Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

FÜST MILÁN: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: MEZTELENÜL

E cím nyilván azt akarja kifejezni, hogy a költő megtalálta magában legigazabb őszinteségét, hogy legyőzte mindazt, ami eddig annak ellensége volt. - Meztelenül: ez a cím azt jelenti, hogy mindent megútált, ami felruházta, vagy felcicomázta beszédét, - hogy meztelen szeretne lenni végre, mert eddig nem érezte magát annak.

Jól megértjük ezt a vágyat, ezt a nosztalgiát az őszinteség után. A dühöt, amely élete delén fogja el az embert, mikor körülnéz s megállapítja, hogy sok mindent elmondott már, csak éppen azt még mindig nem, amit a legjobban szeretett volna világgá kiáltani, ami szívét a legjobban nyomta. Megértjük a lázadásnak ezt a vágyát a művészet ellen, amely vezet minket s alárendeltjeivé tesz: hiszen hányszor nyugodtunk bele, hogy ne azt írjuk, amit akarunk, hanem, amit sikerül megírnunk... Hányszor hallgattunk el olyankor, mikor aggódnunk kellett, hogy egy-egy nyers szín nem elég művészi... Mi finnyásak voltunk, mi konok önmegtagadással szolgáltunk valamit, ami belőlünk fakadt ugyan, de nem mi voltunk: a művészetet. S eközben eltelt az idő: sovárgással telt el valamely megkönnyebbülés után. Önzésünk még harsogóbb hangsúlyt követelt megnyilatkozása számára, személyiségünk egy még jobban túlizzított reflektorfényt. Azt a katharzist könyörögtük magunkra, amelyet talán csak a teljes őszinteség céltalan, megbánást keltő és mégis oly boldogító vihara hozhat létre bennünk.

Csomagold be mind, ami volt, ami régen
volt, ami édes, mind csomagold be...
... ... ... ... ...
... ... ... ... ...ékes igéim,
hogy hősi-igazul járjak egyedül,
egyszerű ember, az egyszerű földön
s meztelenül legyek amint megszülettem,
meztelenül legyek, amint meghalok.

Kosztolányi lerázta magáról mindazt, amibe belefáradt, amit várnak tőle, összes nyűgeit, eddigi formáit, rímeit, a kikerekítés kötelességét, az indulati egység követelményeit, - igyekezett teljesen szabaddá lenni, - s megpróbálta, vajjon művész lesz-e még akkor is? S amit így írt, költészete legszebbjei közé tartozik.

S ha nem is mondja még el azt, amiért e nagy őszinteségbe kezdett... (így érezzük legalább!) - s ha egyelőre még csak egy-egy pillanatáról számol is be... Olyanok a versek, mint a villanás, fellobbanás, hirtelen tűz, - korábban, vagy későbben elhamvadnak, - még egy-egy szikra hull csak a forró hamuból s ezzel vége! - Ennyi az egész? - csodálkozunk eleinte, bármennyire megkapónak találjuk is már magát a versek nagy igénytelenségét. De aztán úrrá lesz felettünk. S nem tudjuk letenni könyvét.

Egy-egy látomás, azon nyersen, úgy, ahogy agyában vagy szívében végigcikázott - egy-egy indulat eredeti melegében és szinében: e költő legnagyobb erőpróbái közé tartozik.

Mintha be akarta volna bizonyítani magának, hogy amit odavet is, az is művészet! És akkor is, ha ő maga tudomást sem akar venni művészetéről. - Az akarok lenni, ami vagyok, - nem akarok szebbet mondani, mint amit valóban érzek! - minden művész sokszor adott magának ily parancsot. De Kosztolányi engedelmeskedett is e parancsnak. S egy csodálatos képessége volt segítségére abban, hogy véghezvigye, amit akart. Mihelyt ki kell fejeznie mondanivalóit, mihelyt fogalmaznia kell, őt a fogalmazás csodálatos szenvedélye elragadja - s ennyi elég, hogy minket is elragadjon. Minden ereje, tudása, fantáziájának minden szeszélye benne izzik és vibrál kemény és végérvényesen ható szavaiban. Szereti a szavakat s játszik a szavakkal, - néha azok ihletik. S oly pontosan alkalmazza azokat: csalhatatlan érzékkel. Impresszionizmusát nyilván nem csak szemlélete, könnyen lelkesülő temperamentuma ihlette, de a sokféle színben-szóban való duskálás öröme és reménye is kecsegtette.

Eddig is csodáltuk kifejezőképességét s e verseiben még jobban csodáljuk. Impresszionizmusa eddig is, mint a kábítószer: oly szédítő volt s oly megkönnyebbülést okozó amellett - s e verseiben még sokkal inkább.

Mert ezekben a versekben végre lényének az a soha be nem telő követelménye, hogy libegnie kell a libegéssel s változnia a változással: ez a követelőző bizonytalanság, amit a lélek legjelesebb impresszionizmusának nevezhetünk, - oly mértékben élheti ki magát, ahogy soha eddig, amíg forma kötötte. Még több alkalma nyílik anyaggal, szóval játszadoznia, azt bűvész módjára kavarnia s e kavargásból aztán mint a virágot: a tisztaság világításában nyujtania felénk hirtelenül, legfőbb mondanivalóit.

A legkisebb mozdulatot is tökéletesen megfigyelni, egy könnyű, véletlen, átsuhanó érzésre pontosan rámutatni, - egy virágot felvenni a földről s abban szeszélyesen, játékosan az egész élet szimbolumát megsejteni, - majd elhajítani a virágot, könnyelműen, gyalázatosan azt, amit az imént megcsókolt, - majd cigarettára gyujtani s e cigaretta füstjét, füstjének karikáit s a háztetőt, amely felé gyűrűzik: boldogan figyelni s jobban szeretni, mint amit szeretni kellene... lengeni a térben és időben határtalanul és talajtalanul s kiszolgáltatnia magát teljesen az «ignorabimus» szörnyű mementójának, - de aztán észbekapni hirtelen s az örök-dolgok iránti áhítattal végső véleményt mondani minderről együtt: ezt a Kosztolányi Dezsőt e kötetében még tökéletesebben ismerjük meg, mint az eddigiekben.

S e végső kinyilatkoztatásai aztán olyanok, mintha kalapácsot ragadott volna s ércszögekkel verné ki a bizonytalanságot, mintha törvénnyé akarná kovácsolni szavaival, ami esetlegesség.

*

Igen: a szavai. Bármennyit gondolkodom is felette, végül mégiscsak ezekhez kell megint visszatérnem.

Egy jelenetet lehel oda elénk. A jelenet semmiség, az eszközök, amelyekkel ábrázolja: az eszköztelenség. S mégis nemsokára izzani kezd, ami jelentéktelennek tünt s egyre keményebb és fehérebb izzással. A szavai izzanak. S mi nagyszerűnek találjuk, amiről el se hittük, hogy az lehet.

Felnéz egy kivilágított ablakra s eltünődik, vajjon ki élhet mögötte? A költők légiója képzelődött már efelől s mindenfélekép. Ő asszonyt képzel a szines lámpa alá:

Mily borzas hisztérika
tollászkodik alatta
fejfájósan kavarva rumos teáját
sűrű cigarettafüstben
olvasva egy
ponyvaregényt?

Mily elvált asszony cifrázta föl
az ócska szines papírronggyal
elrontott életét?

Én nem tudom.

Gyönyörűnek találom ezt a verset, - amelyet oly kétkedve fogadtam, mikor először került elém. Kívülről tudom s mosolyogva szoktam elmondani kivilágított ablakok alatt. Különösen a papírronggyal feldíszített élet hat meg. De mért, mért? S ki mondja meg, hogy ez a pár szó is:

Mily borzas hisztérika
tollászkodik alatta
fejfájósan kavarva rumos teáját...

hogy ez a pár szó mért hat rám úgy, mint valami, amit nem lehet szebben és jobban mondani?

S mért hat meg olyannyira a kis francia pincérlány, aki éppencsak hogy belép a szobába s máris ezerféle mosoly indul el róla, körüle és aki aztán összeszedi mindezt a bohó csillogást, hogy játszi csokorrá kötve lepottyanthassa elém... S a szegény, hervadó, a harminchárom éves lankadt ibolya, - egy szegény-szegény, öreg leány: mért hat meg annyira?

... ... ... Nyúlszőr-boáját is
azért viseli, hogy alkalomadtán
legyen mivel védekezni, formálni
fejét s maga elé tarthassa, vagy belé
harapjon. Sokat szenvedett nagyon.
Kevés öröme volt. Megcsalták, félrelökték.
Harminchárom éves. Mint Krisztus
abban az időben, mikor keresztre feszítették.

Kosztolányi itt leírt egy lányt: azzal a közvetlenséggel, ahogy mi mind hajlandók volnánk, akik szánakozni tudunk s szánalmat akarunk kelteni. «A szája keserű, fáradt. Úgy mosolyog, hogy fáj. Szórakozottan megy az utcán. Otthon sir,» - mondja Kosztolányi. Egyszerűbben már mondani sem lehet. S mégis, addig kavarja, emeli, viszi egyre magasabbra, azt, amit oly természetesnek találunk, hogy mire odaér: «megcsalták, félrelökték» - már könnyezni is hajlandók vagyunk.

A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek helyetted is
és nem felejtenek,

- mondja egy verse végén. Ezek is oly sorok, amelyeket kívülről tudok. Mit mond bennök? Semmi különöset. És mégis: szavai úgy vannak elhelyezve, hogy valami fenyegető csendet érzünk mögöttük, bennük. A varázsmondatok, vagy jós-igék hatnak így.

Vigyáznak mindenre. - Az ember halottak felemelt ujját véli látni. - Maguk a halottak pedig:

Aki ma meghalt
csak egy órával ezelőtt
az olyan régi énnekem,
mint Nagy Sándor, vagy Caesar katonái.
Fülében csönd van,
szájában por és némaság... ... ...
... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ...
Én a felejtés hosszú-hosszú
zászlójával takarom őt le
rongyos közönnyel, hallgatással... ... ...

*

Megint megpróbáltam, hogy megmagyarázzam azt, ami nem magyarázható: a nagy művészet iránti nagy szeretetet.