Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: CHMELL ARISZTID

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: CHMELL ARISZTID
Elbeszélés
ELSŐ FEJEZET

Ha meghalunk, egyszerre mindent elfelejtünk, amit tudtunk és láttunk. Bizony, barátaim. Ma reggel hirtelenül ez jutott eszembe. Sok mindent kellene még elmesélnünk egymásnak.

Nézzétek, itt van például Chmell János esete. Emlékeztek még rá?

Nem emlékeztek. Nevét talán még tudjátok, de őt magát már régen elfeledtétek, hálátlanok, pedig hajdan - húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt - sokat mulattunk rajta.

Egy sötét, csikorgó téli délutánon együtt mentünk el mi, ifjú mordályégetők, annak a tisztes, hagyományokban gazdag irodalmi társaságnak az ülésére, ahol székfoglalóját tartotta. Istenigazában ki akartuk magunkat röhögni.

Ismeritek ezeket a fölolvasóüléseket. A terem komor, fönn gázlángok lobognak, az asztalon két gyertya ég, mint a siralomházban, vagy egy szegényes ravatal mellett. Igen, én ilyenkor mindig a halálra gondolok, a gyászszertartásra. A fölolvasó kántáló hangja, akár a halottasének. Csak arra várok, hogy a koporsófödelet, mely valahol a falhoz támasztva áll, megragadják a gyászhuszárok. Az asztalt zöld posztó borítja. Vizespoharak a sárgás bádogtálcán s a palackban víz, igazi víz. Üdvözlöm a vizet, mely legalább valódi, harmatcsöpp nekem a sivatag aszályában. Üdülés lankadt lelkemnek, mikor a fölolvasó egy kortyot iszik, megnedvesíteni hervadt ajkát s azt kívánom, vajha minden mondata után innék, legalább ő. Milyen szép künn az élet, a nők és a bűnök, a patikában a méregszekrény, a sok hirtelen halál, az a sok rendetlenség, mely lépten-nyomon elénk bukkan, mikor nem is keressük s ezek keresve se találnak semmit, kopaszon és vénen, a májbajukkal, meszes ereikkel meg egyéb gyógyíthatatlan nyavalyájukkal a szépségről elmélkednek s papirosukat csörgetve tintás szókat silabizálnak: "üdvöm... fennkölt... mindazonáltal..."

Mi kaján szerénységgel a leghátsó padban húzódtunk meg. Sokáig kellett rá várakoznunk. Előtte több fölolvasó szerepelt. Csak azután következett maga Chmell János.

Ásatag, topa emberke volt, alacsony termetű és fürge, hátrafésült, deresedő hajjal, tüskés szakállal. Kissé pisze orrán csiptetőt viselt. Térdeit hosszú ünnepélyes ferencjózsef verte. Amint megjelent a dobogón, egyesek hanyatthomlok menekültek.

Ezek nem tudták, hogy ő nekünk a kaviár. Rossz írónak lenni könnyű. De olyan rossz írónak lenni, mint ő volt, az már valami. Az annyi, mint elsőnek lenni sok-sok millió ember közül.

Pimaszul rábámultunk. Ott ült a két gyertya között, amely halottas fényt szitált egészségtelen arcára s duplára hajtott csiptetőjét kézirata fölé tartva pöszén hadarta végtelenbe nyúló mondatait, olvasott-olvasott, valami hosszút és unalmasat.

Vagy egy félóráig egyik ámulatból a másikba estünk. Csodálkoztunk azon, mennyire ismeri már az unalom művészetét s tévedésből se mond olyat, ami kissé meglepő, vagy szokatlan. De ezt is eluntuk. Végre az unalmat is meg lehet unni. Sok volt a kaviárból. Abból se lehet megenni egy hordóval. Botrányosan kezdtünk viselkedni. Közbeszóltunk, helyeseltünk és olykor minden ok nélkül tapsoltunk is. A kínos jelenetnek a társaság egyenruhás szolgája vetett véget, aki odajött hozzánk s csöndesen eltávolított bennünket.

Akkor a fölolvasó majdnem egyedül maradt a társaság nehány elnöklő tagjával meg a régi költők márványszobraival, akik szintén nem szökhettek meg. Nyilván zavartalanul fejezhette be fölolvasását.

Amint tudjátok, barátaim, az ő neve évtizedekkel ezelőtt tűnt föl egy pályázaton. Ez a társaság százaranyas díjat tűzött ki "ötfelvonásos tragédiára, mely tárgyát a magyar történelemből meríti". Chmell János, akinek ekkor már több történelmi tragédiája hevert készen íróasztala fiókjában, kivett egyet, a "Nápolyi Endré"-t és beküldte. A pályázat föltételei között szerepelt egy pont, mely szerint a "verses művek előnyben részesülnek" a prózaiakkal szemben, bizonyára azért, mert verset, mértékre szedett sorokat sokkal nehezebb írni, mint gyalog prózát, melyet elvégre mindenki beszél. Hogy ennek a körülménynek köszönhette-e a szerencséjét, vagy másnak, nem tudom, de bizonyos, hogy Chmell János a száz aranyat s a vele együttjáró költői dicsőséget megnyerte.

Pályája ekkor delelt. Megkoszorúzott munkáját előadták egy díszelőadás keretében. Nem aratott sikert. Darabjában pedig volt minden, ami kellett, tragikum és bonyodalom, szerelem és célkitűzés, történelmi hűség és eszményítés is, lovagok, apródok, udvarhölgyek, egy gonosz ármánykodó, ki tőrt fen a nemesre s egy udvari bolond, ki keserű igazságot mond a királynak, akár Shakespearenál, a brit szellemóriásnál. Mégse tetszett. A kritika fanyalogva fogadta, a nézők vállukat vonták, úgy érezték, hogy egyáltalán nem érdekli őket. Csak nehány barátja és ismerőse verte össze a tenyerét, mire Chmell János meg is jelent a függöny előtt és egy babérkoszorút vett át. Ekkoriban választották a társaság tagjai közé s ekkoriban tartotta meg székfoglalóját.

Ami utána történt, az nem igen ismeretes. Küzdelmes évek következtek rá. Képzett ember volt, tanár - egy gimnáziumban a magyart és történelmet tanította - s a legmagasabb kitüntetés birtokában sem bizakodott el. Azon iparkodott, hogy tökéletesítse magát s tehetségét lehetőleg kibányássza. Tisztában volt azzal, hogy aki írói pályára lép, annak sokat kell dolgoznia és szenvednie. Egyelőre az elmult idők remekíróit tanulmányozta, a klasszikusokat és ő is klasszikus akart lenni. Öt év alatt hét drámát fejezett be: a Szent Istvánt, Aba Sámuelt, Rákóczit, Bocskayt, Thökölyt, Zrínyi Ilonát és Görgeyt. Általában csak a nagy tárgyakhoz nyúlt. A kisebbeket megvetette. Meg volt győződve, hogy ami a valóságban nagy, az az írásban is az. A virágot költőinek tartotta, a káposztát prózainak. Úgy hitte, hogy aki a viharról ír, az férfias író, viszont aki a szellőről ír, az okvetlenül nőies író. Ő az előbbit választotta.

De újabb munkáival nem volt szerencséje. Még bemutatták ugyan egy régibb darabját, az "Arisztid gróf"-ot, de ezt oly részvétlenség fogadta, hogy a második előadás után sürgősen le kellett venni a műsorról s ezzel végképp el volt temetve. Chmell János sehogyse haladt előre. Egyet zökkent, belekoppant valamibe, megállott. Drámáit immár hiába nyujtotta be ahhoz a társasághoz, mely hajdan kitüntette, nem nyert többé. Úgy tetszett, hogy üldözi a sors, nem értik meg kortársai. Majd azt képzelte, hogy "hanyatlik". Már-már boldogan gondolt vissza a "Nápolyi Endre" bemutatójára, mely szemében a dicsőség kezdett lenni, szívesen idézte vissza a pillanatot, mikor a szinpadi lámpák fényében ragyogott. "Hejh, ha még egy olyant énekelni tudnék" - sóhajtott Arany Jánossal.

Erre lefelé kezdett licitálni. Szerényebb helyeken kopogtatott, kiszimatolt minden pályázatot, melyet egy közművelődési kör, vagy asztaltársaság hirdetett, oda küldözgette be drámáit, idegen kézírással, nevét tartalmazó jeligés levélkével, de itt csak második díjat nyert, máskor meg művét pusztán "dícséretre tartották érdemesnek". Minthogy darabjai évekig porosodtak a budapesti szinházak irodáiban s az igazgatók egymás után adták vissza többé-kevésbé udvarias szavak kíséretében, a vidékre vetette szemét. Egyízben sikerült megállapodnia egy öreg, vidéki szinigazgatóval, hogy a "Nápolyi Endré"-t előadatja, azzal a föltétellel, hogy a szerző a kiállítási költségekre való tekintettel lemond a tiszteletdíjról. A bemutatóra, melyet iskolai szünnapra tűzetett ki, leutazott s a kivezényelt diákokkal meg egy tájékozatlan közönséggel ünnepeltette magát, mint "fővárosi író"-t. Csakhogy később ilyen alkalom sem akadt. Chmell János erre kissé alkalmazkodni akart a "kor szelleméhez". Nagyszabású "modern" regényt írt a gyermekelhajtás ellen, rámutatva arra, hogy ez hazánk veszedelme, majd egy másik regényt, melynek hőse egy óriási lángész, festő, de egyben reformátor, forradalmár és politikus is, aki részint képeivel, részint tüzes beszédjeivel Magyarországot a szó szoros értelmében megváltja. Saját költségén kiadott két ballada-kötetet. Évek multán talált magának egy bukófélben levő napilapot is, mely állandó zavarokkal küszködött és nem fizetett munkatársainak. Itt naponta kifejthette nézeteit a női szívről, a szerelemről és a világegyetemről.

Azt, hogy teljesen névtelen volt, nem merném állítani. Tagadhatatlan, rosszcsengésű neve volt, de neve azért csengett és forgalomba is jött, mint a hamisított pénzdarab, melyet senkise fogad el fizetési eszközül: mindenki ismerte és eleve visszautasította. Az irodalmi piacon első helyen jegyezték a non-valeur-ök rovatában. Mikor emlegették, az augurok összemosolyogtak, írótársainak ajkán egy biggyedt, szánakozó fintor jelent meg. Később az írók rájöttek, hogy szükség van rá. Hivatást teljesített. Valamint mindnyájan ösztönösen szeretjük a lángelmét, mert diadalmas, mindent legyőző tehetsége kitágítja előttünk az emberi lehetőségek határait s elhiteti velünk, hogy előttünk is nyitva a pálya, melyet befutott - végre mi is embertársai vagyunk - titokban Chmell Jánost is megszerették, mert a tollforgatók a csüggedés és önbírálat pillanataiban boldogan tekintettek erre a mélypontra, önmagukat vigasztalták azzal, hogy nála mindannyian különbek. Így alakult ki olvasóközönsége főkép az írók táborából. Már olvasták is. Egy hírneves drámaíró kívülről tudta a "Nápolyi Endre" néhány szebb jelenetét s baráti társaságban el-elszavalta. Mások előfizettek a lapra, melynek munkatársa volt. Lesték a cikkeit. Egy-egy megállapítását, mely az önkéntelen humor fényében csillogott, megceruzázták és körbeadták. Akadtak már Chmell-szakértők is, akik chmellizmusról beszéltek. Nevét egyre gyakrabban lehetett látni a humoros karcolatokban. Chmell János fogalommá vált. Ő volt a rossz író, a lehető legrosszabb író, itthon és talán külföldön is, aki állandóan íróasztalánál kuksol, meddő igyekvéssel, éjjel-nappal régi magyar királyokkal társalog, csilingelő versikéket faricskál, hősiesen nekilendül, de nyomban orra is bukik, zörgő babérkoszorú lóg a nyakában egy fakó nemzetiszínű szalaggal és kis disznószemével búsan szemléli a "Nápolyi Endre" berámázott színlapját. Az élclapok is szerepeltették. Ha valamelyik ócska humorista a napi tréfájához csattanót keresett és nem talált, elég volt odacsapni a végére Chmell János nevét, hogy a hatás teljes legyen. Ez az egytagú név úgy pukkant, mint a békarakéta. Egyéb ötlet híján gyakran folyamodtak hozzá a kabarék conférencierje is. Puszta említésére zsizsegni kezdett a nézőtér, viszkedtek a tüdők, fölfakadt a nevetés. Az emberek már képzelődtek felőle. Azok, akik sohasem olvastak tőle semmit és közönyösen haladtak el az irodalom jó és rossz termékei mellett, mulattak azon, hogy Chmell János létezik, ténykedik és ír, jótékony fölény dagasztotta májukat, hogy valahol van egy szellem, aki mindenkinél laposabb, alantasabb. Ez már a dicsőség volt. Mert mi más a dicsőség, barátaim, mint valami, ami szájról szájra száll, szervesen, önmagától növekszik, gyakran anélkül, hogy táplálnánk s elborít egy alakot fényes ködével, úgyhogy később sokszor már az alakot se látjuk, csak azt a legendát, mely csodálatosan és rejtélyesen hajtott ki belőle?

Dicsőségét meg is érdemelte. Nem csüggedett, ernyedetlen kitartással dolgozott. Tüneményes könnyűséggel írt. Ami eszébe jutott, azt tüstént leírta és amit leírt, az tüstént megnyerte tetszését. Neki semmi se volt teleírni ötszáz, vagy ezer oldalt. Egy írnok, akinek ezt kellett volna másolnia, bizonyára írógörcsöt kap, de ő, aki ki is gondolta, nem fáradt bele. Vakációban ingujjra vetkőzve vágott neki valamelyik hatalmas munkájának. Télen-nyáron hajnali ötkor kelt. Bevonult az udvarra néző dolgozószobájába, az előadás kezdetéig dolgozott, aztán alig várta a pillanatot, hogy hazajövet újra átadhassa magát a tinta és papír mámorának.

Ezt az élvezetét tetézte egy másikkal is. Szenvedélyesen dohányzott, egyik szivarról a másikra gyujtott, rágta, ette a szivarokat. Nyála barna volt, ujja és körme sárga. Amihez hozzáért, azon a bagólé sárgás-barna foltokat hagyott, a kéziratpapírjain is, mintha csokoládéval öntötte le volna őket.

Harcosok vonultak előtte, sisakban, páncéllal, kelevézzel, pihegő hírnökök, akik jelentettek valamit és azzal el is tüntek, püspökök, zászlósurak, akik közül tetszése szerint bárkit megölhetett. Egy tollvonással harmincezer embert kaszaboltatott le. Tömegeket idézett s ha szükségesnek mutatkozott, föl is lázította zárójelbe tett utasításával, melyet többnyire így fogalmazott: "a tömeg lázong".

Már ötvenharmadik évét tiporta, mikor belefogott egy új drámájába Albert királyról, aki tudvalevőleg Neszmélyben halt meg, dinnyeevés következtében. Egy decemberi hajnalon, valamivel karácsony előtt, szivarfüsttel pácolt odujában ezen dolgozott. Családja még aludt. Varázsos csönd zsongott fölötte. Szaporán percegett a tolla, képek cikáztak el, jambusok zendültek káprázó fülében. Szinte készen vetette papírra azt a hosszú monológot, melyben a tragikus sorsú király kezében egy dinnyével a mulandóságról elmélkedik s elbúcsúzik az élettől. Rendkívül megvolt vele elégedve. Többször egymás után elolvasta. Előbb halkan, aztán szokása szerint hangosan, le-föl járkálva szobájában. Hétkor a cseléd behozta reggelijét. Chmell János megitta a kávét, egy fél kiflit elfogyasztott hozzá, de nyomban utána hirtelen rosszullét fogta el, gyomra fölémelyedett. Félretolta a bádog hamutartót, melyben undorítóan bűzölögtek a nyálas, hideg szivarcsutkák. Egy pohár vizet hajtott le. De ekkor az émelygés oly hevessé vált, hogy kiszaladt az árnyékszékre és hányt.

Amikor visszatámolygott szobájába s a derengő, reggeli fényben megpillantotta magát a tükörben, arca oly halálsápadt volt, hogy megrémült. Leroskadt egy karosszékbe, az íróasztala mellé. Orráról levette csiptetőjét, maga elé tekintett, a rövidlátóknak puha, gyermeteg szemével, melyben - úgy rémlik - az egész világ fájdalma és gyámoltalansága ott van, mikor nem takarja el a megszokott lencse. Rosszulléte ismétlődött. Ekkor fölkeltette feleségét. Ez egy ösztövér, magas asszony volt, aki rendszerint csak háromnegyed nyolckor ébredt, mikor férje iskolába ment. Az asszony szidta a vizes, pesti tejet, a sváb kofákat meg azt a sok fene szivart és nikotinmérgezéstől tartott. Urát levetkőztette, ágyba fektette, gyomrára hideg borogatást tett. Elhivatta háziorvosukat. Az nyomkodta Chmell János gyomrát s némi érzékenységet észlelt a baloldalon. Mindenesetre gondolkozóba ejtette agyagszínű arca, valamint az, hogy az utóbbi időben soványodott és - amint felesége mondta - kabátja, mellénye lötyög rajta. Azt tanácsolta, hogy a klinikán rendszeres gyomorvizsgálatot végeztessenek.

Ezt ő halogatta. De hogy nem maradtak el a rosszullétek s egyízben a hányás is jelentkezett, a karácsonyi szünidőben elment a klinikára. Ott kikérdezték és azzal bocsátották el, hogy két napig nem szabad se húst, se parajt ennie s harmadnap éhgyomorral jelentkezzék. Chmell János ezeken a napokon szertartásosan és lelkiismeretesen készülődött. Minekelőtte elindult, arról se feledkezett meg, hogy székletét a tudományos vizsgálat céljaira egy porcelántégelybe tétesse, azt lekötötte a befőttekhez használatos, vízhatlan hártyapapírral, melyre sajátkezűleg írta teljes nevét, mint irodalmi munkái alá. Ólmosesőben érkezett az Üllői-útra. Túlesvén a próbareggeli s a bizmutkása gyötrelmén, egy tanársegéd a Röntgen-terembe vezette, átvilágította, lefényképezte mellkasát és gyomrát s ő egy pillanatra láthatta bordáit.

Orvosai úgy vélték, hogy leghelyesebb, ha befekszik az osztályra. Ők róla tárgyalván rendszerint csak két betűt mondtak, mintha fogukat szíva fölöttébb csodálkoznának. Ezt a két betűt: c c. Kétségtelenül megállapították a carcinomát. Feleségével közölték, hogy egy kis műtétet kellene rajta végrehajtani, mégpedig sürgősen. A beteget átszállították a sebészetre. Itt a sebésztanár föltárta a gyomrot, de csak éppen kinyitotta, aztán mintha puszta kíváncsiságból tekintett volna beléje, vásott gyermek módjára, aki mindenbe belekukkant, megnézni, hogy mi is van ott, nyomban összevarrta. A rákos daganat annyira elharapózott, áttevődött egyéb szervekre is, hogy megkísérelni sem volt érdemes az operációt.

Miután sebe begyógyult, a beteg valamivel jobban lett. Még magához kérette az "Albert király" kéziratait is. Tűrhetetlen fájdalmait morfium-oltásokkal csillapították s a méreg részegségében arról ábrándozott, hogy majd kórágyán fejezi be. De ereje napról-napra hanyatlott. Kezét már nem volt képes fölemelni. Nem tudott sem enni, sem inni. Hangja megvékonyodott, mint egy kisgyereké. Az orvosok azt hitték, hogy még pár hónapig is elélhet. Egy este azonban, február elsején, fél hétkor váratlanul meghalt.

Halálhíréről először az ujságok értesültek, a kőnyomatosból, mely egy kurta napihírt közölt pályafutásáról, életrajzi adatokkal tarkítva. Ezt az ujságírók viszolygó ámulattal és részvéttel ollózták le, mutogatták egymásnak, bevitték a szerkesztőkhöz, mint a csodabogarakat szokás. Tünődve néztek maguk elé. Nem lehetett tagadni az esemény jelentőségét. Egy trón maradt üresen, melyen évtizedekig ült a legrosszabb magyar író s most ez üresen marad, interregnum következik, mindaddig, míg a közvélemény méltó utódot nem talál, aki mindenkinek egybehangzó ítélete alapján elfoglalhatja helyét. A rovatvezető leragasztotta a hírt és jelezte: "kisborghis compresse".

Reggel az olvasók hasonló érzéssel olvasták ezt, hitetlenül, a fejüket csóválva. Chmell Jánost, aki visszavonultan élt és nem járt társaságba, legtöbbjük sohasem látta, csak képzeletével építette föl alakját, tarka-barka, bohó élcekből. Most egy pillanatra arra gondoltak, hogy ez a közéleti figura, akin annyit derültek, valóban volt, ember volt, élt, mint ők és meghalt, mint akármilyen más ember.