Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Philipe Soupault egyik tipikus képviselője annak az új francia írói törekvésnek, amelynek Dada billent szárnyai alatt született 1917-ben, nagy útálatát s ferde vigyorát a háború látványából s élményéből szerezte, s amely azóta egyre inkább higgadt formában nyilatkozik meg. Még mindig árasztja kaotikus, fekete, fanyar illatát s véglegesen a nyugtalanság s a befejezetlenség marad főfő jellege.
Soupault írásainak legbelső lírája, mozgató ihlete az élettel való komor elégedetlenség s a velejáró örök lázadás. Elégedetlensége undorba fojtja s lázasan keresi a menekülés, a szabadulás módját. Gyűlöli a nyomorék szeretetét, mellyel énjét körülfonja s első regényében, a «le Bon Apôtre»-ban öngyilkosságszerű elrugaszkodással veti magát a
Nyugtalanság, mozgás, bukfenc után, minden szerzett gyorsaság ellenére, az «En Joue!»-ban visszahull önmagába; a toporzékolást belső önszétmarás követi s azon túlsajgó vágyakozás valami után, aminek nincs neve, se semmiféle precizitása: ez adja csapongásainak igazi értékét, szenzibilitása s értelme tragédiáját. Az örök elvágyakozásnak ez a szenvedélye mindig elbicsakló lendületekkel így szült Soupault képzeletében egynéhány nagyon érdekes, élő figurát, amíg elérkezett a Négerhez.
Edgar Manning a megszokott realista eljárással ábrázolt sötét dandy, aki egyre jobban nő, mint valami óriási fekete árnyék, amíg eléri a fantasztikum határát s hányattatásai hosszú sorában Afrikában megistenül. Nem néger problémáról van szó, hanem az önmagától menekülés újabb kísérletéről. Az író szempontjából már az is a kaland egy neme, amikor egy tőle merőben idegen figurában, önmaga valamilyen ellenképében objektiválódik; s amikor ezt a teremtményét vad bolyongásba hajszolja, raffináltan meghatványozva kalandját. Ez a fekete szörnyeteg Londonban kokain-kereskedést űz, bűnbarlangot tart, aztán éveken át fegyenc, majd Párizsban dobol egy jazz-band élén s folytatja kábítószer-üzelmeit, Billancourtban munkás, Barcelonában egy prostituáltat pénzel, akit nem minden ok nélkül neveznek Európának s egyszer az öröm tetőfokán céltalan gerjedelemben leszúrja, Lisszabonban forradalmat szervez s gyönyörködik a felgyujtott város lángjaiban, végigcsavarogja a világot s a lebujokat, végül Afrikában elenyészik. Ez a fekete szörnyeteg nem önmagáért létezik, hanem hogy Soupault menekülhessen a fehéremberek, Európa s jómaga iránt érzett undorától, hogy megvetését kiélje, hogy a mozgás, a helyváltoztatás, a rohanás szenvedélyét lerázza, hogy kitombolja tehetetlen, fáradt, zord elégedetlenségét: az élet el nem fogadását. Ez a néger nem azonos Soupault-val s ő nem is akar ilyenné válni, csak megkísérli, vajjon, ha ő volna ez a korlátlan, féket nem ismerő, ösztönét-akaratát végesvégig megvalósító hatalmas monstrum, enyhületet tudna-e találni. Tagadhatatlan vonzalom fűzi hozzá.
Az összefüggéstelen s gyakran megroggyanó kalandok változatai közt, magát megalázva, e fantasztikum imádatában kúrálja magát. Önsanyargatása oly őszinte, oly mély, annyira mindenkié, hogy beleegyezünk a kísérletbe, mi is akarjuk, kíváncsian az eredményre, de végül is hamu íze, kietlen másnaposság pörköli ínyüket. A szabadulás nem sikerült. Soupault eszelős lázzal, hisztériás kielégületlenséggel, fogcsikorgatva marad bezárva ketrecében. Nincs kiút! Legalább is ilyen eszközökkel nincs. Dühöngés, bűn, vérengzés nem adhat üdvöt. Megrázó, miképpen tajtékzik a finom szenzibilitás, a gyilkos erő s a mindentlátó értelem összeolvadásából támadt delirium. Soupault-n még mindig Dada fekete átka ül s zsenijét megzilálja.
Rá lehetne fogni Joseph