Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: KÉT VALÓSÁG

Az a szörnyű benne éppen, hogy nehéz, csaknem lehetetlen szavakkal megközelíteni ezt a dolgot. De úgy érzem, elközelgett annak az órája, amikor írott bizonyítékot kell hagynom erről a dologról.

Azt mondják, az őrültek nem akarnak tudni őrültségükről. Nos, velem ez éppen fordítva van. Én a lelkiállapotomat a háború óta szívesen tartanám őrültségnek, amiből van remény a szabadulásra. Örömmel beismerném, hogy nincs minden rendén bennem.

Ezzel szemben, minden embertársam, akivel érintkezem, akarja elhitetni velem, ha említem őrültségemet, hogy egészen a régi vagyok és a valóság és annak lehetőségei nem másultak meg számomra.

Mindegy, akárhogy van. Az a biztos, hogy dokumentumot kell hagyni erről az Új Valóságról s benne kegyetlen szenvedéseimről.

Roppant nehéz, mint mondom, szavakkal hozzáférni ehhez az ügyhöz, mihelyt megpróbálom szavakba foglalni, egy csomó értelmetlen, egymáshoz sorakozó mondat lesz az eredménye.

Egyetlen, amit tehetek, hogy hozzáférhetővé tegyem más előtt is, az, ha a legtriviálisabb, legelemibb gondolkodásmódhoz és valóságlátáshoz mérem őrültségem tüneteit. Azaz úgy adom itten majd elő, mintha nem magamnak, hanem egy átlagosan értelmes embernek kellene beszámolnom róla.

Történet alakjában mondom el. Elmondom a tegnapi napomat. Hogy miért pont ezt, majd érthetővé lesz.

*

A nacionálém nem fontos maguknak. Elég annyi, hogy végigcsináltam a háborút az első vonalban és hadifogoly is voltam. Az életpályám ezzel abbamaradt és a háború után egy nagyon szerény hivatalnoki állást kaptam.

Rokonaimnál lakom egy szerény szobácskában és hát tengődőm.

Rokonaimnak, édes testvéremnek magának is próbáltam beszélni őrültségemről. De hiába. Ő is azzal válaszolt, amivel más embertársaim. Vagy úgy tett, mintha nem hallaná, mit beszélek. Vagy legyintett: - Ugyan, csupa képzelődés!

Noshát, ime képzelődéseim.

*

Ébredek! Reggel hét óra. Az első gondolatom az: átkozott legyen az élet! A második gondolatom az: lám, mennyire belefásultam már ebbe az Új Valóságba. Már ez a tiltakozásom sem az első, igazi őrjöngő érzésem. Már megtörtem, tudomásul veszem, hogy bennem és körülöttem mások az élet lehetőségei, mint amilyet a háború előttről ismertem, amiben nevelkedtem.

Pár szóval megjelölhetem, mik ezek az Új Valóságnak kérlelhetetlen törvényei.

Semmi sem aszerint történik velem, hogy milyen tehetséges, szorgalmas, derék, vagy galád vagyok, hanem minden aszerint reagál körülöttem: mit eszem és kiknek a társaságában eszem.

Ez nem humor. Ez rémes, rettentő valóság.

Mondok egy példát. Ha paradicsom-levest ettem, akkor, mivel ez vörös, tehát a felforgató elemek, cocolisták, zugolódók eledele. Mivel paradicsomot ettem, ebbe az emberi osztályba soroztam magamat. Lázongás fog el, szavalnom jön. Ez még semmi. De ha például egy gazdag emberrel találkozom, akkor ez kísértetiesen pontosan úgy fog reagálni minden moccanásomra, mint az ellenségére. Megtagadja minden kérésemet és minden jelét adja, hogy szeretne elpusztítani.

Mondom, ez nem vicc, ez százszor és mindig beteljesülő tény.

Ez csak egy példa. De minden ilyen evési ténykedéshez kapcsolódik körülöttem. Valahogy ismerem már szabályait. Ha egészen elfogyasztok valamit, akkor így történik majd. Ha otthagyok valami ételt, akkor másként. És aztán még ezer más megjegyezhetetlen ilyen szabály van.

De gyerünk tovább.

A szobalány behozza a reggeli kávémat. Kelletlen, majdnem undorral gondolok az elfogyasztására. Csak a kényszerű, állati éh hajt feléje.

Mert úgy van, mintha hivatali főnököm ellenzené a reggelizésemet. Ha például egészen az utolsó cseppig megiszom a kávét, akkor dohogni fog majd a főnököm a hivatalban és mindenben kifogást talál. Ha otthagyom a kávémat, akkor a főnök kedves lesz hozzám, viszont hivatalnoktársaim mutatják ki minden módon ellenszenvüket irányomban. Ez tény.

Nos, nekiülök a kávénak. Már ahogy mozdulok, az pontosan olyan, mintha a főnököm mozdulatait utánoznám.

Nem magyarázhatom el, min alapszik ez. Ez tény. Ha magyarázni kezdenék el itt, mondom, értelmetlen szóhalmaz lenne az eredménye.

Mikor körülbelül a kávém háromnegyedét elfogyasztottam, akkor a főnököm szelleme azt mondja: elég!

Tanut hívhatnék be, hogy a kezem megáll a levegőben, amint a kávém felé nyúlnék.

Hiszen ez megesik másokon is, - mondhatnák maguk. Félénk, szemérmes emberek mások előtt így ámolyognak el evés közben. De hát itt egyedül vagyok a négy fal között. És a karomban határozott, pontos bénulás áll be, amint a kávéhoz nyúlnék.

Eszemben az forog, hogy a főnököm kivételesen dotált hivatali munkát helyezett kilátásba és ha még egy korty kávét iszom, akkor ennek a munkának fuccs!

Ott hagyom a kávét félbe. Annak az állati éhségnek a kínját, ami felszűköl bennem a maradék kávéra, már megszoktam. Felállok és cigarettára gyujtok. Ezt is csak bizonyos pontig engedélyezi elszívnom a főnököm szelleme.

Megyek a hivatalba. Gyermekes önérzet öröme dolgozik bennem, hogy a kávét otthagytam. Pontosan azt érzem, hogy jó fiú vagyok. Ember lesz belőlem az Új Valóság törvényei szerint. Nagyszerű!

Ezt érzem, őszülő fejjel, tiszta tudattal, a világháború lövészárkai után és nem tudok ellene tenni.

Szeretnék gondolkozni a nőkről, könyvekről, egyszóval másról, mint valaha. De nem lehet és nem szabad. Nem tudok! Ha másra gondolok, mint az Új Valóság törvényeire, egyszerűen megáll az eszem.

Hogy nem tettem-e ezer kísérletet, hogy lerázzam magamról ezt az őrültséget? Hát el lehet-e ezt képzelni?

Vagy nem tettem-e ezer megfigyelést körülem valóságos, rejtelmes tényekről? Hát ime!

Útközben elhaladok a mellékhivatalom épülete előtt. Pontosan érzem, mintha olyan láthatatlan sugár ütése érne, mint a villanybattériáé. Ezen az épületen túl más lesz körülem a levegő. Minden más lesz. Az emberek például ha előbb barátságosan kitértek útamból, most nekem jönnek. Vagy fordítva. Az agyam, ha eddig tele volt nyomasztó bárgyulattal, egyszerre felszabadul. Vagy mondom, fordítva. Mert mindez pontosan attól függ, mit ettem, mennyit ettem, kikkel ettem.

Megpróbáltam visszatérni és megfigyelni magamon, hogy vajjon kívülről ér-e ily hatás, vagy képzelődtem? Hiszen képtelenség, hogy egy emberi agy ismételten, szándéka ellenére ledarálja ugyanazt az érzést, mintha gép volna.

Pedig így van. Két lépés az épületen innen még bárgyú vagyok. Két lépés túl rajta, minden érzékem fel van szabadulva.

Így van! Az agyam egy kis gép, amelyen nem uralkodhatom, mint régen, tetszésem szerint. Mintha egy óriási gépezet volna körülem a világ és annak zsarnoki kényszere szerint kell hogy azt darálja le szervezetem, eszméletem, amit ő akar, nem amit én akarnék. És mondom, ennek a gépezetnek szabályai egész mások, mint régen.

Hiszen valaha, ha például ezt a dolgot ezzel az épülettel konstatálom, akkor egyszerűen megkeresem magamban a lelki vagy a külső indokát és ezzel már meg is szüntettem. Ha régen rárivalltam magamra: eh, hát csak nem lehetsz ilyen ostoba, tedd túl magad ezen, vagy amazon! Akkor úrrá lehettem magamon.

Szóval mit gondoljak?

Gyerünk tovább. A tegnapról van szó. És tényekről. Nem magyarázatokról.

Van egy másik szabálya az Új Valóságnak. Ha bármit adok valakinek: egy jó szót, egy hatost egy koldusnak, egy munkát elvégzek barátom helyett, akkor az Új Valóság gépezete megfelelő, kellemes érzéseket és gondolatokat darál át rajtam.

Mondjuk, ne firtassam azt, hogy meglehet, valamikor éppen akkor lehettem aztán legrosszabb hangulatban, mikor a legjobbat cselekedtem és fordítva. Szóval a véletlen kegyes és szabad lehetőségeit éreztem magam körül. Mert, mondjuk, ez az Új Valóságnak szép jellemvonása, hogy a jóságot, könyörületet gépiesen nyomban jutalmazza.

Ha azonban nem járna ezzel valami szörnyen megalázó érzés.

Erről beszélnem kell, mert pont ez a veleje lesz ennek a históriának.

A hivatal épületének sarkán ott szokott kéregetni egy koldus.

Nem nagy dicsekvés, hogy én nem vagyok szívtelen ember. Sohsem voltam. Ha volt nekem, sohsem tagadtam meg mástól a segítséget. Ezt nyugodtan mondhatom.

Természetesen nem kívántam a Jézus jobbjára kerülni a mennyekben, azzal, hogy tökéletes legyek, osszam szét mindenemet mindig a szegények közt és hirdessem az igét, vagy hát éhen haljak. Jószívű vagyok, vagy akarok lenni, de csak bizonyos normális kereteken belül, azaz, szívesen akarok juttatni fölöslegemből a rászorulóknak. Ki vet követ rám azért, hogy csak eddig megyek?

Nos, az Új Valóság szabályaiban bizony néha kegyetlen büntetés ér ezért a mértéktartásomért, sőt több. Megalázás. Mondjam ki. Az Új Valóság egyszerűen megutáltatta velem a legszebb emberi vonást, a részvétet és könyörületet. Mert kényszerré tette és most nem szívből jön, ha adok, hanem számításból, hogy okvetlen elveszem érte mindjárt a jutalmamat és megbűnhődöm, ha nem engedelmeskedem okvetlen az Új Valóság ösztökélésének.

Egy példa! Nincs aprópénzem. Vagy nincs egyáltalán pénzem. Sietek a hivatalba. Ott áll a koldus. Nem adhatom oda neki a hatost. De az Új Valóság nem ismer alkut.

Pontosam érzem ugyanazt a fenyegető villanyütésfélét a koldus mellett, hogy: adj, mert különben meglakolsz! És ha nem adtam, tényleg meglakolok. Hogyan?

Hát azon kezdve, hogy attól a perctől kezdve pozitív kín gyötör, a tintát ráöntöm biztosan irományomra, a kollégáim idegesek és türelmetlenek, a tízóraim lehetetlenül bűzös és a falat a torkomon megáll és mintha követ nyeltem volna, úgy érzem magam utána. És mindez nem képzelődés, hanem olyan tény, mint ahogy most leírom.

De hát mi vagyok én? Negyvenéves kisgyermek? Így próbálok vitázni az Új Valósággal. Ám amivel vitázom, süket, könyörtelen gép. Önmagam? De hisz ez nem vagyok én! De hogyan irtsam ki magamból ezt a rémes gyámot az életemen? Hiszen én olyasvalaki voltam, aki belátással, vagy bármivel, de határt szabtam magamban az oktalanságnak.

De maradjunk a történetnél, a tegnapnál. Önérzet dagadoz bennem a maradék kávé miatt. Az Új Valóság jó gyermeknek tart. Ráduplázom.

Nincs aprópénzem. Ott áll a koldus. Odalököm neki utolsó nagyobb összegű pénzdarabomat. Utána én is tartom a markomat az Új Valóság baksisára.

Tényleg, mint egy géprészben, valóságos trillák járják át egész lényemet a jóérzéstől. Magamban azt gondolnám: Gyáva! Ostoba! Ez a pénz az esti billiárdparti elmaradását jelenti. Mi jogon fosztod meg magadat tőle? Kapitalista vagy? A feleslegedből adtál? Csak holnap kaphatsz pénzt a kivételes munkáért. Oktalan barom vagy!

Mindegy! A gép tovább darálja bennem a mézes trillákat. Bízzál bennem! - szól. - Nem marad el jutalmad!... Undor!

*

A főnök, a kollégák tényleg csupa készség és jóindulat. A főnök mosolyog, mikor kiadja a munkát: - Jó volna még ma egy kis pénzmag? - mondja. - Majd megcsinálom, hogy kifizessék a pénztárnál.

Álom! Csuda! A levegő langyos fürdő. A kezem szalad a papíron. Behúnyhatnám a szemem, a tollam magától leírja, ami szükséges.

Arra gondolok: tegnap reggel nem jutott eszembe ez a szó két óra hosszú kínlódás után, hogy: «korlátolt». Emiatt késtem el a beadványommal. Hogyan lehessen az, hogy most egyszerre zseni vagyok, az élet kedvence vagyok? Ó szörnyű nyomorúságom!

Arra gondolok: mindjárt ambróziának fogom érezni a sonkás zsömlyémet tízóraira és nektárnak a pohár vizet, amit rányakalok. Tegnap a vajaskenyerem bajuszpedrő illatú volt és a víz mosogatólé ízű. Mert tegnap megittam az egész kávét reggelire és a koldusnak, dacára hogy kétszerannyi pénzem volt, nem adtam, mert nem váltottam.

Arra gondolok, maga a képzelődésem hipnotizál belülről erre a jó érzésre, nem kívülről jön ez. Kísérletet teszek.

Azért is abbanhagyom a munkát. A tegnap átmentem gyötrelmemben a vendéglőbe és egy pohárt sört ittam. Most is felkelek és ugyanezt teszem.

Érzem eközben, hogy agyamban fúrcsa válság játszódik le. Szinte rámrivall: - Megőrültél? Nem akarod jól érzeni magadat? Ez sem jó?

- Mi az? - felelek magamnak. - Miről van szó? Kísérletezem! Ha így folyik a munka, egy óra alatt készen vagyok. Hát sétálni megyek egy félórára, hogy lássam: okvetlen ki vagyok-e szolgáltatva az Új Valóság gépe darálásának, akár jóérzésben is? Mindig jót akar-e velem Ő? Hiszen évek szenvedése van mögöttem. Jobb szeretek az akaratom szolgája lenni. Erről mégis biztosabb vagyok.

- Ki mersz kötni az Új Valósággal? - képped el agyam, miközben fölkelek, valósággal erőszakkal, a székemről.

Mi ez? Szédülök! Megbárgyultam! Mintha szívszélhűdés fenyegetne.

Azért sem! - ordítok hangtalan magamra. - Köpök a Halál szemébe. Nem először láttam. Köpök az Új Valóság erőszakára!

Valósággal támolyogva, szédelegve indulok az ajtónak.

Soha eddig kollegám nem törődött azzal, hová megyek. Most egyszerre rugó módjára ugrik fel a székéről és elém jön: - Te kérlek! - mondja.

- Egy pillanat! Mindjárt! - nézek farkasszemet a kollegámmal. Tisztán látok valami érthetetlen ijedelmet a kollégám szemében, mintha tényleg maga sem értené, miért tartóztatott föl. De hát tudom, hogy kollegám is, mint mindenki körülöttem, mintha öntudatlan báb volna az Új Valóság gépezetében. Az evési törvények szerint reagál mindenre, nem a régi valószerűség szerint. Így persze néha oktalanságokat kell csinálnia.

Kikerülöm a kollegámat és kimegyek az ajtón. Az előbbi kellemes, trillázó levegő már megszünt körülöttem. Pontosan érzem, hogy agyamon olyasmi megy végbe, mintha késsel kapargatták volna le róla az értelem mázát. Hogyan lehet ez, hogy így egyszerre megváltoztam? Hol vannak biztos, könnyed gondolataim? Agyam ostobán egyet ismétel: - Kissé sétálni fogok. Kísérletezem. Lám, milyen furcsa!

De ez a révület és félelem érzéseivel vegyül el bennem. De hát minek? Miről van szó? Sé-tálok egyet. Mi a vétkem? Tudom! Kitörtem az Új Valóság gépéből. A géprész önállósította magát.

Hogyan lehetne mindez képzelődés? Hiszen a természetszerű az volna, hogy egy kis mozgás közben még jobban érezzem magam.

Nos, sétálok az udvaron. Várok. Érzem pontosan: valami nagy zavar van bennem.

Egy félórát adtam sétára magamnak. De tíz perce sincs és már csupa kietlen, tétova, értelmetlen érzés vagyok. A homlokom tüzel, a szemem könnyezik. Miért?

De azért valami gonosz diadalom dolgozik szívem mélyén, hogy demonstrálni merek a szabad akaratom, embervoltom mellett valami átkozott, rémes, ismeretlen hatalom ellen.

Egyszerre a szolga jön utánam. Az utalványt hozza a főnöktől. Munkám díját.

Nem részletezhetem azokat a képtelenségeket, amik eközben agyamon átkóvályognak. Tudákoskodás. Őrültségek.

Beváltom az utalványt a pénztárban és megyek vissza munkámat folytatni.

Mi történt? Semmi, nemde? A kellemes érzés valami idétlen formában újra darálni kezd érzéseimben. Mintha önmaga kísértete volna. Ki-kihagy már az agyam. Kissé kínlódnom kell, hogy bevégezhessem a munkát. Mégis csak furcsa. Az imént még... Csak azért, mert felálltam?

*

A hivatalomnak dolga van a hadirokkantakkal. Ezt a kollegám intézi.

A munkámat elvégeztem. Pénz van a zsebemben. Öröm van előttem.

Már amilyen az Új Valóságtól telik. Odaadnám a békéből ismert legrosszabb napomért. Meg fogok dögleni és soha-soha nem érzem magam egy pillanatra sem úgy, álmomban sem úgy, mint amilyennek régen ismertem az életet és benne magamat. Csitt! Így sem segíthetsz!

Ha lehet szavakkal kifejezni: ez a lelkiállapotom. Hol vagyok én? Mi ez bennem és körülöttem? Akárcsak egy Halálfejes Szakácsné volna most a régi kegyes, kedélyes, diszkrét Gondviselés képe előttem. Belém lát. De ellenségem. És gyomromon át uralkodik rajtam.

Bejön egy hadirokkant. Szörnyű szánalmas külseje. Csontig le van soványodva, rongyos, tétova, beteg, nyomorult.

Külön kín ránéznem. A kollegámmal beszél. Panaszkodik, lázong, azzal az önérzettel, amit a csepegő kavernák, a gránátrobbanások, gázfelhők, drótsövények, marsok gyötrelmei támogatnak.

Gondolatom ez! Az Új Valóság szabályai szerint, ha hadirokkantnak pénzt adok, akkor a levegő körülöttem olyanná változik, mint körülbelül egy-egy szabadságomon volt, a frontról hazaérkezve. Az emberek kezesek, a nők kínálkozóak, engedékenyek.

De adni kell pénzt a hadirokkantnak, mert különben nincs szabadságos levegő. Sőt büntetés van. Rossz érzés, büdös étel, vigasztalanság.

Megint nincs aprópénzem. Megint lejátszódik bennem az a kínos adj-ne-adj! Nem is szabad, nem is tanácsos szegény hivatalnok létemre adakozásba bocsátkoznom a hivatalban. És hozzá valami belső kényszer tilt is tőle.

A gondolatom e tiltó kényszer felől az, hogy a hadirokkant nem tartotta be az Új Valóság törvényét. Nem hagyta abba a kávéját reggel mint én, mielőtt idejött, hogy adhassak neki pénzt és magamnak örömet folyósíthassak általa az Új Valóságtól.

Őrjítően kacagtató! De milyen régen túl vagyok ezen! Hogy ez nevetség volna.

Egyszerre hallom, amint a kollegám ezt kérdi a hadirokkanttól:

- De hát hallja, Nagy István, hiszen magának teljes ellátása van a gondozóban. És panaszkodik, hogy legyengül és visszakapja a tüdőbaját. Hát hisz van mit egyen.

Erre a hadirokkant furcsa, merev arcot csinál és így szól:

- Dehát hogyan egyek, mikor mintha valami megfogná a kezemet, hogy ne tudjak? Nem tudom a számhoz vinni a falatot.

Nem tudom hűen leírni azt a csöndet, ami erre támadt a hivatalszobában.

A kollegám valami ingerült, ideges mozdulatot tett. Aztán ugyanazt az értelmetlen arcot vágta, mint amilyet én százszor tapasztaltam embertársaimon, akiknek, ennek a hadirokkantnak a példájára, szintén említeni mertem az Új Valóság különös tüneteit magamban és az életben.

Ennyi volt mindössze. Semmi több. Amit még azután beszélt kollegám a rokkanttal, semmi kapcsolatban nem volt azzal, hogy nem tudja szájához vinni a falatot valaki.

Hogy különös ez? Hát Istenem! Mit tegyek hozzá? Mint a báb, én magam is ugyanazt az ingerültséget, idegességet, elámolyodást éreztem a hadirokkant szavaira, mint kollegám.

Valósággal felháborodtam magamban, akaratom ellenére, hogyan mer ilyen badarságokat beszélni nekünk itt a hivatalban a hadirokkant?

Az Új Valóság abban a percben teljes őrületével fojtogatott. Észbe sem vettem, hogy íme egy tanú, egy testvér, egy nyomorult, magamfajta, egy embertársam, a sok emberi báb közt, akik lelkem nyelvén nem tudnak.

Mint az eszelős, csak az riadozott rajtam a hadirokkant távozása után, hogy nem adtam oda neki a nagy pénzt, nem lesz szabadságos levegő, nem lesz nő, lakolás lesz, rossz napom lesz, rossz estém lesz a mindenható pénzzel a zsebemben.

*

Ó, hát van csattanója is a történetnek.

Bejött aztán még egy rokkant. Ez jóltáplált, féllábú, kedélyes bácsi volt. Valami kis hencsen-bencsen árudájából élt tűrhetően.

Természetesen panasza volt ennek is, hiszen a hivatal a panaszok számára volt.

Úgy van, ahogyan kitalálhatják. Ennek adtam oda ugyanazt a pénzt, amit a másiktól, a testvéremtől, a nyavalyástól megtagadtam.

Az Új Valóság különös előszeretettel van mindig a visszás, kínos, problematikus helyzetek iránt.

De hát már nekem nincs dühöm és könnyem semmi iránt, csak valami állati, önző, nyomorú riadalomra van még készségem, abból az emberi lélekből, amit valaha sajátomnak tarthattam. Az Új Valóság megtört és megölt egészen. Bánja vagyok, akár a Gólem a Rabbié, legföllebb engedetlenebb talán a többinél.

Nincs tovább!... Hova legyen tovább?... Félek, gyáva, utolsó házi eb módjára, hogy ezért is meg kell lakolnom, amit itt ezekben a sorokban kivakkantottam...