Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · FÜST MILÁN: CATULLUS
FÜST MILÁN: CATULLUS
Szomorújáték négy felvonásban (3)
HARMADIK FELVONÁS
Előcsarnok Metellus házában. A háttérben bejárat az ebédlőbe. Az előtérben asztal, kerevetekkel és székekkel. Szolgaszemélyzet jár ki-be az ebédlőbe asztalneműekkel, virágokkal. - Clodia és Ferox.
Clodia: Az uram idekinn fog vacsorázni...
Ferox: Avval a bizonyos Catullussal?
Clodia: Vele.
Ferox: És te benn?
Clodia (idegesen): Ne kérdezz...
Ferox (menni akar.)
Clodia (utánaszól): Borokról gondoskodj, - hallod?
Ferox: Nyugodt lehetsz.
Clodia: Ide gyere!
Catullus és Clodius (balról bejönnek és a szin balsarkában állva nézelődnek.)
Clodia (Feroxhoz): Ehhez az asztalhoz semmi virágot... A vacsorát csak akkor, ha kérik. Megértettél? (A hangja elhal. - További utasitásokat ad Feroxnak. - Ezalatt):
Clodius: Az ott az ebédlő...
Catullus: És mi ketten?
Clodius: Idekinn...
Catullus: Mért éppen itt?
Clodius: Kimondott kívánsága. (Gúnyosan): Egyedül akar lenni veled.
Catullus (kedvetlenül): Úgy is jó.
Clodius: Még jobb! A jó levegőn! (Nevet.)
Clodia (elbocsátja Feroxot. - Feléjük fordul.)
Catullus (Clodiához): És te?
Clodia (nem felel. - Ott állnak egy ideig szótlanul.)
Catullus (halkan): Még mindig rosszul vagy?
Clodia (halkan): Beteg vagyok.
Clodius: Milyen nyugtalan vagy!
Catullus: Hagyd őt most.
Clodius (Clodiához): Neked ma még dolgod van, - el ne felejtsd!
Clodia (sápadtan, tompán): Tudom.
Catullus (szeliden): Mi dolgod van?
Clodius (halkan, behatóan): Egy pár barátságos szót az öregasszonynak, - az csak nem árt? (Catullushoz fordul): Igazam van?
Catullus: És rendesebben kell kinézni, - nagyon sápadt vagy!
Clodius: Gyere, gyere... (Magával vonja Clodiát.)
Catullus (még egy pillantást vet a terepre, eltünődve. - A szolgák odabenn halkan énekelni kezdenek.)
Clodius (visszafordul érte): Gyere Catullus, - nem jó, ha itt találnak...
Catullus: Hol jövök én itt majd be?
Clodius: Oda se neki! (Behatóan): Mintha az utcáról jönnél...
Catullus (elmerülve): Ő úgy szereti a táncot?
Clodius: Bolondja, persze.
Catullus (szórakozottan): No és?
Clodius: Majd tánc után... (Beszélgetve kimennek. - A szín üres, - csak a háttérben látni szolgákat jönni-menni.)
Ferox (felbukkan a háttérben, - kezében bot van): Hallod ott? Mi lesz avval a borral?
Egy szolga (kiszalad.)
Ferox: Kézmosókat ide és hűtőt!
Első szolga (a bal háttérben a másikhoz, halkan): Látod azt a botot?
Második szolga: Úr lett belőle!
Ferox (egy kancsót vizsgál): Azt hazudod, hogy írni tudsz - és nem tudod felírni neki, hogy milyen bort küldjön? - Mafla!
Egy szolga (Feroxhoz): Jön ide virág?
Ferox: Már mondtam! (Mélyen bókol): Matróna!
Metellus és Flavia (jobb oldalról beszélgetve jönnek. - Ferox visszavonul.)
Flavia (felemelte az egyik drapéria szövetét): Moly!
Metellus: Dögöljön meg!
Flavia (mintha nem hallotta volna): És kinek a gondja? - Ki fog újat szőni?
Metellus: Azt is tudjuk. (Szünet.)
Flavia: Nem lehet ám délben felkelni, aki rendes házat akar vinni...
Metellus (nyersen): Mit akarsz tőlem ezekkel az apró keserveiddel? Moly! - Rozsda! Léghuzat! - Mi az Isten csudáját kell még itt meghallgatni?
Flavia: És hogy tönkremegyünk? Az is apróság? (Leül.) Hányszor fizetted ki az adósságait?
Metellus: Holnap elmegy...
Flavia: Hála Istennek. (Szünet.)
Metellus (gúnyosan): Mindjárt másként fogunk élni...
Flavia: Úgy van.
Metellus: Anya és fiú? (Dühödten nevet.)
Flavia: Apróságok, mondod, - jó! De lehetett ezt kitartani? Vagy lehet leírni, hogy ez milyen volt? (Szünet.) Szanaszét hagyni mindent! - Ha kérdezem, nem néz a szemembe, - ha kölcsön adnak valamit, tönkreteszi...
Metellus (fel-le járt. Egy elejtett virágot felvesz az utból): Talán el sem hiszed, hogy elmegy... (A virágot szagolgatja.)
Flavia: Őgyelegni, - figyelni, - azt tudott... (Szünet.)
Metellus (a virágot szagolgatja, - szórakozottan): És ha megbolondulnék?
Flavia: Egy nappal idősebbek volnánk, fiam, - az volna jó!
Metellus: Csak aztán ne sajnáld! (Elhajítja a virágot.)
Flavia (egy szolgát intett magához): Te gyere csak!
Első szolga: Parancsolj!
Flavia: Azt a bort, amit öreg gazdád szeretett, - emlékszel?
Első szolga: Emlékszem, Matróna...
Flavia: Menj a kulcsárhoz, felhozol néhány üveggel... (A szolga megy. - Utánaszól): És felírod!
Metellus (ámulva figyel): Evvel akarsz megvesztegetni?
Flavia (nem néz rá): Apád is szerette a bort...
Metellus (elborulva): Úgy!
Flavia: És nem férfi, aki nem szereti...
Metellus (keményen): Hát, - okos vagy! Csak egy kicsit egyszerű az eszed!
Flavia: Mondod eleget, hogy ostoba vagyok...
Metellus: Pecsenyéket, bort, - mit még? Teli akarsz tömni?
Flavia (nem néz rá): Már enni sem akarsz?
Metellus: És a lélekkel mi legyen? Vagy azt rá lehet bízni a viharra?
Flavia: Ne folytassuk, fiam...
Metellus: És ezt nevezitek ti anyaságnak? (Dühödötten jár fel-le.)
Flavia (csendesen): Ki mersz ilyet ejteni a szádon? (Feláll): Mit vétkeztem?
Metellus (folytatja, - mímelve az anyját): Hogy az én fiam így mer beszélni velem?
Flavia (indul kifelé.)
Metellus (feléje fordul): Mit vártál a fiadtól, ha egyszer ilyen pofával hoztad a világra?...
Flavia (megáll, szinte nyugodtan): Nem félsz az Istenektől?
Metellus (hirtelenül összetörve): Menj szépen aludni... (Szomoruan): Szerencsétlen vagyok, - no!
Flavia (megtörten): Milyen jó ezt hallani nekem...
Metellus: Menj aludni, - éjszaka van.
Flavia (hisztérikus iszonyattal): Nem hagylak itt! (Szünet.)
Metellus (szeliden): Mi van veled?
Flavia (görcsösen kapaszkodik a fiába): Félek!
Metellus: Megint telebeszélték a fejed?
Flavia (megtörten): Fiam.
Metellus: Ejnye, ejnye! (Szeliden): Szabad így belekapaszkodni valakibe? - Hogy se élni, se halni ne tudjon?
Flavia (tompán): Igazad van. (Elengedi.)
Metellus: Megint itt volt a spanyol?
Flavia (tompán): Itt.
Metellus: Mit akarsz még tőle? (Szünet.) Vagy keseríteni akarsz mindenáron? Nekem senkim a világon... És neked sincs. (Mint egy gyerekhez): Nekünk nem szabad egymást keserítenünk...
Flavia (tompán): Igazad van, fiam.
Metellus: Menj aludni.
Clodia (bejött, megállt a háttérben.)
Metellus (szeliden, Clodiához): Nem zavarsz.
Clodia (előrejön.)
Metellus: Csak bátran, bátran.
Clodia: Üdvözöllek, matróna...
Metellus: És milyen szép vagy!
Flavia: Holnap utazol?
Metellus (az anyjához): Nyugodt lehetsz, - esküszöm!
Clodia (mosolyog): Ha minden jól megy, matróna...
Flavia: Akkor sok szerencsét kívánok neked! (Szinte hízelkedve): És adja Isten, hogy másutt szerencsésebb légy!
Clodia (mosolyog): Adja Isten!
Flavia: Én nem haragszom rád... (A ruhájához nyúl): Én csak arra kérnélek... (Szünet.)
Metellus (kurtán): Arra kér, hogy te se haragudj rá.
Flavia: Nemcsak. Hanem hogy úgy menj el, - hogy az én fiam ne nagyon szomorkodjék...
Metellus: Erre őt kéred? (Dühödötten nevet.)
Flavia (ruhája szélét simogatja): Úgy-e megteszed? - Egy asszony sokra képes. (Felemeli a fejét): Ha akar. (Bólint): És Isten áldjon! (Botjára támaszkodva kifelé megy. - Csend.)
Metellus (szinte harsányan): Aludj jól!
Clodia (nehezen szakad fel belőle): Bocsáss meg, matróna!
Flavia: Mindegy az ma már. (Kimegy.)
Clodia (rózsáját nyujtja Metellusnak. - Mosolyog.)
Metellus (megszagolja): Szegény bolond! (Visszaadja, mosolyog): Virágzik!
Clodia: Szegény! (Szünet.)
Metellus (csendesen): Most pedig rajtam a sor. (Nem néz reá): Isten veled!
Clodia: Ilyen szomorúan? (mosolyog.)
Metellus: Nem rossz ez. Még jó is. - Még szép is volna talán, így élni, - örök búcsúzás közben... (Szünet.)
Clodia (nem néz reá): Hátha visszajövök még...
Metellus: Mondom én ezt magamnak, - csak nem hiszem el!
Clodia (könnyedén): Nem leszel itt egyedül, - anyáddal leszel.
Metellus: És jó lesz az?
Clodia: Szívemből kívánom. - (Szünet.)
Metellus: És mit fogok csinálni? Adj legalább tanácsot!
Clodia: Neked nincsenek barátaid...
Metellus (szavába vág): Nem is kellenek!
Clodia (mosolyog): Hát Catullus?
Metellus: Őt nagyon várom.
Clodia: No látod.
Metellus: Csakhogy ő nem barátom.
Clodia: Meglátod, milyen kedves ember...
Metellus: Mindenesetre igyekezni fogok, hogy méltó legyek a furcsa pillanathoz... (Nevet.)
Clodia (a kezéhez nyúl): Tedd meg nekem, - ne gondolj ma rosszra!
Metellus (különös lendülettel): Úgy sem tűröm a nyavalygást. Abból elég!
Clodia: Ma még örömet is akartam szerezni neked...
Metellus: Csak nem táncolni akarsz?
Clodia (mosolyogva): Majd meglátod.
Metellus (ránéz): Egy kis abrakot még a szamárnak?
Clodia (szemügyre veszi): Akkor még most sem ismersz!
Metellus: Minden nagyon jó lesz? (Nevet.)
Clodia (már élesen): Biztosan.
Metellus: Hát nehogy illuziókban ringatózz!
Clodia (el akarja vonni a kezét.)
Metellus: Várj még egy kicsit. (Lassan): Én gyűlölöm az anyámat...
Clodia (ránéz): Mi bajod?
Metellus (lassan): De téged is...
Clodia: No végre! (Nevet.)
Metellus (behatóan): Hiszen én merő gyűlölet vagyok, - tiszta epe... Nem látod rajtam?
Clodia (keményen): Berúgtál?
Metellus: Dehogy. (Súgta, szinte meggyőző erővel.) Csak gyűlöllek!
Clodia: Ne szorítsd a kezem!
Metellus: Dehogy nem! (A körmét belevájja.)
Clodia (felkiált): Fáj!
Metellus (szinte meggyőzően): Azt akarom. (Lassan): Azt akarom, hogy könyörögni lássalak, - itt! Az ajtó előtt! Hogy koldulj! Érted?
Clodia: Nem fog neked sikerülni!
Metellus (felordít): De! (Szünet. - Elengedi): És most mehetsz... Átkommal együtt...
Clodia: Szóval elbúcsúztunk. (Nevet.)
Metellus: Épp jókor. Különben a vége úgy is az lett volna, hogy rátok gyujtom a házat... És csak aztán jövök én! (Fel-le jár.)
Clodia (vérző kezét nyalogatja): No lám! Milyen kár volt érzelgősnek lenni...
Metellus (feléje fordul): Egy szót se többet!
Tertullia (Calvus karján bejön): Kicsik vagyunk, de szépek, - nem? (Nevet.)
Metellus (elébük siet, - Calvusnak): Milyen rég nem láttalak!
Tertullia (Metellusnak): Odanézz! (Calvus fejére mutat): Egy szál haja nincs neki!
Metellus: Drága öregem! (Megöleli Calvust.)
Calvus: Öreg még nem vagyok, - de rólad álmodtam az éjjel...
Metellus (szórakozottan): És mit álmodtál?
Calvus: Hogy köhögsz... (Szigorúan): Igaz ez?
Metellus (mosolyog): Jókedvű vagy, mint látom.
Calvus: Még azt se? (Beszélgetnek.)
Clodia (aki az előtérben Tertulliával beszélgetett): Elbúcsúztunk egymástól, kedvesem! (Nevet.)
Tertullia: Legfőbb ideje volt!
Clodia (a kezét mutatja neki mosolyogva.)
Tertullia (szaval): «Verj meg, égi kéz, hogy megtagadjalak!
Clodia: Égi kéz? (Nevetnek.)
Calvus (előre jön Metellussal): Nézz a szemembe! Én annyira hiányoztam neked?
Metellus: Vannak akik nem tudják megmutatni a szívüket...
Clodia (közbeszól): Csak néha! (Nevet.)
Tertullia: Olyankor is a körmükkel...
Metellus (Tertullia felé fordul): Szóval, még mindig haragszol!
Tertullia: Nem én!
Metellus: Szebb a nyiltság, kis Tertullia!
Tertullia: Hiszen te bolond vagy! (Kineveti.)
Metellus: No gyere! Szidj össze te is. (Karonfogva viszi magával a háttér felé.)
Clodia (aki Calvussal beszélgetett): Ülj közelebb!
Calvus (rekedten): Legyen benned emberség.
Clodia (az arca ég, a szemei ragyognak): Csókolj meg!
Calvus (furcsa mosollyal): Az egész világ előtt?
Clodia: Csókolj meg!
Calvus: Ne tréfálj, Clodia!
Clodia (nem néz rá): Nem is tréfálok...
Calvus: Megint olyan vagy, mint a láz?!
Clodia: Megint gyáva vagy, Calvus? (Nevet.)
Calvus: Ne légy szívtelen!
Clodia: Szeretek őszinte lenni...
Calvus: Minden hónapban máshoz?
Clodia: Tévedsz! - Magamhoz...
Catullus (megjelenik a háttérben.)
Metellus (elébe siet): Catullus?
Catullus: Az vagyok.
Metellus (ünnepélyesen): Nagy költőnk, fogadd alázatos üdvözletemet.
Calvus: Tyüh, de ünnepélyes! (Fel-le jár.)
Catullus: Mi ez? Gúny?
Metellus (udvariasan): Be fogom bizonyítani, hogy nem az...
Catullus: Ne fáradj, majd én bebizonyítom!
Calvus (odaszól): Ügyes!
Catullus (előrejön, - Calvushoz): Már itt is vagy? (Nevet.)
Clodia (felállt): Isten hozott, Catullus!
Catullus (mosolyog): Üdvözöllek, gyönyörűm!
Metellus (Catullushoz): Te ugy-e régi barátja vagy a feleségemnek? (Csend. - Mindenki őket figyeli.)
Catullus: Én igen, - hát te?
Metellus (szerényen): Én csak a férje vagyok...
Catullus: Meg is látszott rajtad a multkor.
Clodia (nevet.)
Calvus (a csendben): Ügyes.
Catullus (Calvushoz, hirtelen élességgel): Szereted az ügyes embereket?
Calvus: Tudod.
Catullus (ugyanúgy): Akkor csodákat fogsz látni.
Ferox (a háttérben, harsányan): Vacsorához tessék!
Tertullia (felkiált): Nem belém csíp? (Megüti Calvust.)
Calvus: Mit kiabálsz te itt? (Belekarol.)
Tertullia: Csak rendesen viselkedjél! (Karonfogva sétálnak.)
Clodia (utánuk szól): Előkelő helyen vagyunk! (Nevet.)
Clodius (bejött): Még most se késtem el?
Clodia (magához inti): Hol a fuvolás? (Beszélgetnek.)
Catullus (Metellussal az előtérben sétál. - Halkan, de élesen): Kidobtál! - Nem olyan nagy baj az!
Metellus: Képzeld csak el, - valaki betoppan ide, aki jobban félti a feleségemet, mint én magam...
Catullus (merészen): Olyan féltékeny vagy?
Metellus: Majd beszélünk, Catullus.
Catullus (élesen): Legyen szerencsém!
Metellus: Maradjunk mégis idekinn?
Catullus (mintha kihívásra felelne): Én beleegyezem!
Calvus (aki Tertulliával beszélgetve figyelte őket): Ti be se jöttök velünk?
Catullus (eldől egy kereveten): Amint látod!
Calvus (harsányan): Mondom, hogy itt két szív egymásra talált! (Nevetés.)
Metellus (tréfásan): Óhajtom is, hogy ne zavarjon senki!
Tertullia (letérdel Catullus mellé): Ez a ravatala neki. (Catullushoz): Feküdj rendesen, - úgy! (Siratja): Mért hagytál itt? Mért hagytál itt?
Catullus (a szellemek hangját utánozva): Mért csaltál meg?
Tertullia (lamentálva): Hogy tudom ezt most elviselni? (Nevetés.)
Catullus (felugrik): Tedd jóvá! (meg akarja ölelni.)
Tertullia (kisiklik a karjaiból): Még a ravatalon is? (Nevetés.) Majd adok én neked!
Clodia: Menjünk, gyerekek! (A háttérben megjelenik a fuvolás. - Fuvolaszó.)
Tertullia (Calvusnak): Hagyj békén! Éhes vagyok!
Clodia: Jó mulatást, barátaim! (A fuvolaszó elhal.)
Metellus (szórakozottan): Nektek is, fiam!
Clodius (nevet): És majd írjatok! (A társaság elvonul az ebédlő felé.)
Calvus (énekel):
«A hold kaján pofája
Nevet szerelmemen...»
Tertullia (belekarol Calvusba): Egész jó hangod van neked! (Nevet.)
Calvus (megáll, - ránéz): Hallod-e! Én nem vagyok Catullus! A szerelmed! Én vadember vagyok!
Tertullia: Ezek a törpék! (Kacag.)
Calvus: Levágom a fejed! Elmehetsz koldulni!
Tertullia (állításként): Fej nélkül.
Calvus (bíztatón): Hónod alá csapod! (Nevetés.)
Catullus (egy várakozó szolgához): Én nem vacsorázom.
Metellus (a szolgához): Mehetsz. - Majd ha hívlak...
Catullus (Metellusnak): Te sem vacsorázol?
Metellus (mosolyog): Ma nem.
Tertullia (az ajtóból Catullusnak): Pá-pá! És téged szeretlek. (Csókot dob.)
Calvus: És áldásom rájuk! (Nevetés.)
Tertullia: És vigyázz magadra!
Catullus (odaszól): Majd igyekszem! (A társaság bemegy az ebédlőbe. - Kis szünet.)
Metellus: Mi, látod, mégiscsak találkozunk.
Catullus (lassan): Mit jelent, hogy mégiscsak?
Metellus: Sajnálom, hogy már előbb nem kerestem az alkalmat...
Catullus: Csak nem féltél?
Metellus: Nekem arra nem lehet okom!
Catullus: Nem?
Metellus (keményen): Clodia végül mégiscsak az én feleségem volt!
Catullus (lassan): Senki sem vonta kétségbe...
Metellus: No látod!
Catullus (élesen): Legfeljebb csodálkozott.
Metellus: Hogy eddig is kitartotta velem, - úgy gondolod?
Catullus: Szeretnéd tudni, mit gondolok?
Metellus: Engem szeretett! Azért tartotta ki velem.
Catullus (ámulva, - szinte jókedvűen): No ne mondd!
Metellus: Csak nem képzeled, hogy ide lehetett volna kötözni? - ha nem így volna!
Catullus (elvörösödik): Mondd csak, - bolondnak nézel? Vagy mért mondod nekem ezeket?
Metellus (nagyon halkan): Talán azt hiszed, hogy hazudom? (Szünet.) Be fogom bizonyítani!
Catullus (ámulva): Mit?
Metellus: Hogy engem szeretett. (Egy pillanatnyi szünet.)
Catullus (elneveti magát): Az nagyon érdekes lehet.
Metellus (egy átmenő szolgát magához int): Te, gyere csak!
Második szolga (odaszalad): Parancsolj!
Metellus: Hajolj csak még egyszer!
Második szolga (meghajlik.)
Metellus: Úgy-úgy! - És minél alázatosabban!
Catullus (nevet): Nagyszerű!
Metellus: Anyám bizonyos borokat hozatott fel... Kérdezd csak meg a kulcsártól, nem ő akarja-e meginni?
Második szolga: Utánanézek, Uram!
Metellus: Úgy bizony. - Mert semmi kedvem tréfálni!
Második szolga (kimegy. - Szünet.)
Catullus: Igyunk talán addig is, - jó?
Metellus: Parancsolj! Van itt elég!
Catullus: Igyál barátom! - Úgy sem élünk soká!
Metellus: Gondolod, hogy nem élek soká?
Catullus: Az ember nem él soká, - tudod te azt!
Metellus: Pedig én szeretnék sokáig élni. - És valószínű is!
Catullus (szemügyre veszi): Valószínű?
Metellus (majdnem bizalmasan): Az idő megtanítja ám az embert, Catullus!
Catullus (hirtelen felkacag): Mire?
Metellus: Hogy bízhatik... Vagy nem így van ez? (Bort tölt be. - Élesen): No felelj már valamit!
Catullus (élesen): Hát hogy magyarázzam meg neked?
Metellus: Ahogy egy buta embernek szokás.
Catullus (élesen): Nem vagy te buta!
Metellus: Nem? - Akkor igyunk erre!
Catullus (keményen): Várj! - Az ember él, -aztán egyszer csak nem él. Úgy szokott az lenni, barátom.
Metellus: Úgy szokott lenni?
Catullus (kedvteléssel): Ha tehát annyira szeretsz élni, - akkor az a tanácsom: vigyázz egy kicsit!
Metellus: De hogy vigyázhat az ember?
Catullus: Azt nem tudom. - De most ihatunk!
Metellus: Egészségedre, Catullus! (Isznak.)
Catullus (miután letette a poharat): Most pedig lássuk! Mi az, amiről beszélni akartál velem?
Metellus (váratlanul): Ugy-e hogy Clodia jó lélek?
Catullus: Mindenki jó!
Metellus: Mindenki?
Catullus: Attól kell megkérdezni, aki szereti az illetőt...
Metellus: Én, látod, nemcsak szeretem, - én hálával is tartozom neki...
Catullus (gúnyosan): Te szerény vagy!
Metellus: Itt szenvedett velem tíz évig! Nagy szó az! Mit gondolsz?
Catullus (feláll): Hát igazán ilyen komédiás vagy?
Metellus (mohón): Mért, - ő azt mondta, hogy az vagyok?
Catullus (elönti a vér): Még most sem elég?
Metellus (élesen, - szinte követelőn): Ne félj! Mondd meg!
Catullus: Megőrültél?
Metellus: Mért gondolod? Mert azt merem állítani, hogy ő jó? Hát te azt nem tudod, te szívismerő? Hogy ő jó? És én egy átkozott, nyomorult féreg vagyok?! (Szünet. Egész testében remeg.)
Catullus (szemügyre veszi): Mi lelt?
Metellus (tompán): Vagy hogy kell már beszélni veletek, emberek? Hogy ide is figyeljetek! Az igazságot nem bírjátok, - a komédiát nem akarjátok! (Szünet. - Öklével az asztalra csap): Ej no! (Néhány pohár csörömpölve hull a földre. - Rekedten): Unom én ezt!
Catullus (sápadtan): Én is!
Metellus (szárazon): Igazad van. Térjünk át egyszerűbb dolgokra.
Catullus: Ahogy akarod. (Szünet. - Leül.)
Metellus (csendesen): Egy kis kérésem volna hozzád, annyi az egész.
Catullus: És pedig?
Metellus (csendesen): Rád szeretnék bízni valamit, mielőtt meghalok.
Catullus (csendesen): Ez megint mi?
Metellus: Nincs kedvem élni! - Ezen csak nem csodálkozol?
Catullus (csendesen): Te meg akarsz halni.
Metellus (felkiált): Meg hát! (Szünet.)
Két szolga (hűtőben borokat hozott be. - A háttérben megállnak, intésre várva.)
Catullus (sápadtan): És mit akarsz rám bízni?
Metellus: A feleségemet.
Catullus (észrevette a szolgákat. - Jelt ad Metellusnak, hogy nincsenek egyedül.)
Metellus (a szolgákhoz): Hordd el magad!
Első szolga: A bort hoztuk, uram.
Metellus (zabolátlanul): De azonnal!
Catullus (int nekik.)
A szolgák (kimennek.)
Metellus (csendesen): Ne hagyd Görögországba menni, - az a tanácsom.
Catullus: És miért ne hagyjam?
Metellus: Mert elzüllik. (Szünet.) Vagy ezt sem hiszed el nekem?
Catullus (csendesen): Mért akarsz te meghalni?
Metellus (furcsa mosollyal): Fölösleges lettem.
Catullus: Csak te?
Metellus: Engem sürgetnek is, Catullus.
Catullus: Ki sürget?
Metellus: Nem tudom. (Szünet.)
Catullus: No mégis!
Metellus: Megundorodtam, Catullus, - azért!
Catullus: Arról beszélj, hogy ki sürget?
Metellus (felemeli a fejét): Talán te is!
Catullus (boszúsan): Szóval féltékeny vagy.
Metellus: Te félreértesz...
Catullus: Bátran, Metellus! Nyiltan és keményen! - Úgy szép az!
Metellus (nem felel. - Az asztalon dobol. - Szünet.)
Catullus (enyhébben): No mi a baj? - Beszélj!
Metellus: Tönkretettem az életemet, - annyi az egész.
Catullus: Nem láttál még olyat?
Metellus (nem felel. - Szünet.)
Catullus (enyhébben): Mivel tetted tönkre?
Metellus: Elvettem feleségül. (Nevet.)
Catullus (csendesen): Az már régen volt.
Metellus: Azt hittem, jobb lesz neki nálam. (Szünet. - Mosolyog.) Amíg fiatal az ember, - ilyeneket képzel...
Catullus: És nem volt jobb?
Metellus (ránéz): Ő még nálam is boldogtalanabb! (Az ebédlő ajtaját az imént valaki nyitva hagyta, - onnan most Tertullia vidám éneke hallik át. - Szünet)
Catullus (csendesen): Te sajnálod őt?
Metellus: Hogy sajnálom-e? (Ráemeli könnytelen, égő szemeit. - E pillanatban az ebédlőből nagy hahota csap át.)
Catullus: Milyen jól mulatnak ezek!
Metellus (egy átmenő szolgához, - bágyadtan): Csukj ott be, fiam...
A szolga (beteszi az ajtót. - Az ének, nevetés elhal.)
Metellus: Az Istenek remeket bíztak a kezemre. (Szünet.) Így van ez?
Catullus: Lehet.
Metellus (szinte nyersen): Mit lehet? Hisz ismerted! Nem ismerted?
Catullus (csendesen): Ismertem.
Metellus: Hát nem azért szerettük, amilyen? Mi mind! (Keményen): Erre csak felelhetsz, Catullus!
Catullus (élesen): Nem tudom. (Szünet.)
Metellus: És mivé lett általam?
Catullus: No mivé lett?
Metellus (hangsúlyozva): Nálam!
Catullus (ránéz): Biztos, hogy nálad?
Metellus: Nézd csak. Mi régimódi, konok fajta vagyunk. Ezzel is tisztába kell jönni végre. Itt ülünk, mint a lovak, évek óta és ne adj Isten, - egy szót nem lehet kivenni belőlünk. Én azt szeretném mondani: anyám! - Ő azt szeretné mondani: fiam! De nem! Az ember leül ebédelni. (Szünet.) No már most: Mikor ő idekerült közénk... különben, ítéld meg te magad, - hiszen te ismered az életét...
Catullus: Én?
Metellus: Nem ismered?
Catullus: Nem én.
Metellus: Hát ki?
Catullus (szinte jókedvűen): Úgy látszik, senki. (Szünet.)
Metellus: Úgy látszik, nem igen lehet azt megismerni, Catullus...
Catullus: Az is lehet. (Szünet.)
Metellus: Pedig én eleget jártam utána... (Nem néz reá): Kapuk előtt ácsorogtam fél éjszaka... és nem tudtam, mit tesz ilyenkor egy jóravaló ember...
Catullus (nevetve): A kapu előtt?
Metellus (keserűn): Leselkedtem, Catullus! (Elpirul.)
Catullus (borúsan): És mire voltál olyan kíváncsi?
Metellus: Amit már úgyis tudtam.
Catullus: Kíváncsi természetű vagy?
Metellus: Nem ismered ezt a szomjúságot?
Catullus (visszautasítón): Nem rólam van most szó!
Metellus: Ennek a kíváncsiságnak sosincs ám vége, barátom! (Szünet.)
Catullus (nem néz reá): És ha most elmegy, akkor hol fogsz leselkedni?
Metellus: Nem várom én azt be.
Catullus (ránéz, - szinte bizalmasan): Maradjon inkább itt?
Metellus: Nálam ő nem maradhat...
Catullus (meglepve): Nem?
Metellus: Én fáradt vagyok! (Szünet.) Mi felemésztettük egymást.
Clodius (dülöngélve bejön az ebédlőből): Tudtam én azt, mihelyt két ilyen filozófus összeül egymással... (Részegen nevetve előrejön.)
Catullus (megvetően): Mit akarsz itt?
Clodius: Kicsit becsíptem, aranyosom.
Metellus (undorral): Magadat mulattatod?
Catullus: Hiszen részeg!
Metellus: Dehogy részeg! - Csak érdekes. Mint mindig!
Clodius (vállára üt Metellusnak): Milyen szeme van neki! (Catullusnak jelentőségteljesen): Nem vagyok én részeg, - igaza van! Kicsit körülnézni jöttem, hogy mit csináltok? (Nevet.)
Catullus (megvetőn): Mulatunk, öcsike. Nyugtasd meg őket.
Clodius (cserepeket vesz fel a földről): Csak nem verekedtetek? (Nevet.)
Metellus (elönti a vér): Én az életem történetét mesélem Catullusnak... Ezt mondd meg odabenn! És békességet akarok!
Clodius (a cserepekkel lapdázik): Az annyira érdekes? - hogy poharakat vagdostok egymáshoz?
Catullus (ránéz): Ha tudni akarod, - nagyon érdekes!
Clodius: Csakhogy ő táncolni akar, - nemsokára! (Elhajítja a cserepeket.)
Metellus (komoran): A felében vagyok. Várjatok még!
Clodius: Megmondom neki. (Furcsa hangsúllyal): Jó lesz, Catullus?
Catullus (csendesen): Majd aztán táncoljon, - arra kérjük!
Clodius (visszamegy az ebédlő felé.)
Metellus: Ezt izenjük.
Clodius (az ajtóban, - gúnyos udvariassággal): Egészen a parancsotok szerint lesz!
Metellus: És azt az ajtót ott csukd be!
Clodius (bemegy az ebédlőbe. - Szünet.)
Catullus: A remekmű fivére.
Metellus (tompán): Tudjuk. (Szünet.)
Catullus (hirtelen hévvel): Ne szégyeld magad! Beszélj!
Metellus: Nem olyan könnyű az ma már...
Catullus: Majd én segítek...
Metellus: Volt ám idő, amikor ordítani szerettem volna...
Catullus (megvetőn): Kinek?
Metellus: Engem gyűlöltek! - el ne felejtsd!
Catullus (elborulva): Úgy?
Metellus: Nem tudod ezt elképzelni? (Szünet.)
Catullus (ránéz): Mondd csak tovább!
Metellus: Valaki ilyen szép - és amellett boldogtalan! Ki az oka? Ha van egy férje! Egy ostoba férje, - aki szerencsére annyira ostoba, még azt sem látja, hogy megcsalják...
Catullus (csendesen): Hiszen még azért is haragudtak! Hogy annyi mindent nem látsz!
Metellus: Nemcsak hogy megcsaltak, hogy nevettek, - még gyűlöltek is!
Catullus (szinte kedvteléssel): Ilyen a világ.
Metellus: Volt itt egy, aki még cimborálni is szeretett volna velem. Értesz? - Az ostoba férjjel!
Catullus (hidegen nevet): Úgy szép az!
Metellus: De egy lélek nem akadt, aki azt kérdezte volna: - nézzük csak, - ki ez? Csakugyan olyan állat-e? (Szünet.)
Catullus: Feleljek erre?
Metellus: Semmit se felelj!
Catullus: Egy szót, Metellus...
Metellus: Egy szót se, Catullus! (Keményen): Én beszélhetek, - az más! Valaki, aki már életében is halott...
Catullus (szavába vág, váratlanul): Mondd csak, mért fojtogattad a multkor?
Metellus: Te kérdezed azt, hogy miért?
Catullus: Talán okom is van rá!
Metellus: Hiszen a te sorsod is az, ami az enyém! - Ne tegyünk úgy, mintha semmit se tudnánk egymásról...
Catullus (sápadtan): Te mit tudsz rólam?
Metellus: «Szeretem is, gyűlölöm is» - nem te írtad ezt?
Catullus (indulatosan): Ne folytasd! (Szünet.)
Metellus: Akinek ilyen a szíve, az azt kérdezi, hogy mért?
Catullus: Milyen az én szívem?
Metellus (behatóan): Te jó ember vagy!
Catullus (ötlete támad): Érdekel, hogy milyen vagyok?
Metellus: Nagyon érdekel!
Catullus: Csakhogy én nem mondom el, milyen vagyok. (Szünet.)
Metellus (behatóan): Ne kínozd magad te is!
Catullus: Késői tanács.
Metellus: Avval semmire se megy az ember. Abba csak beleőrülhet az ember.
Catullus: Sok ám itt a beszélnivaló! - Régimódi barátom!
Flavia (hálóruhában bejön): Fiam!
Metellus (felugrik. - Mintha álmából ébredne): Te mit keresel itt?
Flavia: Ne szégyelj engem a barátaid előtt!
Metellus (odament hozzá): Minek jöttél ide?
Flavia: Nem tudok aludni, fiam... Gyere át hozzám!
Metellus (tagolva): Be fogok menni, - ahogy szoktam...
Flavia: Kik vannak ott? (Botjával az ebédlő felé mutat.)
Metellus (hangsúlyozva): Mindent el fogok mondani.
Flavia (előrebotorkál.)
Metellus (izgatottan): Így nem lehet emberek közé jönni.
Flavia (váratlanul, szinte eszelősen): Én nem tudom, te ki vagy, fiatalember...
Metellus (melléje lép, - fojtva): Hallod, anyám!
Flavia (mintha menekülne): De hozzád fordulok... Segítségért fordulok hozzád...
Metellus (megfogja az anyja kezét): Bemenni szépen!
Flavia (mint egy segélykiáltást): Meg akarják ölni a fiamat!
Metellus (megsemmisülve): Szégyenletes!
Flavia (leborul Catullus előtt): Vigyázz rá, - tedd meg egy öregasszonynak... (Szünet.)
Catullus (sápadtan): Állj fel, matróna!
Metellus (ott áll, - tehetetlenül): Az Isten áldjon meg!
Flavia (csendesen): Senkim a világon... Nyomorult öreg vagyok! (Csend.)
Calvus (bejött az ebédlőből, - a háttérben állva marad.)
Catullus (nehezen szakad fel belőle a szó): A fiad olyan okos... oly kiváló ember... (Elhallgat.)
Metellus (felemelte az anyját): Gyere, te szegény!
Flavia (révetegen): Nem akar ez vigyázni magára...
Metellus (reménytelenül): Majd csak vigyázok én is!
Flavia (Catullushoz): Él még az édesanyád?
Catullus: Már nem él.
Flavia: Jobb neki, fiam... (Kifelé botorkál.)
Calvus (odalép melléje): Matróna!
Flavia (rémülten, mint egy látomáshoz): Te ki vagy?
Calvus (behatóan, barátságosan): A kopasz!
Flavia (felujjong, - zokogva): Téged ismerlek!
Calvus (barátságosan): Támaszkodj rám! Bátran! Erős vagyok én!
Flavia (lelkendezve, zokogva): Milyen jó, hogy itt vagy fiam...
Calvus (az arcába néz, - meghatva): Nem tudsz aludni?
Flavia: Egy idegen járt itt, - az borzasztó dolgokat beszélt...
Calvus: Aki ilyen okos...
Flavia (a szavába vág, - szinte eszelősen): Hogy meg akarják ölni a fiamat!
Calvus: Csekélység! (Nevet.)
Flavia: Meg is esküdött...
Calvus: Most mondd te magad, - manapság? Csak úgy? Megölni valakit?
Flavia: Azt mondta ez az idegen, hogy vigyázzak... Hogy amíg ez a nő itt van...
Calvus: Clodia?
Falvia (irtózva): Ne mondd a nevét! (Szünet.)
Calvus: Fantasztikus szörnyűségek!
Flavia: Ti persze nem hisztek nekem!... (Bólogat.)
Calvus: Hiszen holnap már megy!
Flavia (elkapja az aggodalom): De ma még itt van!
Calvus (tompán): Ez igaz. (Szünet.)
Metellus (aki eddig tévetegen járt fel-le a szobában, - most leül, - apatikusan maga elé bámul.)
Calvus (hirtelenül): Mondanék én neked valamit!
Flavia (mohón): Te tudsz valamit?
Calvus: Fojtsd meg a menyed. - És készen vagy vele!
Flavia (ránéz): Azt kellett volna, fiam!
Calvus (a férfiak felé): És most vágjatok ketté, - ha tetszik...
Flavia: Vezess ki, - én sánta vagyok!
Calvus (belekarol): Veled maradok, ne félj! (Kifelé mennek.)
Flavia: Az én fiam, bár az volna ilyen, mint te...
Calvus (behatóan): Vendége van! Most nem jöhet veled! (Kimennek.)
Catullus (aki eddig érzéketlenül, magába süllyedve ült a helyén): Neked anyád van és te meg akarsz halni?
Metellus: Ő tett tönkre.
Catullus (mint egy mániákushoz): Mivel tett tönkre?
Metellus: Amivel az anyák a fiaikat szokták! (Feláll): Mit gondolsz, mért vagyok ilyen nyomorék?
Catullus (feláll): Ezért az asszonyért akarsz te meghalni?
Metellus: Hát te sem értesz?
Catullus: Ezért?
Metellus (kétségbeesve): Vagy már a világon senki sem tud megérteni engem?
Catullus: Ne légy vak! Nézz körül. Nézd meg azokat, akik a közelébe kerültek... (Felkiált): Nézz meg engem!
Metellus (felkiált): De ha ő az életem, Catullus! (Szünet.)
Catullus (elszánja magát): Tudod, mért vagyok itt?
Metellus (keserűn, gúnyosan): Nyilván, mert meghívtalak...
Catullus (nem néz rá): Tudod, kihez fordult az anyád segítségért?
Metellus: El lehet azt képzelni, Catullus...
Catullus: Akkor nem értesz engem...
Metellus (ránéz): Azt hiszed, én nem tettem volna meg neki?
Catullus: Mit?
Metellus: Amit ő akar!
Catullus: Akármit?
Metellus: Nem látod? (Szünet.)
Catullus (csendesen): Te talán azért akarsz meghalni?...
Metellus: Legyen a kedve szerint. (Szünet.)
Catullus (nem néz rá): Akkor te jobban szereted, mint én.
Metellus: Hiszen tőled többet követelt, mint tőlem...
Catullus (felveti a fejét): Hogy mondod?
Metellus: Tőlem csak a magam életét kívánta... (Szünet.)
Catullus: És tőlem?
Metellus: Ülj le, Catullus.
Catullus (gépiesen leül. - Szünet.)
Metellus (melegen): Itt ülünk együtt és beszélgetünk, annyi év után... (Szünet.) Hallgass rám, Catullus...
Catullus (tompán): Vigasztalni akarsz?
Metellus: Én csak azt szeretném, hogy ne légy igazságtalan magad iránt... (Hosszabb szünet.)
Catullus: Olyan a hangod, mint az apámé.
Metellus (mosolyog): No látod, hogy jó ember vagyok!
Catullus (bólint): Én az vagyok.
Metellus: El akarták felejttetni veled, - hogy ki vagy. De nem sikerült nekik.
Catullus: És ebben mindjárt meg is lehet nyugodni, - úgy gondolod? (Elpirult.)
Metellus: Ez az, ami megkülönbözteti az embert az embertől. (Szünet.) Nem több! - Ennyi!
Catullus (váratlanul): Te is gyenge vagy?
Metellus (mosolyog): Ne haragudj rám azért...
Catullus: Nincs benned vér, vagy akarat, - semmi?
Metellus (mosolyog): Már nem vagyok fiatal, mint te...
Catullus (nézi őt): És belenyugszol akármibe? Eljön ide hozzád egy idegen ember... Akit te megvendégelsz...
Metellus (a kezéhez nyúl): Catullus!
Catullus (szinte tárgyilagosan): Igazad van, ne beszéljünk rólam. - No de megcsaltak, ne felejtsük el! - És most még az életedet is ők akarják tőled...
Metellus (csendesen): Magam is átgondoltam mindezt...
Catullus (csendesen): És most lehajtod a fejed, - az a vége? Nem undorodol magadtól?
Metellus (szomorú, szelid mosollyal): Nem kell, hogy biztass!...
Catullus: Nem sajnállak én, nehogy azt hidd. De megszabadulni, - bizonyságát adni, hogy emberek vagyunk... (Hirtelenül, szinte dühvel): Ne add meg magad te is a nyomoruságnak!
Metellus (felemeli a fejét): Meg lehet szabadulni, te azt hiszed?
Catullus (megint csendesen): Ha mindent meghallasz, nagyon fogsz csodálkozni...
Metellus: Mondj el mindent, Catullus...
Catullus: Ha akarod: - naponta itt leszek nálad... (Szünet.)
Metellus (a csendben): Az ember furcsa lény! - Most, hogy tőled hallom ugyanazt...
Catullus (a szavába vág): Nem szégyelled magad? Hogy ennyi volt az életed? Egy nyögés végig az egész? Megcsalt férj voltál és semmi más... Igaza lett anyádnak és mindenkinek, aki óvott... Mert ez az a szakadék, amitől az anyák annyira féltenek...
Metellus (elszánja magát): Gyere, Catullus, járjunk egyet! (Feláll.)
Catullus: Nézz körül egy kicsit. A teremtés nem olyan unalmas, mint mi vagyunk! Itt ülsz velem, horgasztod a fejedet, belegabalyodva a semmibe... (A háttérben fuvolaszó.) Nem szégyen? Nem inkább törni, zúzni, - összetörni mindent: Az se olyan szégyen!...
Metellus: Várj csak! (Hallgatózik.)
Catullus: Most pedig mehetünk! (Feláll.)
Metellus (enyhén, mosolyogva): Most még egy kicsit maradunk talán...
Catullus: Te nem akarsz jönni?
Metellus (szégyenkezve mosolyog): Hiszen táncolni fog...
Catullus (szinte megvetőn): Ennyire gyenge vagy?
Metellus (szeliden): Mit csináljak, Catullus? (Mosolyog. - Hirtelen, különös hévvel): Az vagyok. - Nyomorult rongy. (Nevet.) No lám. És mit csinál az ember olyankor, ha az? (Harsányan nevet. - Az ebédlő ajtaja megnyílik. - Clodia jön ki rajta táncöltözetben az oszlopok közé. Egy pillanatra megáll, - mosolyogva néz körül. Mögötte a fuvolás, intésére várva elhelyezkedik. Csend.)
Catullus (halkan, csendesen): Hogy szégyellem én magam!
Metellus (sápadtan): Legyünk most csendben, Catullus! (Leül valahol.)
Clodia (a fuvoláshoz): Kezdjük! (Fuvolaszó. - Az ebédlőből utóbb lant kíséri halkan.)
Catullus (úgy ült le, hogy ne kelljen odanéznie.)
Clodia (táncol.)
Metellus (izgatottan): Odanézz barátom! Odanézz!
Catullus (csendesen): Én gyűlölöm.
Metellus (máris elmerülve): Gyűlölöd?
Catullus: Minden nap azzal ébredek, hogy gyűlölöm... (Szünet.)
Metellus (elmerülve): Hát nem gyönyörű?
Catullus: Nem érzed, milyen züllött?
Metellus (elmerülve): Ez bizony gyönyörű!
Catullus: Nincs érzéked? (Szünet.)
Metellus (lassan): Ezek többet tudnak, mint mi, - hiába minden!
Catullus (egyre hevesebben): Nem látod, ki ez? Hogy Istent csináltál magadnak a semmiből?
Metellus (szinte gőgösen): Nem olyan egyszerű, Catullus!
Catullus (szinte súgva): Nagyon is egyszerű! - Szégyenletesen az! Hiszen az a titka!
Metellus: Akkor nem ismered őt, Catullus...
Catullus: És ne légy őrült te is... (Hangosabban): Az az egyetlen titka!
Clodia (int a fuvolásnak. - A fuvolaszó elhal.)
Clodius (hangja az ebédlőből): Ennyi az egész?
Clodia (Metellus felé): Hozzám szóltatok?
Metellus: Gyere csak ide, Clodia, - kérdezni szeretnék valamit...
Clodia (a fuvoláshoz, csendesen): Csukj ott be, fiú!
A fuvolás (beteszi az ajtót.)
Catullus (ezalatt, - halkan): Menekülni, Metellus, - és nem bíráskodni!
Metellus: Csakhogy a vér, - az mégis csak kíván valamit...
Clodia (virágokat vesz ki egy vázából, - a fuvoláshoz): Mehetsz, fiam!
A fuvolás (kimegy. - Csend.)
Clodia (a virágaival foglalkozva): Calvus hol van?
Catullus: Itt hagyott minket, Clodia. - Mindnyájunkat!
Metellus (nyersen): Előbb egy kis tanácsot is adott, - ugy-e, Catullus? (Szünet.)
Clodia: És ti?
Metellus: Rólad beszélgettünk...
Clodia: Rólam?
Catullus: Mindig rólad! - Az csak természetes!
Clodia (mosolyog): És milyen csend van itt! (Szünet.)
Metellus (elönti a vér): No gyere már, gyere, gyere, ne várass annyit!
Clodia (élesen): Mit kívánsz tőlem?
Metellus (rekedten): Beszélgessünk egy kicsit, - gyere csak! Hadd lám, mit tudsz?
Clodia: Nekem nincs miről!
Metellus: Meglátod, hogy van miről...
Clodia: Tévedsz. - Mi befejeztük... (Hirtelen megfordul és fütyörészve indul kifelé.)
Metellus (felugrik, - felordít): Fütyölsz, fiam?
Catullus (feláll, - sápadtan): Gyere, Metellus! Hagyjuk őt!
Clodia (a hang hallatára visszafordul.)
Catullus (belekarol Metellusba): Mi megyünk innen! Az a jobb!
Clodia (a mozdulat láttára hangos, kétségbeesett nevetésbe tör ki.)
Metellus: Te nevetsz?
Catullus (otthagyja Metellust. Clodia felé közeledik. - Csendesen): Menj szépen! Fogadj szót, Clodia!
Metellus (ezalatt): Mit állsz ott, mint egy utcalány!
Clodia (elpirul): Mit mondtál?
Catullus (sápadtan kérleli Clodiát): Nagyon kérlek! Ha jót akarsz...
Metellus (ezalatt): Ne félj tőlem, nem akarlak én bántani...
Clodia (remegve): Komédiás!
Catullus (felkiált): Menj már!
Metellus: Nem akarlak én bántani!
Clodia: Komédiás!
Catullus (felkiált): Clodia!
Metellus: Én csak szabadulni akarok tőled! (Magába szúr. - Egy pillanatnyi szünet.)
Catullus (tompán, - szinte magánkívül): Mit csináltál?
Metellus (összeesik.)
Catullus (odaugrik hozzá, - szétveti Metellus ruháját): Jöjjön már valaki! (Letérdel mellé.)
Metellus (csendesen): Befejeztük.
Clodia (remegve, elgyengülve rogy egy székre.)
Szolgák (szaladnak be minden oldalról. Rémülten megállnak.)
Catullus (kimerülten): Hozzatok orvost.
Hangok (bátortalanul): Vizet hamar! Engedj engem oda...
Egy hang (élesebben): A matrónához! (Néhány szolga kiszalad.)
Első szolga (Metellus fölé hajlik): Úristen!
Catullus (rekedten a szolgához): Ne óbégass itt. (Feláll.)
Clodia (feláll, - az egyik szolgához): Menjetek orvosért...
Első szolga (Metellus fejét fekteti párnára.)
Catullus (az egyikhez, aki vizet hozott be, - szinte ridegen): Hagyd békén! Vége van!
Első szolga (hitetlenül, - mintegy árván): Vége?
Catullus (szinte ridegen): Takard le! (Megy kifelé.)
Clodia (feléje fordul): Meghalt?
Catullus (visszafordul): Meg, meg, - hogyne fiam. Ahogy az szokás!
Clodia (megvonaglik az ajka, hangot nem tud adni.)
Catullus: Ezt akartad, - nem? (A kezeit törli ruhájába.)
Clodia (szinte eszméletlenül): Catullus!
Catullus (halkan, behatóan): Beszélni nem kell! Menni kell! És minél előbb! Itt az ideje...
Flavia (kiáltása a palotából): Fiam! Egyetlen fiam!
Catullus: Haj, bizony! (Otthagyja Clodiát. - Körülnéz): Nem az Isten teremtett minket... (Kimegy.)
Clodia (menekülne, de nem tud. Lábai felmondják a szolgálatot.)
Tertullia (bejön az ebédlőből): Meghalt?
Clodia (szinte önkívületben dől Tertullia karjaiba. - Az kivezeti. - Nagy csend.)
Első szolga (terítőket hozott elő ezalatt. Megáll a halott előtt.)
Második szolga (jelentősen): Sok minden történik itt!
Első szolga (szinte papi szigorral): Semmi beszéd! (Ünnepélyesen): Teljesítsük a szent kötelességet!
Második szolga (megszólítja a halottat): Quintus Metellus Celer! (Csend.)
Első szolga: Nem felel.
Második szolga: Akkor takarjuk le! (Szertartásos, gyengéd mozdulattal először a halott arcát takarják le ketten. - Nagy csend.)
(A függöny lemegy)
(Folyt. köv.)