Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye (7)
Vihar

A svábhegyi villa verandájára ráfeküdt a nyár tikkasztó melege. Egy fa árnyékában a füvön, amely a szőnyeg puha szárazságával terült el alattuk, ült a szerelmes pár.

- Nézd, pásztortáska, - mondta a költő és egy nagyon szerény külsejű mezei virágot fogott ujjai közt. Elmondta, miért nevezi a nép pásztortáskának, mi a latin neve, miféle legendák fűződnek hozzá, a komáromi javasasszonyok mire használják.

Róza nagyeszű nő volt és még ő is csodálkozott. Ennek a fiatal embernek minden szava a tudósok tudásából és a bölcsek bölcsességéből fakadt, de a szíven át megszűrve mesévé virágosodott. Róza csak most látta, hogy egy költőnek a kezében a legjelentékenyebb tárgy is hogy megszépül. Mily gazdag életet lehet ez ifjú mellett élni!

- És én négylevelű lóherét találtam, - szólt Róza. - Ez szerencsét jelent.

A kedves, együgyű női babona szíven találta a költőt:

- Szerencse napja van ma, nem tudod? - szólt boldogan. - Az ég szerencsekék, a fű szerencsezöld és a te szemed szerencsebarna.

- És a te szemed oly boldog, mint fönn a kék ég, - mondta Róza megittasulva. - Te vagy az én szerencsém, mert az Ég nekem adott téged.

Lehajtotta fejét a költő vállára.

- Mily csönd köröskörül, - szólt a költő. - Idelátszik a Remete sziklája. Mi is remeték vagyunk, Róza. A szerelem remetéi. És köröskörül fű, fa, virág, minden ájtatosságra int: imádkozzunk Istenhez, áldja meg frigyünket.

Róza szemében, talán életében először, igazgyöngyök csillogtak és a költő gyöngéden szólt:

- Van a magyarnak egy szép szava: «arám!» Neked mondom ezt... arám! Ez becsületszó! A többi a pap dolga.

És Róza féltékenyen lemutatott a völgybe, a Duna két partján elterülő városra:

- Sok az irígyem, ellenségem ott lenn...

A költő szeméhez illesztette messzelátóját és nézte a házakat.

- Ez a város! - szólt. - Mily ünnepiesen fekszik a Duna völgyében. Ezt a várost mi ráztuk föl ázsiai álmából... Magyar trikolórt lenget a szél... Megalakult a magyar felelős minisztérium...

- Félek, hogy útjába állok a boldogulásodnak, - sóhajtotta Róza. - Neked ott lenn kellene lenned, ahol állásokért tülekednek. És te itt vagy. Herkules a Dejanira szoknyájához kötözve.

- Ne törődj vele, - felelte a költő. - Én boldog vagyok, nem akarok felelős miniszter lenni, én a te titkos kabinetirodád egyetlen minisztere akarok lenni. Úgy elbujtam a világ elől, hogy svábhegyi címemet is csak Petőfi tudja...

Róza elkomorodott.

- Ha Petőfi tudja, akkor már sokan tudják...

- A titkot, amely kettőnk titka, - felelte Jókai - csak mi ketten tudjuk... Egy-két nap és a feleségem leszel... Nézd, egyszerre hogy elborult az ég! Alighanem zivatar lesz.

Fekete felhők tornyosodtak az égre. Néhány esőcsepp hullott kezükre és a villa verandájára menekültek...

És mialatt a felhők fenyegető rémalakjai, mint az ezeregyéji mesében a palack szelleme, egyre magasabbra nőttek, a rendezetlen hegyi úton, amely a villa felé vitt, ketten baktattak fölfelé, meg-megbotolva egy-egy lazuló kövecskében.

- Erre, erre, asszonynéném, - mondta egy fiatalember, aki nyugtalanul vizsgálgatta az eget. - Talán csak fölérünk, mielőtt nyakunkba szakad a zápor. A sváb paraszt azt mondta, hogy az a villa nincs már messze.

A fiatalember egy idős úriasszonyt támogatott az eléggé meredek úton. Tisztes fekete selyemruhája, amelynek nemes, kissé már divatjátmúlt szabása polgári jólétre vallott, elárulta, hogy ez az asszony nem követi a pesti nők párisi divathóbortját. Fehér haja szelíden, békésen körítette erélyes arcvonásait. Mialatt fölfelé kapaszkodott, nagyokat nyögött és görcsös somfabotjára támaszkodott.

Egyszerre csak megállt:

- Jaj, fiam, Petőfi, az én öreg lábaim már alig bírják. Nem nekem való ez a göröncsös hegyi út. De megjárom, mint Krisztus a kálváriát, ha belehalok is! Hogy az én fiam komédiásnőt akar elvenni feleségül! Én édes jó Istenem, jaj, jaj!...

- No még egy kicsit erőlködjünk, asszonynéném... mindjárt fölérünk... Meg fogjuk zavarni a szerelmespárt!... De mindegy... Senki emberfiáért nem vállaltam volna azt, amit most Móric kedvéért megteszek. Vissza akarom tartani Coriolánt, hogy a saját zsenije ellen kövessen el árulást. Veszélyes játék ez, vagy megnyerjük, vagy elveszítjük, de mindenesetre meg kellett tennünk. Ha ez se használ, akkor én Móricról örökre leveszem a kezem.

- Nem, nem olyan bolond az én fiam, Sándor, hogy szinésznőt vezessen oltárhoz, - szólt özvegy Jókayné. - Csak én beszélhessek vele. Soha még elő nem fordult életében, hogy az édesanyjával ellenkezett volna.

És míg ezek ketten fölfelé poroszkáltak a svábhegyi villa felé, a Végzet komorarcú párkái már szakításra készen tartották azt a különös, érzékenyen finom szálakból szőtt fonalat, amit barátságnak neveznek.

Barátság? ha volt barátság a földön, akkor a március két óriása közt meg kellett, hogy legyen. A barátságban rendkívül sok a féltékenységi elem. Petőfi nem a szinésznőtől féltette barátja jövőjét. Magát a barátságot féltette egy sokkal erősebb köteléktől. Most már kísérletezett: meddig nyúlhat az a vékony szál, ami két öntudatos férfit összeköt. A szív változékony, a szív kötelékei rettenetes erejűek, olyanok, mint a magas-feszültségű vezetékek, de csak addig, amíg az áram kering bennök. Ha a barátságban ezek a szívhúrok már megpattantak, még mindig megmaradnak az ész kötötte szálak. De Petőfi tévedett, mert ahol a szív kikapcsol, ott az ész, ez a hideg bíró is fagypontra hidegül.

Jókai már akkor szakított Petőfivel, amikor fölismerte benne a nevelőintézeti jelenet szerzőjét. A szertelenségig vakmerő Petőfi nem tudott megállni a félúton, most már a köszvényes komáromi asszonyt is fölcipelte a hegyre. Megbomlott, féltékenységi őrjöngésben szenvedő nők szoktak ilyen jeleneteket rögtönözni.

És mialatt Petőfi barnán, mint valami alföldi vihar, emelkedett fölfelé a hegyen, a verandán lévők figyelmesek lettek arra a két mozgó pontra, amely minden jel szerint feléjük közeledett. Jókai azonban a messzelátóján egyelőre inkább a felhők játékát figyelte, amint mindenfelől összefutnak és abba a rejtelmes clair-obscur világításba borítják a vidéket, amelybe már fehéren izzó lilaszélű villámok ágyúznak bele, utána pedig hosszan mormoló, távoli dörgések mintha megráznák a barna tömlőket, amelyekből az első kövér esőcsöppek koppannak le.

- Itt a vihar - dörmögte Petőfi.

- Bőrig ázunk azért a rossz fiúért - sóhajtotta az öreg asszony.

- Vendégeink jönnek? - kérdezte Róza, aki villámfény világában látta, hogy két alak jön azon az úton, amely csak a villa felé torkollott. - Egy férfi és egy nő.

- Vendégek ilyenkor? - szólt Jókai és messzelátóját szeméhez igazította. A villám cikázásától megremegett a keze.

- Szörnyűség! - kiáltott föl hirtelen.

- Mi? - kérdezte ijedten Róza.

- Az édesanyám!... Kapaszkodik föl a hegyre... És Petőfi!... Ide jönnek!

Róza elhalványodott, mintha a kénköves villám szele érte volna. Szívverést elállító erős fény cikázott a zöldszürke felhőgomolyag tintáján át anélkül, hogy beszennyeződött volna. Rettenetes dördülés rázkódtatta meg a levegőt, mintha egyszerre sok ezer tükör törött volna szét alant.

- A Dunába csapott le, - szólt Petőfi, aki vándorlegény korában már megtanult beszélgetni a villámokkal.

Az öregasszony keményen összeszorította ajkát. Nem a villámtól félt, hanem bomlott Learként mondta talán magában:

Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor, tűz, okádj!
Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim

És istenes önmegnyugtatással gondolta bizonyára el:

...Én oly ember vagyok
Ki ellen mások többet vétkezének,
Mint mások ellen én.

A verandán a vőlegény megfogta arája kezét és szólt tompán:

- Menjünk.

Nem volt ebben a szóban sürgetés. Csak konok, halk mormogás volt. Kék szemében könnyes villámok kéklettek. És elindult a konyhakert felé, a járatlan ösvényen, amelyen ilyen időben a kutyát se kergetik le. Kézen fogva vezette menyasszonyát, röpítette magával és összerezzent, valahányszor lábuk alól göröngyök indultak el áruló zajjal, hogy fölfedezzék menekülésük útját. Mosolyogva nézett szembe a kápráztató villámokkal és füle gyermekkintornának hallotta az eget-földet rázó mennydörgést, mert a villa felé vivő úton sokkal félelmetesebb förgeteg közeledését látta. Mily szavak esernyőjét feszítse ki egy anya szemrehányó könnyei ellen és mely fa alá meneküljön Petőfi szemének gyilkos villámai elől? Itt már csak egy dolog volt hátra a legszégyenteljesebb: a futás.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az öreg asszony arcán a sietés verítéke összefolyt az esőcsöppekkel, mire fölértek a verandára. A ház üres volt. Petőfi végigszáguldott a szobákon. Sehol senki. A verandán egy padon ott volt a vőlegény nemzetiszínű házi sipkája, amelyet a menyasszony a saját kezével horgolt és ott volt pipája, amely még meleg volt.

- Megszöktek! - kiáltott föl Petőfi.

Lerohant a lépcsőkön és onnan alulról kiáltott föl a verandára:

- Itt van a lábuk nyoma a sárban...

Futott, amerre a nyomok vezettek. Beburkolózott köpenyébe és rohant lefelé a svábhegyi utakon, mint valami Garabonciás. Az öreg asszony messziről utána, kehegve, lihegve jött: elfelejtette, hogy fáj a lába és botját levegőbe emelte, mintha valakit üldözne és ősz haját összekuszálta a szél.

A vőlegény egérutat nyert és egy pillanatra megállt, hogy lélekzetet vegyen. Látta, pedig szeme előtt összefolyt minden, hogyan rohan lefelé a Garabonciás és utána a fájdalmas Anya. Halkan, inkább magának mondta:

- Egy nap veszítettem el a legjobb barátomat és az édesanyámat.

Róza fehér volt, mint a fal. Nem szólt egy szót sem, csak megszorította vőlegénye kezét. És ez a szorítás minden szónál jobban kifejezte:

- Most már tudom, hogy szeretsz. És ezt nem felejtem el, amíg élek.

*

«Jókai Mór, az Életképek szerkesztője Pilis-Csabán augusztus 30-án oltárhoz vezeté Laborfalvi Rózát, a Nemzeti Szinház művésznőjét.»