Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
KÁRPÁTI AURÉL

Ilyesmiről komolyan csak akkor lehetne beszélni, ha lenne magyar dráma. De sajnos, nincs. Legalább abban az értelemben nincs, ahogy van görög, angol, francia, német vagy norvég dráma. Ezért különben cseppet sem kell szégyenkeznünk. A rómaiak elég nagy és művelt nép voltak, elég művészi érzékkel s fejlett szinházi kultúrával dicsekedhettek: sajátos római drámát mégse teremtettek. Plautus, Terentius, Seneca egyformán görög mintákat utánoztak. Beérték az idegen formával, amelyet hazai tartalommal igyekeztek megtölteni. Ugyanez történt nálunk s történik ma is, Kisfaludy és Katona óta. Francia, német, norvég, angol hatások alatt igen érdekes, sőt értékes szinpadi irodalmunk támadt, de speciális magyar dráma?... Boszorkányokról, akik nincsenek, ne beszéljünk. Mert bizony, még a népszinmű is csak látszatra magyar. Nem népi eredetű, csupán népi tárgyú, ami nagy különbség. Valójában: falusi vaudeville. Francia és német posztót utánzó, külföldi szabású gúnya, amelynek legfeljebb a bélése hazai szőttes.

A kérdéssel tehát mingyárt kezdetben baj van. Felvetését akkor tartanám helyénvalónak, ha lenne sajátos, magyar, nemzeti dráma s ez a dráma mind formailag, mind tartalmilag, kimerült, megbukott, válságba került, vagy egyszerűen lemaradt volna a meggyorsult tempójú élet-rohanásban. (Mint például az ibseni dráma.) Stílus-problémáról azonban - vagyis éppen a lényegről - nálunk nem lehet szó. Ami itt szinházak tájékán mutatkozik, nem annyira irodalmi, inkább anyagi krízis, amelynek már csak kisugárzása, visszahatása érzik meg az újabban szinrekerült magyar darabok áltagos nívó-süllyedésén. (Mert hogy milyen nívót képviselnek a visszautasított, elő nem adott szinművek: nem igen áll módunkban vizsgálni.) Ezen a ponton csakugyan megdöbbentő jelenségek ötlenek szemünkbe. A szinház fokról-fokra kapitalizálódott s ma már elsősorban üzleti vállalkozás, amely mindenekelőtt a befektetett tőke kamatéhségéhez igazodva állítja össze szellemi menű-kártyáját. Repertoárjának vezető szempontja: a kasszasiker. S ezt legbiztosabban úgy véli elérhetőnek, ha minden irodalmi és művészi elvet kikapcsolva, a közönség mennél szélesebb rétegeit törekszik kielégíteni, becsalogatni és előzékenyen kiszolgálni, persze a fizető publikum lefokozott igényeihez alkalmazkodva. Szinigazgatóink valósággal egymásra licitálnak a repertoár szinvonalának süllyesztésében s házi szerzőiktől is lehetőleg «könnyű», mulatságos, olcsó publikum-sikert igérő darabokat sürgetnek. Pusztán szórakoztató elmeműveket, amelyeken vacsora előtt is lehet derülni, ebben a gondterhes világban. Mert - amint mondják - ez kell ma a közönségnek. Holott...

Holott a helyzet az, hogy a budapesti szinházak igazgatását ilyenformán átvevő, tekintetes publikum már jóideje egymásután buktatja meg a «könnyű», igénytelen ismétlésekben kimerülő, szolgai alázatossággal kegyeit hajhászó magyar darabokat. Már rég megcsömörlött tőlük, unottan válogat bennük s legfeljebb egy-egy «szenzációs» előadás kedvéért hajlandó olykor «bevenni» közülük egyiket-másikat. Szinházaink vezetői azonban ezt a változást egyszerűen nem veszik tudomásul. Makacsul ragaszkodnak rögeszméjükhöz, amely szerint a háború után kialakult új publikumnak «szemét» kell. (Mellesleg szólva: annak a publikumnak, amelyet hét-nyolc év alatt ők maguk rontottak el, ahelyett, hogy megneveltek volna!) S tovább követelik a magyar szerzőktől - akik elvégre szintén élni akarnak e gyalázatos konjunktúrában - a vásári portékát, az írói és művészi megalkuvás szükségképpen való eredményét. Mikor aztán a bukások sora már aggasztó mértéket ölt: rendre vádolják az írót, a közönséget, a kritikát, - csupán önmagukban nem lelnek hibát. Pedig... hogy is fest a dolog közelebbről? Így. Nyolc «sikerre» pályázó darab közül csunyán elhasal hat, míg kettő valóban «beüt». Általános örömujjongás direktori körökben: íme, nekünk van igazunk. Két siker is igazol bennünket. A közönségnek ez kell, nem «irodalom»... Közben mégis - a mozgolódó lelkiismeret megnyugtatására - valahogy szinre kerül egy komolyabb dráma, igazán irodalmi kísérlet. Megbukik. Még nagyobb rivalgás: lám, nem megmondtuk!?... S ezzel a kérdés közmegelégedésre el is van intézve. Hogy a «szemét» hatszor megbukott: nem jelent semmit. Ellenben egy «irodalmi» bukás: döntő. Őrület ez, kérem, bár tagadhatatlanul van benne rendszer. Az azonban nyilvánvaló, hogy ennek az őrületnek elharapózásáért a «megalkuvó» magyar szerzőket aránytalanul kisebb felelősség terheli, mint a «megalkuvó» szinházakat. Ami tehát itt kiütközik: nem a magyar drámaírás, hanem a magyar szinházigazgatás csődje.

Ennek a csődnek pedig vajmi kevés köze van ahhoz az egész Európára kiterjedő belső, irodalmi és művészi, vagy helyesebben lelki válsághoz, amely újabban a dráma és a szinpad körül támadt. Ez csakugyan komoly, igazi válság. Kiélt formák és tartalmak omlanak benne össze, egy új stílus születésének lázas vajúdásában. De ki keresi nálunk az új dráma és új szinpad lehetőségeit? Egy, talán két elszigetelten maradt, meddő kísérlet után, évek óta nem történt semmi. Cigánymuzsika, jazzband vagy gramofón kell magyarnak. Azazhogy - bocsánat - csak a magyar szinigazgató uraknak.

Quod trixi, trixi...