Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
«A magyar dráma válságáról» nehéz szólni. Magyar dráma abban az értelemben, ahogyan német, francia, angol vagy spanyol drámáról beszélünk, nincs. Nincs régi gyökerekből táplálkozó, hagyományokon épülő, tegnapot holnapra építő szinműirodalmunk, csak kiemelkedő drámaíróink vannak, akiknek művei messze, messze távolságból elérhetetlenül integetnek egymásnak. (Katona, Szigligeti, Csiky, Madách) Ami nem volt, ma nem lehet válságban. Nagy szinpadi tehetségeink ma is vannak; amennyire kortárs megérezheti az ilyesmit: Molnár Ferenc halhatatlant is alkotott a szinpadon.
Van azonban ma, valóban, válság; szinpadi, szinműirodalmi válság is. De van irodalmi válság is, általánosan. Mert válságba zuhant az egész magyar élet.
A mi életünk nem kedvez az irodalomnak. Kultúrvárosainak nagy részét elszakították tőlünk, a csonka ország ezer sebből vérzik és a megélhetés súlyos gondjaival küzd. Hiányzik a megfelelő atmoszféra, amely bátorítja és termékenyíti az írót; még a lírikus is bizonyos, nagyon erős kényszerű ellenőrzés alatt áll, hát még a drámaíró, akinek minden szavát a rivalda ezer fénye világítja meg és a tömegerő szuggesztivitása fokozza fel! A mai élet igazi témái alig szólalhatnak meg szinpadon; nem irodalmi, hanem politikai, társadalmi és felekezeti szemmel nézik. Nézik, sőt esetleg üldözik, üldözik nem az irodalom kritikájával, hanem a politikai illetéktelenségével. De mit tegyünk, amikor tragikus helyzetünkben minden politika lett, vagy mindenből politikát gyúrnak? Hol az író személyéből, hol a művéből! Érzéseink szerint huszadik századunk a haladás, az átalakulás kora úgy társadalmi, mint erkölcsi téren; minket azonban a demokrácia nagy nemzetei feldaraboltak, koldusbotra juttattak, belehajszoltak egy régibb társadalmi és politikai rendbe; helyzetünk szembeállít minket a világ fejlődésével, állami berendezkedésünk pedig az egyéniségünkkel. Tele vagyunk konfliktusokkal életünk minden vonatkozásában, de «a levegő» nem kedvez a konfliktusok szinpadi tárgyalásának. Még a prózának is alig.
Persze, lehetne segíteni sok mindenen. Egy kis szabadsággal, szeretettel, jóindulattal és - pénzzel. Állami szinházainkban tábort ütött a politika, magánszinházaink a fennmaradásért küzdenek. Ezeknek dolgába nehéz beleszólni. Vállalkozások, amelyek élni akarnak. Régi utakon járnak, mert kipróbált eszközökkel akarják megtölteni a széksorokat. Hogy az új, a komoly, a mély jobb üzlet is volna? Lehetséges. De ők jogosan mondják, hogy aki ezt olyan határozottan tudja, mért nem vállalkozik maga? A szinház ma nemcsak művészet, hanem szubvencionálisok és mecénások után iparvállalat is; az írók, akik minden egyéb kérdésben szabadságot követelnek, ebben az egyben kívülről akarjanak irányítani? Ferde helyzet.
Meggyőződésem, hogy szinházaink műsorának sivársága nem az írók szándékának és tehetségének hiánya. Az az ország, amely az elmúlt harminc esztendő alatt újjáteremtette és a legmagasabb világirodalmi nívóra emelte a magyar verset, novellát és regényt, tudna kiállítani egy olyan írói gárdát is, amely legalább számottevő értékekkel látná el a magyar szinpadokat. Ehhez azonban több szabadság kellene az irodalmi, társadalmi és politikai életben; jobb gazdasági helyzetbe kellene juttatni a vergődő és fulladozó közönséget, szinházainknak pedig be kellene látniok, hogy jó író nélkül ritka a jó szinházi üzlet s új korban élünk, amely új íróktól tartalmasabb darabokat vár. Ha mindez megvolna, talán még megszületne az a drámaíró-zseni is, aki fáradt és tragikusan elnyomott életünknek új szinpadi irányt szabna.