Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Rabinovszky Márius: DÜRER

Mi lehet az oka annak a törésnek, mely a német művészet terén a tizenhatodik század második harmadában beállott? Hogyan magyarázható, hogy Dürer és Holbein, Grünewald és Grien, Altorfer és Cranach után megáll a fejlődésnek az a másfél évszázados nagyszerű folyamata, melyet a németalföldi festészet lendít el és a német kis kultúrgócok számos iskolája alakít nemzeti stílussá? A tizenhatodik század első negyedében nincs az Alpeseken innen művészegyéniség, akit a nagy németek mellé állíthatnánk. Még a Németalföld is egyidőre háttérbe szorul, a hagyomány által porhanyóvá és termékennyé tett kulturtalaja ellenére. De a 16. század második harmadában hirtelen elszikkad a német forrás. Hol a művész német földön, akit Breughel, Rubens, Rembrandt, Tintoretto, Caravaggio vagy akár Domenichino mellé állíthatnánk? A barokkot régen rehabilitálták és rehabilitálták ujabban a manierizmust is. De a receptiv tolerancia további kiterjesztése sem-igen billentette meg lényegesen a mérleget a németek javára. Csak a későbarokk korral megszülető új építészi-szobrászi-festői-iparművészi összstílus nyitja meg újra az útat a német géniusz számára.

Nincs külső ok, mely ezt a csodálatos folyamatot megmagyarázhatná. Sem a háborúk, sem a vallási küzdelmek. Az oka a fejlődés e teljes meg- és letörésének talán csak abban lelheti magyarázatát, hogy a német génius megtagadta önmagát. A németség különösen receptív érzékű faj. Különösen hozzáférhető idegen hatások számára és asszimilálni hajlandó a neki idegen hatásokat is, humusszá akarja emészteni a számára szellemiség szerint idegen elemeket. Flandria megtermékenyítette a német kulturakaratot, minden veszély nélkül. De Olaszország nem így. Flandria a maga részéről meg tudta emészteni Olaszországot, mert lelki strukturája szerint közelebb állt Olaszországhoz, mint Németország. Flandriában volt művészi csúcsteljesítmény, mely független tudott maradni a hatalmas klasszikus presztizzsel szemben (Breughel!), de Németország nem. Bár Grünewald, Baldung, Altorfer, Huber, a fiatal Cranach megteremti a német röneszansz-korabeli gótikát, példájuk elvész a következő nemzedékek számára. Marad egy kissé vérszegény manierizmus, mely távolról sem ér fel a belgák és franciák buján életerős manierizmusával.

Meg volt adva minden lehetőség ahhoz, hogy a német művészet a gótikát símán átvezesse a barokkba. A valóságközeliség kifejezési eszközeinek (perspektíva, anatómia, fény-árny) nem kellett okvetlenül a klasszikához vezetniök. Elvégre Grünewald számára sem a perspektíva, sem az anatómia, sem a chiaroscuro problémái nem okoztak nehézséget. Grünewald mégis lélekben közelebb állott például az Asam-fivérekhez, a német rokokó eksztatikus misztikusaihoz, mint kortársához, Rafaelhez. Ha azt a vékony rejtett erecskét, mely Grünewaldtól Elsheimerig vezet (kinek hatása Rembrandtra elismert) a nemzeti kulturakarat főáramlata táplálja, talán Németországnak is meglett volna a maga Rembrandttal egyívású zsenije.

Dürer a gótika gyermeke. Azé a későgótikáé, mely nem olyan absztrakt és a túlvilágot hangsúlyozó, mint a korai gótika, hanem minden izzó szellemisége mellett, szellemisége által a valóságábrázolás eszközeit keresi. A késői gótika a valóság, a földi közvetlen tapasztalatiság hatóerejével tölti meg az eksztázis álomélményeit (tetőpont: Grünewald). És itt kapcsolódik rokonszerűleg a barokkba. A 27 éves Dürer Apokalipszis-fametszetsorozata bizonyítja gótikus lelkületét. Pedig akkor már (szinte biztosan feltehető) megjárta volt Olaszországot. És metszetek, rajzok útján birtokában voltak, szeme előtt a klasszicitásba áramló olasz teljesítmények. Még egyszer Olaszországba kellett mennie ahhoz, hogy döntő irányváltozást adjon stílakaratának. A grafika sokkal szemléltetőbben árulja el, mint a festészet, azt az emberfölötti küzdelmet, melyet Dürer a tisztulásért vívott. Meg akart szabadulni a gótika túlburjánzó vonaljátékától, az eksztázisba robbantó feszültségtől, az expresszió mértéktelenségétől, mely perspektívát és anatómiát megtör a felfokozás kedvéért. Minimálisra szorította a kifejezés eszközeit. Nyugalomra és statikába kényszerítette az egymásra törő formákat. Harmóniába bilincselte a disszonanciát. Legyőzte önmagát, hagyományait, vérét, faját, környezetét. Más belepusztult volna ebbe a küzdelembe. Dürer naggyá lett általa. Megtette azt az utat, melyet Goethe tett Götztől Ifigéniáig. De Goethe Ifigéniától Faust II.-ig ment. Dürer meghalt 52 éves korában. Utolsó rajzai arra engednek következtetni, hogy a klasszika értemében velenceiebbé akart válni a velenceieknél. (Akkor, mikor Tizian már megfestette a Pesaro-madonnát és Mária mennybemenetelét, az új barokk első hatalmas velencei alkotásait.) Igy legalább is kétséges marad, megalkotta volna-e Dürer Faustját a maga Ifigéniája után.

És mindamellett Dürer nem tagadhatta meg gótikus voltát, vagy ha úgy akarjuk, barokk-tendenciáit. Ott, ahol a leginkább érezhette magát a röneszansz klasszikához közel. Hieronymus Holzschuher sziklakemény alakjának (1926) szűk a kerete, a szúrós tekintet kiszakítja a kép felületét. A müncheni Apostolok oltárszárnyain a szellemi erő e hatalmas héroszai túlnőnek a szűk kereten, szétfeszítik annak határait, minden irányban: a síkban, a mélyben egyaránt. És az Uffiziák Madonnájában vajjon nem lángol-e titkon Grünewald misztikus tüze?

Dürer nemzete azt akarta, amit Dürer. Dürer megmentette önmagát, de nemzete kultúráját nem tudta a termőképességnek megmenteni.

*

A Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteménye szerencsésen reprezentálja Dürernek majdnem egész grafikai alkotását. Nincs Dürernek korszaka és munkásságának iránya, főbb tematikus, technikai vagy stilisztikai feladata, mely ne volna kellőképpen képviselve. A mi Dürer-kiállításunknál, melyet Dr. Hoffmann Edith szokott tudományos alapossággal rendezett, nem lehet jobbat, méltóbbat kivánni. A három Passzió, a Mária élete-sorozat, az Apokalipszis, az 1505 és 1514 körüli fontos rézmetszet-lapok, a korai Schongaueres-metszetek, a késői fametszet-portréstílus - mind nagyszerűen képviselve vannak.

Külön pikantériája a kiállításnak a Dürer-család magyarországi származására vonatkozó okiratanyag. Igen szerencsés körülmény, hogy a «legnémetebb» művész magyar nemesi sarj. Amennyi valódi joggal Dürernek nevezhették magukat az Ajtósiak, ugyanannyi joggal nevezhette magát Petőfinek Petrovics. A húsnál erősebb a lélek, a vérnél a szellem.