Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
A Nyugat ankétja (2)
MIKLÓS JENŐ

Az író fut az igazgató után. Az igazgató fut a szinház után. A szinház fut a közönség után. A közönség fut az élet után. Nem találkozhatnak.

*

A magyar nem komédiás nép. Nem is szereti a sok beszédet. Pásztorkodott, sokat volt egyedül. Azután háborúskodott (tatár, török, német), politizált (Bécs ellen), még ha mulatott is (vadászat, kártya, ivás, cigány), nem szerette nézni a spektákulumokat. A passzió is idegen tőle. Teátrum, aktor, idegen. Nincs drámaírója (Katona inkább Shakespeare, Madách: Goethe-Schopenhauer), mint amilyen magyar költője: Balassa, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady, vagy regényírója: Kemény, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi. Ilyen magyar lélekből szakadt drámaírója nincs. A színház városi intézmény és városaink kultúrája mindig idegen volt. Voltak kiváló magyar szinészeink, de idegen szerepeket játszottak. A Nemzeti Színház és a Népszínház nagyszerű hivatást töltött be, de csak itten Pesten, vándorszínészeink mindig hontalanok voltak a hazában.

*

A magyar dráma válsága? Írók, színházak, közönség válsága? Mennyire csak Pestről van itten szó. Itt dől el minden, a pesti közönség tetszése után fut a pesti direktor, író, rendező, színész. Mindegyiknek megvan a maga külön válsága. Ott állnak zavarodottan még a háború előtt és egymásra néznek.

*

A ma problémáival kellene elkezdeni. Akár drámában, akár vígjátékban. Ehhez eredeti, nagytehetségű, nem a sikerre számító író kellene, akiből kirobban: a ma. És igazgató kellene, aki elő meri adni. Még az is lehetséges, hogy lenne közönsége. Valami történnék. Talán megmenthetné a szinházat.