, ha valahogy valóra válna Wilde Oszkár paradoxona s a természet a művészetet utánozni próbálná.

A forrongás, a kavargás e téren még egyre tart. Az utolsó két évtized alatt láttunk elmúlni, feledésbe merülni számos kísérletet, követelően fellépett új irányokat, anélkül, hogy valaki bármelyiket is elmélyíteni, kiérlelni feladatának tartotta volna. Új szakácsok új ételeket tálaltak elénk, talán igen jó alkatrészekből összeállítva, de nem volt idejük megsütni egyiket sem, a progresszivitás jelszava új kitalálások felé sürgette őket.

Nem bírálni, csak vázlatosan jelezni óhajtottuk e törekvéseket, amelyek a kor lelkének nagy nyugtalanságát, az idők vajúdását jelentik, s amelyből meg kell születni az új lelkületnek s az új művészetnek s hitünk szerint ez nem fog okvetlen szakítani mindennel, ami s ahogyan volt. A fa nem új, csak a tavasz az, amely új lombot, új virágot hoz s a régi fának a terebélyét növeli. Ennek a jele, hogy a viharban, amely ennek a fának az ágazatát tépi, tördeli, a fejlődés folytonosságának az ösztöne él: az emberiség lelki gyökerét, ősérzéseit, amelyből szellemi kultúrája kinőtt, kitépni, megsemmisíteni nem lehet.

 

[+] A római kiállítás alkalmából az olasz közönség számára íródott ez az írás, s olaszul, a kiállítás katalógusának elején, meg is jelent.

[* ] Nagybánya kicsiny vidéki város volt az ország keleti szélén, ócska, középkori házakkal, szép, szelíd hegyvidék, a föld felett zamatos, híres gyümölcsöt, a föld alatt aranyat termő. Szíves, intelligens magyar lakossága vendégszeretettel fogadta a művészek invázióját, később műtermeket építtetett nekik s cserébe országos hírnevet kapott tőlük. Kedves, vidám lapja volt ez a magyar művelődéstörténetnek. Nagybánya ma Romániához tartozik.

[*] A posztimpresszionizmus számtalan válfaja (kubizmus, expresszionizmus, futurizmus, surrealizmus stb. stb.) is ugyanilyen pszichológiai folyamatra vezethető vissza, azzal a különbséggel, hogy ezek a kísérletezések a természettel minden kapcsolatot igyekeztek megszüntetni.