Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

M. Pogány Béla: PHILIPE SOUPAULT: LE NÉGRE

Philipe Soupault egyik tipikus képviselője annak az új francia írói törekvésnek, amelynek Dada billent szárnyai alatt született 1917-ben, nagy útálatát s ferde vigyorát a háború látványából s élményéből szerezte, s amely azóta egyre inkább higgadt formában nyilatkozik meg. Még mindig árasztja kaotikus, fekete, fanyar illatát s véglegesen a nyugtalanság s a befejezetlenség marad főfő jellege.

Soupault az «Aquarium» c. dadaista verskötete után még négyet adott ki surrealista lobogó alatt; André Breton kiáltványát ő is aláírta. Hét regénye a kor legtehetségesebb, komoly írásai közé tartozik, de még mindig csak ígéret, állomások érvénye, keresés, mely kielégületlenül hagyja az embert, feszült várakozásban, feltétlen hitben.

Soupault írásainak legbelső lírája, mozgató ihlete az élettel való komor elégedetlenség s a velejáró örök lázadás. Elégedetlensége undorba fojtja s lázasan keresi a menekülés, a szabadulás módját. Gyűlöli a nyomorék szeretetét, mellyel énjét körülfonja s első regényében, a «le Bon Apôtre»-ban öngyilkosságszerű elrugaszkodással veti magát a kaland mentőcsónakjába. Soupaultnál a kalandnak mindenkor két módja van, az egyik a való világ tájainak idegenségébe igyekvő bemenekülés, a másik a lelki elkalandozás, a költői fantaise, de ez csak későbbi munkáiban hódít teret, amikor a külső kalandok végesnek bizonyulnak, s tágasabb horizontokat csak a gondolat nyithat. Még az «A la Dérive» is eszeveszetten nyargaló menekülés Viroflay - Porto - Melbourne - Singapore távolába, események mentő zűrzavarába, de tények akart szárazságába is belekiált kétségbeesése, bármily bravúros a másssal-foglalkozás. Mind e kúsza kaland lelki zökkenések vetülete. A «les Freres Durandeau» három főalakja s életük torz kavargása se menti meg: Soupault itt darabokra vágja lelkét, de hiába!: minden darab éli tovább a maga külön életét. A «le Voyage d'Horace Pirouelli»-ben egy négert járat meg Grőnlandban: az ötletek szárnyán próbál menekülni.

Nyugtalanság, mozgás, bukfenc után, minden szerzett gyorsaság ellenére, az «En Joue!»-ban visszahull önmagába; a toporzékolást belső önszétmarás követi s azon túlsajgó vágyakozás valami után, aminek nincs neve, se semmiféle precizitása: ez adja csapongásainak igazi értékét, szenzibilitása s értelme tragédiáját. Az örök elvágyakozásnak ez a szenvedélye mindig elbicsakló lendületekkel így szült Soupault képzeletében egynéhány nagyon érdekes, élő figurát, amíg elérkezett a Négerhez.

Edgar Manning a megszokott realista eljárással ábrázolt sötét dandy, aki egyre jobban nő, mint valami óriási fekete árnyék, amíg eléri a fantasztikum határát s hányattatásai hosszú sorában Afrikában megistenül. Nem néger problémáról van szó, hanem az önmagától menekülés újabb kísérletéről. Az író szempontjából már az is a kaland egy neme, amikor egy tőle merőben idegen figurában, önmaga valamilyen ellenképében objektiválódik; s amikor ezt a teremtményét vad bolyongásba hajszolja, raffináltan meghatványozva kalandját. Ez a fekete szörnyeteg Londonban kokain-kereskedést űz, bűnbarlangot tart, aztán éveken át fegyenc, majd Párizsban dobol egy jazz-band élén s folytatja kábítószer-üzelmeit, Billancourtban munkás, Barcelonában egy prostituáltat pénzel, akit nem minden ok nélkül neveznek Európának s egyszer az öröm tetőfokán céltalan gerjedelemben leszúrja, Lisszabonban forradalmat szervez s gyönyörködik a felgyujtott város lángjaiban, végigcsavarogja a világot s a lebujokat, végül Afrikában elenyészik. Ez a fekete szörnyeteg nem önmagáért létezik, hanem hogy Soupault menekülhessen a fehéremberek, Európa s jómaga iránt érzett undorától, hogy megvetését kiélje, hogy a mozgás, a helyváltoztatás, a rohanás szenvedélyét lerázza, hogy kitombolja tehetetlen, fáradt, zord elégedetlenségét: az élet el nem fogadását. Ez a néger nem azonos Soupault-val s ő nem is akar ilyenné válni, csak megkísérli, vajjon, ha ő volna ez a korlátlan, féket nem ismerő, ösztönét-akaratát végesvégig megvalósító hatalmas monstrum, enyhületet tudna-e találni. Tagadhatatlan vonzalom fűzi hozzá.

Az összefüggéstelen s gyakran megroggyanó kalandok változatai közt, magát megalázva, e fantasztikum imádatában kúrálja magát. Önsanyargatása oly őszinte, oly mély, annyira mindenkié, hogy beleegyezünk a kísérletbe, mi is akarjuk, kíváncsian az eredményre, de végül is hamu íze, kietlen másnaposság pörköli ínyüket. A szabadulás nem sikerült. Soupault eszelős lázzal, hisztériás kielégületlenséggel, fogcsikorgatva marad bezárva ketrecében. Nincs kiút! Legalább is ilyen eszközökkel nincs. Dühöngés, bűn, vérengzés nem adhat üdvöt. Megrázó, miképpen tajtékzik a finom szenzibilitás, a gyilkos erő s a mindentlátó értelem összeolvadásából támadt delirium. Soupault-n még mindig Dada fekete átka ül s zsenijét megzilálja.

Rá lehetne fogni Joseph Conrad hatását a kalandok szertelen kultuszán, André Gide-ét a «céltalan cselekedet» riasztó lehetőségein s Giraudoux-ét a fantaisiste díszletek modorán át, ha nem tapinthatnók lépten-nyomon, hogy kifejező eszközeit ez a temperamentum önmagából kovácsolja, összenőtt velük, az övéi.