Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
SCHÖPFLIN ALADÁR

Nem tudom, helyes-e a dráma mostani állapotáról mint válságról beszélni, nem egyszerűen csak hullámvölgybe jutottunk-e, amilyen gyakran előfordul a szellemi produkció terén s amelyen egyszerre segíthet egy nagy tehetség váratlan felmerülése, mely aztán mozgásba hozza a lekötött energiákat. Általános európai jelenség azonban a drámai termelésnek értékében való nagy lecsappanása, akár a művészi értéket tekintjük, akár a szinpadi használhatóságot. Megfogytak a tehetséges drámaírók, ez nyilvánvaló tény. Nemcsak Shakespeareket, Moliéreket és Ibseneket, de Dumas-kat, Sardoukat sem tud felmutatni a mai nemzedék, sőt a jó Kotzebuek is megritkultak. A szinházak olyan műsor-gondokkal küzködnek, mint talán még soha.

De kizárólag csak a drámára áll-e ez? A regényben vannak-e ma Tolsztojok, Flaubertek, Zolák? Tagadhatatlan, az általános irodalmi termés is megcsappant, ennek a mai kornak a képéből hiányzik az irodalmi genie. A regényben a baj kevésbé érezhető, mert itt igen jól megállhat a második garnitúrája is és ha nincsenek nagy lángelmék, a regényírás általános szinvonala az előbbi nemzedékekhez képest emelkedett. A drámára ez nem mondható, mert a drámában kevesebb érvénye van a közép-tehetségnek, a szinpad igazában a Shakespearek és a Kotzebuek igazi vadászterülete.

Egyszer már a múlt évben kifejtettem azt a nézetemet, hogy a nagy dráma alig látszik ma lehetségesnek, mert a mai közönségben hiányzik a gondolkodás és érzés consensusa, nincs a nagy kérdések között egy se, melyekben az emberek tömegei közös nevezőre kaphatók volnának. A világ nagy drámaírói mind olyan közönségnek írtak, melynek világfelfogása egységes volt s ezt az egységes világfelfogást szólaltatta meg a költő. Ez áll még a Dumas-Sardou-féle drámára is, melynek módjában volt felvetni és tárgyalni olyan társadalmi vita-kérdéseket, melyek egyformán érdekelték az akkori polgári közönség egyetemét. Mai drámaíró nem talál ilyen consensust az embereknek sem hitében, sem érdeklődésében s a mai izgatott atmoszférában a drámaírót, amint komolyabb kérdéseket feszeget, folyton fenyegeti az a legnagyobb veszedelem, hogy megosztja a közönséget s magára zúdítja az egyik rész ellenszenvét anélkül, hogy meg tudná nyerni a másiknak a lelkes rokonszenvét. Ami izgat, ami nyugtalanít, ami gondolkodásba ejt, vagy zavarba ejt, azt mind rossz kedvvel fogadják ma az emberek. S a közönségnek a termelésre ható nyomása sehol sem olyan erős, mint a drámában, ami magától értetődő, hiszen a dráma célja mindig a tömegekre való hatás.

Ezért kénytelenek az írók valahol megkeresni a közönség átlag-kívánalmát s ez a tömegkultúra mai fokán csak meglehetős alul található. Itt ugyanaz a helyzet, mint a mozinál, melyről Bernard Shaw mondta, hogy természeténél fogva ki kell elégítenie az angol gazdag polgár, az amerikai munkás, a kontinentális nyárspolgár és a kínai kuli igényét, tehát okvetlenül alacsony szinvonalra kell leszállnia. A dráma helyzete valamivel jobb, az igények vele szemben valamivel magasabbak, de a hasonlat a dolog lényegében ugyanaz.

Marad tehát az a dráma, mely két főtulajdonságot követel írójától: a közönség ízlésével való szoros kontaktus és a technikai ügyesség. Ebben a genreben sok az ügyes, sőt tehetséges író, de azt a nagy hatást nem tudják elérni, mellyel annak idején Dumas, Sardou és általában a francia társasági dráma uralkodott a világ szinpadjain. Mert ma sokkal nehezebb ezt a kontaktust a tömegekkel megtalálni. Ezért van az a furcsa helyzet, hogy egyforma kvalitású két darab közül az egyik megbukik, a másik sikert arat s ugyanaz a darab például Németország egyik városában nagyon tetszik, a másikban hasonló szinvonalú előadásban visszautasítja a közönség. Ezért élnek bizonytalanságban a szinházak.

Hiába itt minden okoskodás. Nem lehet mást tenni, mint várni. Várni az eszmék zürzavarának lehiggadására a közönségben, a nagy tehetségek feltünésére az irodalomban. A szinház addig is élni fog, fentartja a maga folytonosságát a jobb idők számára.