Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · TERSÁNSZKY J. JENŐ: IGAZ REGÉNY

TERSÁNSZKY J. JENŐ: IGAZ REGÉNY
Saját életem (8)
Cse vré ku kucitu há?
Nu merzs lá munyetá tá?!

Magyarul így lehetne talán fordítani:

Mit akarsz azzal a bicsakkal ottan?
Nem mégy az anyád keservibe nyomban?

Az egyiket ezek közül a fiúk közül Plikunak hívták. Ez nyurga, izgékony, fecsegő, mefisztó képű fiú volt. A kebelbarátja Demjén, épp az ellentéte. Kevésszavú, köpcös, szőke fiú. De semmivel sem ötletszegényebb Plikunál.

Velük a legmulatságosabb kalandok egy kis zug kávéházban folytak le, ahová nemsokára billiárdozni kaptunk be a társaságukban.

A kávéház egy öreg zsidóé volt, Wallerstein Ignácé, vagy diák vulgón Náci tatáé. Öreg, pohos, kecskeszakállú bácsi volt és nagy népszerűségnek örvendett az ifjúság közt. Pont olyan akcentussal beszélt, mint a Borsszemjankó Seifensteiner Solomonja. Így adott például útmutatást a billiárd szabályairól: - A kharambol játékth, nem úgy kell játszodni, mint a muszka játékth. Ottan nem kell phőfölni nagyon a lapthát.

Plikuék megénekelték a vicclapjukban az öreget is, az Arany Tetemrehívásának paródiájában. Arról volt szó benne, hogy Náci tatát megütötte a guta, mert pártnere az alsósban elfogta az ultimóját. Emlékszem a vers végsoraira, hogy Náci tata:

. . . . . . . . . . . . . . .
Ifjú éveiben teli kedvvel,
Míg a gharamból mestere volt,
De feje lágya benőtt s a kalábert
Játszotta egyre, míg ezután,
Férgek játszanak ronda hasán.

Mikor én odakerültem Náci tata kávéházába, Pliku és társai már öreg karambolisták voltak. Már megállapítódott, ki hogyan játszik. Demjén a rekuzékhoz értett legjobban, Pliku a buzerónak volt a mestere, Jamnik a kvártoknak. Simi, mint a kártyát, a karambolt is olyan eszeveszett hévvel játszotta. Ennek folytán Plikuék a következő tételt állították föl. Ha egy nehéz rekuzé van, azt Demjén csinálja meg, ha egy még nehezebb állás van, azt Pliku tudja megcsinálni buzeróra. De ha előadódnék egy olyan nehéz állás, amivel egyikük sem tud megbirkózni, akkor azt Simire kell bízni. Ő nekivág és bedisznózza.

A kávéház játékosai közé számított még a Náci tata unokája is, a kis hétéves Dudi. Mint csudagyermeket mutogatták a kocajátékosok megszégyenítésére. Mert majdnem minden állást megcsinált, noha éppen a billiárdasztal pereméig ért és a dákót úgy kezelte éppen, mint a katonák céloznak feltámasztott fegyverrel a lövészárokból.

Engem, gondolom, Pliku és Simi vittek el legelőször Náci tatához. Ők mutatták meg, hogyan kell fogni a dákót, egyáltalán ők magyarázták el a karambol alapelemeit nekem. De mindjárt, ahogy elmagyarázták, belefogtunk egy harmincas pártiba.

Itt aztán megismétlődött a vívási eset. Életem legelső karambol pártijában megraktam két matadort. A gibicek majd megpukkadtak rajtuk a nevetéstől.

Tehát a karambol terén szédületes perspektíva mutatkozott előttem, ha így kezdem. De ez után az első mérföldes lépés után nem következett újabb. Sohsem vittem többre jó közepes játékosnál.

A gyakorlat pedig nem hiányzott. Nap-nap mellett besurrantunk Náci tatához pártira és a tanári karral is volt miatta hercehurcám. Természetesen Náci tatánál kártyázni is összeültünk néha. Tulajdonkép nem is voltak más vendégek ebben a lokálban, mint afféle zúgjátékosok. Apróbb iparosok, kucséberek, hivatásos kis hamiskártyások, egy-két vidéki áldozat, sok züllött egyén.

Ezekkel a jellegzetes alakokkal aztán később nemcsak Náci tatánál, hanem egyéb ilyen kis lebujokban is mindenütt összetalálkoztam később, mikor már úgyszólván rendes korcsmajáró egyednek számítottam magam, bizony, még kurtanadrágban.

Ezekre és aztán a Jamnik-házra is, mint amely végigvonul egész gimnázista életem alatt, majd visszatéregetek idején. Most egy következő hajlék jön, amelyet körülbelül egyidejüleg szerencséltettem látogatásaimmal, a Pacek-, vagy magyarosítottan Pataki-ház.