Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Sándor Imre: 2222
Drasche-Lázár Alfréd regénye - Athenaeum

Balzac Chabert ezredese a tömegsír hullatorlaszain verekszi magát keresztül, hogy visszatérjen az életbe, ezt a természetes feltámadási módot a modern fantasztikus regényekben felváltja a tudományos módszer. About «L'homme á'loreille cassée»-ja már vegyileg szárított állapotban éri meg a hálátlan utókort és a jelen tömegtermelésében rengeteg hulla utazik vegyi preparatumként keletről nyugatra, hogy feltámadván elcsudálkozzék és elszomorodjék a mai technikás, felborult, lelketlen világon. Drasche-Lázár Alfréd regénye ujabb lépés előre: a fagyasztott orosz nagyherceg a jelenből utazik háromszáz évvel előbbre a jövőbe és Moszkvából New-Yorkba.

Háromszáz év alatt nagyot változott a világ, kicsit túlnagyot. A tudományos fejlődés akadálytalanul alakította át az emberi lelket tetszetős, világos mértani figurává és megindul a nagyon becsületes szándékkal megírt harc a feltámasztott «vadember» lelke és ama mértani figura között, amely a mértani figura győzelmével végződik. Ez a főhibája a kissé terjedelmes regénynek, hogy az író elképzelése szerint a technika valóban legyőzheti az emberi lelket. Pedig a jelen képe egészen más fejlődési irányt mutat.

A feltámasztott nagyherceg elég gyorsan szokik hozzá a huszonharmadik század «fair play»-jének szabályaihoz: lemond az alkoholról és polygam hajlandóságairól (egy finoman elképzelt, öngyilkossággal végződő kaland után), leszokik a hazugságról, tudományos előadásokat tart és hosszú, nem érdektelen diszkussziókat folytat a jövő becsületes lelkeivel, mely diszkussziók azonban közelebb állnak a jelenlegi világpolitika problémáihoz, semmint a művészileg elképzelhető emberi fejlődés fogalmához.

Ez valószinűleg azért van így, mert a mindenféle tudományban jól tájékozott író mellőzte regénye megírásában az emberi fejlődés szempontjából legfontosabb tudományt: a pszichológiát. Ami persze pótolható lett volna művészi intuícióval is, de az író - nem tudni miért?... - inkább egy másik tudománnyal, a szociológiával pótolta.

Helytálló volna itt az ellenérv, hogy utópisztikus regénynél nem kívánható meg a teljes lélekrajz, elegendő - ha már irodalmi értéket kívánunk és ez a regény határozottan irodalmi igényekkel lép fel - ha egy nagy emberi probléma harcát és a harc eldőlését tárja elénk az író elképzelése szerint. Ámde ez a regény teljes lélekrajzot is akar adni és ebből az akarásból származik a fentemlített mértani figura.

A nagy emberi probléma, amelyet a regény tárgyal, valóban érdekes, fontos és aktuális, de - ismétlem - csupán világpolitikai távlatban van megvilágítva. A probléma: a béke és a harc harca, - azért mondom így, mert az író is a problémának ezt a paradoxszerűségét érzi meg és harccal oldja meg a békét. A probléma tulajdonképen már régen elintéződött a regény időpontjában, - mi sem egyszerűbb - egy találmánnyal, a mindent elpusztító Anomen-sugarakkal. A feltalálója: az emberiség «lelki» megváltójának tekintetik. Az egész emberiség könnyűszerrel tudomásul veszi, hogy béke lesz, nem lehet ellene tenni semmit, mert az Anomen-sugarak stb. Az emberi lélek, amelynek eddig harc volt az eleme, egyszerre megjuhászodik és boldogan fogadja el a rákényszerített békét. Boldogan, mert - ime az író is kénytelen pár mondatban lelki diszpoziciót adni - a találmányt megelőző kétszáz évben a legszörnyűbb háborúk és gyilkolások dúltak az egész világon. Eme pár mondatban érezhető először súlyosan a pszichológia hiánya. Az emberiség nem bírja ki kétszáz évig ezt az elképzelt általános és ádáz öldöklést, az emberiség sokkal hamarább feltalálja a maga lelki Anomen-sugarát, amely harc nélkül - nem öli, hanem elpihenteti a harcot.

A regény befejezésénél viszont ellenkező beállításban hagyja kielégítetlenül az olvasót a lélektani elképzelés, illetve annak hiánya. A hosszú békében kipihent emberiség még mindig nem kívánja a harcot és hogy mégis akad egy kis háború, az csak a kutyapecér-nagyherceg - az egyetlen intrikus az egész világon, illetve a regényben - mesterkedésének köszönhető. Természetesen megérkezik az Anomen-sugár és elpusztítja a kisszámú harcos csapatot, a primitív fegyverekkel együtt. Az önkénytelenül feltörekvő ellentmondás itt az, hogy a pihent ember harcos kedvét semmiféle fizikai eszközzel sem lehet elfojtani, hacsak nem akarják kipusztítani az egész emberiséget. A harc formája, célja, eszköze változhatik, szublimálódhatik, de a harc mint a legfőbb fejlesztője a természetnek és embernek, - akármilyen pompás találmánnyal is - el nem intézhető.

És hogy milyen új, nemesebb formája kél életre a harcnak, arra nem kapunk semmi megnyugtató felvilágosítást a regényben, amellyel egyébként komolyan kell foglalkozni. Nagyon sok érdekes retrospektív elmélkedés világít rá a jelenlegi, össze-visszakúszált erkölcsű korszakra és az író fantáziája sokszor elkapja az olvasót a jövendő világ egyszerűbb szövevényű képeiben is.