Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
A Nyugat ankétja (2)
GERGELY ISTVÁN

A szinházi krízisről? - talán inkább a krízis szinházáról lehet beszélni. Nem játék a szavakkal ez a megkülönböztetés, mert mindaz a visszásság, ami darabírás, szinigazgatás, szinészkedés és szinházlátogatás körül mutatkozik, nem betegség, hanem csupán tünete a betegségnek. Irodalmi és művészi krízisben élünk és ennek a krízisnek megvan a maga szinháza. A mai nap szinháza. Irodalmunk és művészetünk belső szerkezetének óramutatója a szinház, akárcsak közgazdasági állapotainknak a börze. A szinháznak nincs krízise. Szinháza van a krízisnek. Olyan a szinházunk, aminőt megérdemlünk, mert önmagunkból termeljük ki etikailag és művészileg egyaránt.

Szinműirodalmunk üzletileg meghódította a világot, de elveszítette szolidaritását az élettel. Bárgyúság lenne lebecsülni az export számára készülő szinműveink sikerét, valamint rosszízű túlzása a szinházügynöki ékesszólásnak, a magyar lángelmék nemzetközi fölragyogásáról beszélni ott, ahol elsősorban okos tehetségek élelmes érvényesüléséről van szó. Igen nagy siker, sohasem álmodott óriási siker ez így is, elismerésre és hálára méltó minden magyarok részéről. Nemzeti propagandánknak nincsen annyi pénze, hogy Magyarországot olyan kitartó állandósággal juttassa öt világrész eszébe, mint szinműexportunk iparmágnásainak és kisebb jelentőségű munkásainak repertoárja. Sápadt irígységgel tekintenek a francia szerzők magyar kollégáikra, akik teljesen kiszorították a párisi portékát a nemzetközi piacokról. Még nem is olyan régen, vagy húsz-huszonöt év előtt, nagyot nevettek egy kopasz, furcsa emberen a francia szerzők klubjában, ismeretlen szavakat mormoló, abbéformájú jövevényen, akiről nagynehezen kisült, hogy Valentin budapesti szinházi ügynök. Hahotázva ajándékozták oda magyar előadások számára leghatásosabb műveiket is a párisi szinmű-fejedelmek. Nem francia szerzőre, hanem még «Blumenthal és Kadelburgra» is úgy tekintettünk fel, mint színes benszülöttek az angol vicekirály sarkantyús csizmasarkára. És ekkor bekövetkezett az a délutáni előadás a Vígszinházban! Az erkélypáholy homályában, Zacconi mögött, még holló-fekete Bródy Sándor-fürtökkel ült Molnár Ferenc, mialatt lent a szinpadon az Ördög rakétái sziporkáztak. Ezen a délutáni előadáson, amikor a legnagyobb olasz színművész, a világszinpad legnagyobb lángelméje, műsorába vette fel a fiatal magyar író szinművét, történt meg a sohasem várt csoda, hogy az új magyar szinműírás Botondja betörte íróink számára a drámai Nyugat kapuját. És Molnár után behatoltak a többiek is, ügyes, fortélyos, élelmes fiúk, érvényesültek hírnév és pénz dolgában, de nem érvényesült velük együtt a magyar élet. Mi köze mindehhez társadalmunknak, nemzetünknek, reményeinknek, szenvedéseinknek, problémáinknak, - avagy hogy másképpen fogalmazzam meg a kérdést: tegyük föl, Magyarország elpusztult, mindent és mindent elnyelt az új vízözön, nem maradt egyéb hátra, csak a modern exportdráma! Rekonstruálhatná-e valami kínai tudós - akár csak legkisebb töredékében is - ezt a színes, változatos, a világ semmiféle országához nem hasonlítható földdarabot, amit úgy hívtak, hogy Magyarország? Megőrizné-e ez a ragyogó szinházügynökségi vállalkozás a nemzeti arculatot, egyetlenegy rezgő fájdalmát ennek a magyar szívnek, egyetlenegy tragikus élményét ennek a szerencsétlen, ennek a szegény, ennek a nagy magyarságnak?! A francia, a német, az angol drámából rekonstruálható a nemzeti sors. De a magyar exportdrámából?!... Brandes írja Voltaire-jében, hogy mindig gyanús az olyan munka, amely könnyen fordítható más nyelvre. Nagy igazság, mert ami mélyen gyökeredzik saját televényében, csupán a legművészibb kertész gondosságával ültethető át más nyelvre. A magyar exportdráma műveit elsősorban a fordítás könnyűsége jellemzi: idegen nyelvek alapos ismerője vajúdás nélkül diktálhatja gépbe fordításukat.

És még valami! Huszonöt esztendő folyamán számtalan exportdráma került színre, irodalmi értékű és silányabb tartalmú, a siker különböző árnyalataival, kezdve a szenzációtól a hétköznapi érvényesülésig. A darabok betöltötték hivatásukat, száz és száz avagy kevesebb előadást értek el, de ha egyszer letüntek a műsorról, nem tértek vissza sohasem. Érdemes eltünődni ezen a ponton! Honnét van az, hogy a legnagyobb diadalnak sincsen repríze, míg - hivatkozunk a magyar színpad történetére - sokkalta szerényebb sorsú művek életképeseknek bizonyulnak nemzedékről nemzedékre?! Még ismeretlenek a Gassenhauer esztétikájának törvényei. Tessék csak visszaemlékezni, évről évre kelendő egy-egy útszéli dal, mondjuk: idénydal, tetszetős, fülbemászó dallam, mindenki fütyüli, nem tud ellene védekezni, visszhangzik betolakodó ritmusától az egész szezón, de a szezón győztese nem tér vissza többé sohase. Megtette a maga kötelességét egyszer s mindenkorra, elhangzott és nyoma se maradt. De nemcsak a jazz-bandnek, a cigánybandának és az utcán fütyörésző suszterinasnak van idénydala, hanem az irodalomnak is, akár dráma, regény avagy líra formájában.

Bizonyos azonban, hogy a Gassenhauser valami aktuális közhangulatból származik, valami kézzel meg nem fogható, szóval meg nem határozható aktualitásból származik, mert különben nem lehetne általános sikere. Itt valami összefüggés van a tömeghangulattal, amelynek legalaposabb ismerője az ujságíró. Talán nem véletlenség, sőt magyarázata e furcsa jelenségnek, hogy az exportdráma voltaképpen a zsurnalisztikában gyökerezik. A vígjáték kinyujtott ujságkarcolat, a színmű dramatizált ujságnovella. Az exportdráma a legeslegritkább esetben megnyilatkozása a költőnek és innét van, hogy a magyar exportdrámaírás nem szolidáris az élettel.

Az új magyar drámák szinházaink vezetői számára készülnek, de ezek inkább vállalkozók, mintsem igazgatók. Az eszményi szinházigazgató kétlaki lény: művész és üzletember. Tehát kompromisszumot keres művészet és üzlet között. Művészi zászlót bont, egyben pedig üzletet is nyit. Tele van óvatossággal, de bátorítja új kezdésre művészi meggyőződése is. Teli kasszát akar, de úgy, hogy hitet mer tenni új tehetségek új műve mellett. Hol van ma szinházi magánvállalkozásnál ilyen igazgató?! Igazságtalanságot követnénk el, ha nem méltányolnók ezeknek a szinpadi kiskirályoknak szerencsétlen helyzetét. Sejtelme sincsen a közönségnek arról, mekkora rezsivel és milyen rizikó mellett dolgoznak, nem is szólván a többi szinház, mozi és mulatóhely versenyéről. Körül vannak véve, mint minden kiskirály, léhűtőkkel, tányérnyalókkal, erőszakoskodókkal és bizonyára egy-két őszintén hűséges bajnokkal is. Száz és száz ember belőlük akar megélni, tisztességes, sőt tisztességtelen módon is. Ki vannak téve ezer és ezer nyomásnak. Hatalmaskodnak rajtuk olyanok is, akiket megvetnek, sőt gyűlölnek, gyámoltalanul, az eredményes tiltakozás reménysége nélkül. Nincs nagyobb ellensége a szinháznak, mint a szinház barátja. Közvetett és közvetlen módon vagyonokba kerül. Akár készpénzben, akár szerződtetésekben, akár előadásokban...

És a szinészet? Az őrült verseny, amely idegen területéről szakadt be szinházainkba, megteremtette az úgynevezett sztár-rendszert. Mi a sztár-rendszer? - nem egyéb, mint túlfizetettsége és túlreklámozottsága egy tagnak, akiben vonzóerőt gyanít az igazgató. Ez az igazgató az évek folyamán rengeteg pénzt adott ki, hogy szinészt vagy szinésznőt - amint a szakkifejezés mondja - «fölfújjon», naggyá, érdekessé és értékessé tegyen. Napilapok hasábjai, szépirodalmi folyóiratok és szinházi szakröpiratok oldalai tele voltak a szinészi nagyság dicsőségével. A közönség el is hitte mindezt, hitte egy ideig, de már nem hiszi. Ami nem is baj. A baj ott van, hogy ezek az úgynevezett sztárok elhitték és készpénznek vették mindazt, amit róluk az üzleti reklám elszántsága hirdetett. És most sztárok. Hát most mondd meg, óh nyájas olvasó, ki az a szinész vagy szinésznő, akinek a kedvéért bemégy a szinházba?!

Mert ugyebár azelőtt mondtad: nézzük meg ma este Blahánét, Hegyi Arankát, Pálmay Ilkát, Küry Klárát, Fedák Zsazsát is, arról nem is szólván, hogy alig vártad, hogy láthasd Jászai Marit, Márkus Emiliát, Ujházit, Nádait avagy más domináló nagyságot?! De ma?! Alig van szinész avagy szinésznő, akinek egyéni varázsa vonzana a szinházba, míg a szinházi vállalkozók még mindig sztároknak tekintenek hervadt nagyságokat, értéktelen szinésznőket és rég kiégett szinészeket, csupán nevük rég szétolvadt nagyságánál fogva... És ezek a sztárok jól élnek, míg a többi kuli nyomorog. De ez másutt is így van, elvégre minden nagyvállalkozás, részvénytársaság, nagybank és hasonló intézmények arra valók, hogy belőlük jól éljen meg néhány ember, míg a többi rabszolgasorban sínylődik. Ezen a ponton a valóság tükörképe a szinház.

És a közönség?! Mi az, hogy: közönség?! Vannak, akik azt vallják az elkeseredés perceiben: nincs közönség, csak csőcselék van. Hát ez nem áll! Van a tömegben bizonyos egészséges érzék, amely időnként elhomályosulhat, sőt elvadulhat, de elhatározó pillanatokban tisztán érvényesül.

Ha végigtekintek az utóbbi esztendők műsorán, úgy tapasztalom, hogy a közönség hálásan kapott minden után, amiben csak a legkisebb nyomát is találta az élet igazságának. Igaz, érvényesültek aljas szellemű és tartalmatlan fércművek is, de csak kivételesen, mert a beállítás szellemességének és a kiállítás fényének nem tudott ellenállni a tömeg. De sokkalta több esetben úgy tapasztaltam, hogy jó üzletnek bizonyultak még gyengébb darabok is, ha akár a témának, akár csak egy alaknak is némi köze volt a valósághoz. Valami nagy nosztalgia kínozza a tömegeket szépség, igazság, jóság után a szinházban is, akárcsak a politika és a társadalom terén.

Végül, egy felsóhajtás! Bár ne lenne egyéb baja a magyar közéletnek, mint azok az anomáliák, amik a szinház körül merülnek fel! Sokkalta fontosabb kérdések vannak ebben az országban és mondhatom, hogy meglepődve néztem egy barátom szeme közé, aki a minap skrupulusaimat ezzel a közbeszólással akarta szétoszlatni:

- Mikor hagyjátok már abba ezt a nagyképű aggodalmaskodást a komédiások miatt?! Vedd tudomásul, ha így fejlődik tovább a szinpadi művészet belső tartalma, reprezentánsaink hivatási önérzete, akkor tíz év mulva szivarfüst mellett, sörözve fogom hallgatni Shakespearet...