Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Tersánszky J. Jenő: NEHÁNY MEGJEGYZÉS AZ "EGYÜTT" CIKKÉHEZ

Arról van szó, hogy az «Együtt» című revűben Arató Tibor kollega kifogásolja azt a kritikámat, amit Várnai Zseni verseskötetéről írtam a Nyugatba azért, mert gyöngéllettem a költőnőnek azokat a verseit, amik társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, azokhoz a verseihez mérten, amik tisztán emberies érzéseknél maradnak.

Nagyon hosszan nem foglalkozhatom ezzel a tárggyal. Magát a tulajdonképpeni kritikát, a költőnőről, alig kell pedzenem, mert hiszen ez nehezen is lehet vita tárgya. Tudniillik az általam jónak tartott versek nemcsak túlnyomóak a kötetben, hanem tényleg minden kritika szerint jobbak is az általam a költészettől némileg idegennek bélyegzett terepeken járó verseknél.

Marad a vita számára a cikkírónak szerény személyemre tett megjegyzései és néhány általános megállapítása a fönti kérdésről.

Hát ami szerénységemet illeti, én azt hiszem, az irodalmunkban én vagyok az a vadalma, amibe nehéz és rossz beleharapni. Mert én vagyok az az író, aki akár iskolapéldája lehet annak, hogyan csinálhat valaki becsületes irodalmat anélkül, hogy politikai, vagy világjavítói meggyőződései volnának, már értve alatta azt a közvetlen bekapcsolódást és színtvallást valamely politikai, vagy társadalmi mozgalom mellett.

Indokoljam meg, miért tartom ezt az igazi fajta íróra helyesnek? Hát kérem, csak egy rövid kis példa.

Ha valaki fellapozza a hitviták idejének nehány szerzőjét, akkor különös gyönyörűsége lesz nyelvezetükben, példázataikban, és mindabban, ami azzal a bizonyos örök emberivel van kapcsolatban. Ellenben unalommal, vagy kacajjal és érthetetlenséggel képped el azon, hogyan foglalkoztathattak embereket késhegyig és máglyáig jelszavak, szórágás, vallási és politikai állásfoglalás. Valóban, hogy ezt is komolyan élvezhesse valaki, vagy vissza kell sötétítenie az agyát arra a nívóra, amikben a földnek a nap körül való forgása még vitás és más ilyen ügyekre. Egyszóval el kellene olvasnia az összes akkori Marxokat és Jászikat, akiknek akár helyes, akár helytelen társadalmi, vagy egyéb, nagy garral tudományosnak keresztelt megállapításait azóta már elemi iskolás gyermekek is mosolygó fölénnyel igenlenek, vagy tagadnak.

Nos, itt van annak a képe, ha valaki író és költő létére a korának társadalmi, vagy mittudom minek nevezzem milyen problémáit érdemesnek tartja a működése túlsúlya számára.

Alkothat benne remekeket, de számolnia kell azzal, hogy kilencven százalékában olyasmit csinál, amit tovafúj az idők szele, nevetségnek és haszontalanságnak.

Erről van szó itten, Arató uram. Én nem kiáltok vétót, hiszen megírtam, hogy mint annak a római harcosnak versbe foglalatlan hősiességét örökre megérti mindenki, aki posztján maradt Pompéji pusztulásakor, úgy megérti majd a Várnai Zseni «Ne lőjj fiam» című versét is és a Heine Két gránátosát is. De kacagni fog azon, ha hozzáfér értelmével, hogyan hihettek valaha abban 1928-ban az emberek, hogy egy művésznek okvetlen Lucifernek kell tartani egy grófot, vagy kapitalistát és okvetlen kerubimnak egy szervezett munkást.

Én lássa színt vallok itt önnek kollega az én megdönthetetlen állásfoglalásomról az emberi társadalom útjai felől. Én nézze egy dühös individualista vagyok. Egyben hiszek. Ez az egyén. És még egyben, a tehetség abszolút, zsarnoki jogában. Ez áll művészetre, politikára, mindenre a világon. Az abszolút, vitátlan engedelmesség, fegyelem törhetetlen híve vagyok, de mindennek a maga helyén. Én például csak az ideális diktátort ismerem el az embercsorda élén is. Ez nem mumus nekem. Mert ha méltó rá valaki, hogy abszolút hatalommal vezényelje bármily falkáját, akkor ebben a hitemben már benne van az én diktátorom személye felől, hogy például azt már nem tűri el, hogy egy művész, egy író, vagy költő, vagy akármiféle, akinek még az udvari bolond állapotában is az a hivatása, hogy pártatlan szemlélje és megítélje a legelemibb erkölcsi szabványok szerint az élet összes jelenségeit, hogy ez a szerv, ez a költő, ez a bolond odakorlátozódjék, hogy akár a diktátor mellé, akár ellene egy megszabott emberi osztály, gyülekezet, vagy elv, vagy akármi mellett foglaljon állást. Hiszen ő az egyén, a koldusban és királyban, az emberek embere, a jós, a bolond, a költő, az író, a művész. A kivétel, az ősember, az állat, az Isten, amit akar! Egyszóval annak a fogalomnak a megszemélyesítője, amit a szemlélődés és az érzés függetlenségének hívnak, mert másként nem érzés, másként csináltság, amit kívülről befolyásolnak és ha mások befolyásolnak valamit, az a sok bába gyermeke lesz, szörnyszülött lesz, mert csak egyetlen bábája lehet és ez önmaga.

Hát lássa, én csak ezt akartam védeni a költőnő írásáról írván. Féltettem és óvtam őt, szent hitem szerint olyan dolgokba való túlságos és föltétlen bekapcsolódástól, amikért ma máglya és holnap autó jár és holnapután a gyerek is nevet rajta, hogyan volt köze olyan badarságoknak emberekhez, amikért máglyát, vagy autót osztogattak.

Befejezésül még valamit megsúghatok önnek. Én titokban tudja azért átforgattam itt-ott, mint A. France Coignardja a társadalomtudomány művelőinek is egy pár könyvét. Sajnos arról már nem tehetek, hogy én 1928-ban éppolyanoknak találom ezeket a legjobb oldalakat is, mintha nehány száz évvel később olvastam volna őket.

Szóval és végül köszönöm önnek, hogy alkalmat adott ennek a pár megjegyzésemnek elmondására és hiszem, hogy meddő a további vitánk.