Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · FILM-FIGYELŐ

Kassák Lajos: AZ ABSZOLÚT FILM
Berlin. A nagyváros szimfóniája

Szeretném, ha azok az állandó esztétikai beállításban élő lelkek, akik eddig a moziban nem találták meg szellemi igényeik kielégülését vagy eleve tagadásba vették a mozi művészi lehetőségeit, megnéznék a most bemutatásra került «A nagyváros szimfóniája» című filmkompozíciót. Ebben a filmben majdnem tökéletes megoldásban benne foglaltatik mindaz, amit eddig a szakemberek és teoretikusok a film lényegéről és fejlődési lehetőségeiről elmondtak.

De mielőtt a film kritikai ismertetésébe belemennék, szükségesnek tartom, hogy figyelmeztetést küldjek a bemutató-szinház igazgatóságának.

A szinház vezetősége, ahol a «Nagyváros szimfóniáját» bemutatták, egy konferansziét állított ki a vászon elé, akin keresztül menteni próbálta a vállalat állítólagos vakmerőségét és figyelmeztette a közönséget, hogy most egy abszolut film bemutatása következik, kéri tehát, legyen elnéző ezzel a kísérletezéssel szemben. Csak természetes, hogy a közönség pillanatok alatt elfogulttá, sőt fölényesen rosszindulatúvá alakult át a bemutatandó mű irányában. Még semmit sem láttak, de már tudták, most valami futurista őrültség fog következni és fölhangzottak a nem ön- és közveszélyes őrültségnek kijáró nevetések. De mégis a bevezetést elmondó úr tévedett. A vásznon megjelentek az első képek s a rosszul beállított, de különben is fölényes és cinikus pesti közönség megdöbbenten, szinte lélekzetvisszafojtva figyelni kezdett. Pedig sem az erotikát kihangsúlyozó mezítelen testek légiója, sem amerikai lovasbravúrok, sem etnografiai különösségek, sem panoptikumba illő rémtörténetek nem ugrottak a szeme elé. A vásznon világos és sötét foltok, horizontális, vertikális és diagonális vonalak egymásmellettisége, egymástmetszése történt a kinotechnika legtökéletesebb formájában, mesetartalom nélkül. A mozi igazgatósága valóban meg lehetett lepődve, hogy a sötétben sem a várt szabadon föltörő nevetés, sem a széksorok között kivándorló közönség zörömbölése nem hallatszott. Ehelyett érezni lehetett a figyelő emberek szívdobogását. A vásznon megjelent a nézőkkel szemberohanó lokomotív, amelyen a megzsúfolt emberek Berlin felé röpülnek és következtek gyors, világosan összekomponált egymásutánban a vonat mentén előkerült tájak, világos és sötét mértani csíkok, homorú és domború formák, a telefondrótok egymást keresztező hálózatai, a karcsú szemaforok, nagy fehérkeretes tábláikkal, akár az óriási figyelő szemek és a hidak acélkonstrukciói, az alagutak ordító mélységei és mindez nem véletlenszerűen, de ezer fölvételből kiválogatottan, mintegy architektónikus elrendezésben. Semmi pátosz és semmi szinpadiasság. A rendező nem illuziókeltésre számított, minden erejét az anyag legyőzésére és a törvényszerű formák szintétikus megszerkesztésére és kihangsúlyozására koncentrálta. A közönség már nem a dolgokon kívül álló önmaga személyét figyelte, nem a perspektívák voltak azok, amik megfogták őt, úgy érezte, benne áll a kép kompozíciójában, részese a hatalmas, ezerarcú életnek. Pillanatok alatt benn vagyunk a még alvó Berlinben.

A filmnek nincs novellisztikus tartalma, nincs tendenciózus társadalmi beállítottsága, félreérthetetlenül önmagáért való, a filmalkotás jelentőségét reprezentáló produktum. Nem elbeszél, hanem megtörténik. Az élet játéka a síkon, a szemeinken át jön el hozzánk és elfelejteti velünk háttérbe szorult halló-, tapintó- és beszélőszerveinket. S valóban vagy legyőzhetetlenül elfogultnak, vagy a képélet fölfogására képtelennek kell lennie annak, aki a szemei előtt lepergetett szalagból nem érzi a részben alvó és részben már ébredő nagyváros életlüktetését. Érezni a csöndet, a szürke levegőt. És az üres utcahosszból a szél most előhömpölyget egy árván maradt, tiszta papirlapot. A szürke egyhangúságban ez a fehér forma már előhírnöke a bekövetkező égi világosságnak és a földre kárhoztatott emberek, állatok és gépek megmozduló harcainak és robotjainak. És lassú egymásutánban végig következnek előttünk a roppant bérkaszárnyák homlokzatai, szemben velünk, skurcban és fölülről látva, a formák millió gazdagságában, ablakszemeiken még rajta vannak a zsaluk és némelyiknek a csücske véletlenül vagy valakinek az akaratából kissé félrecsúszott, fölhajtódott és ezek mögött a rácsos takarók mögött, anélkül, hogy valaki figyelmeztetne rá, megérezzük a négy fal között alvó, fáradt és rossztüdejű emberek lélekzését. Minden ilyen résrenyitott ablak valóságos kiáltás a segítségért, sóhajtás egy jobb, egy tűrhetőbb világ felé. És lejjebb, ezek alatt a négyszögletes koporsók alatt, lassan fölhúzódnak az üzletek redőnyei s amit az életben járva sose figyeltünk meg, elénk kerülnek viaszhidegségükben megdermedt figurái a divatkereskedéseknek. Ezek a viaszbábuk eddig ismeretlenek vagy idegenek voltak előttünk az ő merev ürességükben, s most meglepnek és megdöbbentenek bennünket halott életükkel. És valahonnan már megint újabb vonatok és az utcákban megjelennek az első emberek, sötét ruhákban és kemény járással a kipihent munkások. Látjuk őket egész figurában s aztán csak a súlyosan dobogó lábaikat, mint valami idegen terhet cipelik magukon az embert a gyárak, üzletek és irodák felé. Kinyílnak a gyárak kapui, kinyílnak a villamosremízek. A gyárak elnyelik a munkásokat s a remízekből mint valami roppant állatok tisztán és fényesen előjönnek az elektromos szerkezetek, hogy szétfussanak, hogy magukban összegyűjtsék a munkára szorított életet, hogy halálra gázolják az együgyüeket és elfáradtakat, hogy parancsoljanak nekünk és szolgáljanak minket és ragyogjanak a napverésben. Már él, nyüzsög és lüktet a város, az élet szálai mindenünnen összefonódnak, itt benne vagyunk a központban és mintegy mikroszkóp alatt látjuk mindazt, ami körülöttünk történik.

Íme a modern civilizáció egyik főfészke. A nappali világításban a munka és a soha megnyugodni nem merés vagy nem tudás a képsíkon. Az ember, az állat és a gép csodálatos formái és mozgásai. Az organizmus és az organizáció. Az egyik nagyszerűsége és s másik egzaktsága. A gépet bizonyára még senki se látta közülünk ilyen hatalmasan egyszerűnek és uralkodóan tisztának. Minden a maga helyén mozdul és minden formában érezni a végső kifejeződésre való törekvést. A fogaskerekek pontos összetalálkozása a síma ezüstlő lapok ide-oda csúszása, az emelkedések és esések pontos ritmusa néhány négyzetméternyi területen, és itt vannak az üvegfúvó monstrumok, ott már a pasztörizált tejjel telített flaskók gurulnak ki a gép száján, itt az acél dagasztókarok, ott már elénk ugrálnak a pirosra sült zsúrkenyerek. Itt a villamosáram közelében ülő ideges telefonos kisasszonyok, ott az író- és számológépek előtt szarukeretes szemüvegeikkel a hivatalnokok, ott a rotációsokból már ömlenek a kész ujságok, itt az iskolába menő fiu és leánygyerekek, amint pajtáskodón összeölelkeznek, amint, valami fölszabadult gonoszsággal leköpik, megtépik, megütik egymást, ott a hatósági épület lépcsőjén az összegubbasztott öreg koldusok és behúzott nyakú, fiatal munkanélküliek, másutt a dagadtlábú kifutólány és nem messze tőle egy dögledező konflisló elterülve az aszfalton és a törhetetlenül ide-oda járó villamosok lent a földre fektetett sineken és fönt a magasranyúlt vasszerkezeteken, víz fölött és keresztülkasul, át a házak testén és megint az örök motívum, a lokomotív, amely hozza és viszi az életet, alakítja a világváros ember- és áruforgalmát. És hirtelen, ebben a nagy tumultusban egy asztallapnyi nagyságú terület, amire groteszk játékbabák vannak fölsorakoztatva s amint ezek a mechanikus életet élő figurák elcsodálkoztatóan bólogatnak jobbra és balra. És esik, esik az eső, a szél hajtja az elgurult kalapokat, az oszlopokról leolvadnak a plakátok, a peckes forgalmi rendőr egy négyéves kisgyereket vezet át a Ring életvesztőjén szelíden és megértően, akár a nagyapák mintaképe.

És semmi keresettség és sehol nyoma se a spekulatív konstruálásnak. Minden a helyén van, minden önmagáért él és mégis érezni, hogy itt minden hozzátartozója és képviselője az egyetemes nagy életnek.

Az este lámpaszemei, a fényreklámok, a betűtranszparensek mint az égi jelek ragyognak ki a sötétből. És valaki undorodva eldob egy fél szivart és valaki, púpos öreg, lehajol érte és a szájába kapja, mint a legnélkülözhetetlenebb és a legízesebb eledelt. S az utcahosszban megjelenik az éjszakák egyik hősi típusa, a kóbor, gyönyörű kanmacska. S az autókból már csak a reflektorokat látni, ragyognak ezek a kimeríthetetlennek tűnő fényforrások és fölöttük a szállodák, szinházak és mulatók égő betűi. S amíg az ívlámpák alatt sportol a fiatalság, kerékpárok röpülnek, boxolók félholtra verik egymást, tornászok megcsinálják a legszebb halálugrásokat, addig a selyemtapétás falak között hímet és nőstényt, öreget és fiatalt egyformán megőrjítenek a néger jazz-bandek. És vakít és vadít a revüszinház, a görlök mezitelensége elvonul előttünk, valahol a sötét munkáslakásokban már alszanak az elfáradt robotosok és itt ezek a kiválasztott testű leányok végighordják magukat a pénzért és szerelemért. És megint a vonat és megint a gépek mindennemű fajtája és mindenünnen az erő és a nyugtalanság ritmusa.

Betelt az éjszaka, mindenek fölött egy magasra kapaszkodott fényszóró forgatja körül a szemét az alvó világváros fölött.

A «Nagyváros szimfóniája» véleményem szerint a legfilmebb film, ami eddig a közönség elé került. Elgondolásában nem szinpadi játék, kivitelében nem műtermi fényképezés. Akik eddig nem lévén megelégedve a filmgyárak produkcióival úgy gondolták, hogy a mozinak az irodalom felé kell orientálódnia, azok ennek a filmnek a megtekintése után könnyen beláthatják lényegbeli tévedésüket. Sokak előtt ma már a szinpadi játék újjászületéséhez egy új szerzőtípus megjelenése szükséges. Ha a színház a mi életünkben tovább akar élni, akkor el kell jönnie a négy fal között dolgozó drámaköltő helyett a szinpadi térben komponáló játékrendezőnek. S ha ez így van a részben beszédre alapozott s közvetlen érzelmi hatásra is számító szinjátszásnál, mennyivel inkább így kell ennek lennie a kinematografiában, ami úgy anyagában, mint tartalmi mondanivalójában és megjelenési formájában elkülönbözik az irodalmi tendenciákat is magában foglaló szinjátszástól. Igaz, hogy a legtöbb film még ma is inkább csak valamely regényszöveg illusztrációja, vagy lefényképezett szinpadi játék, ez azonban nem a szcenáriumírók igazát, csupán a filmgyárak részvényeseinek szűk látókörét bizonyítja. A mai Filmtermelők nemcsak hogy elősegítik, de egyenesen megakadályozzák az abszolut film kifejlődését. Egy szerencsés félreértés, következtében csak a burleszk tudta magát felszabadítani ezek alól a téves esztétikai követelmények alól. A filmalakításba csakúgy belevitték az irodalmi mesét, a sztárrendszert, és az esztétikai kultúra egyéb rekvizitumait, mint a szinpadi játékokba. És sokáig elzárták a teret a kísérletezők elől. De minden külső gátlás ellenére is a film, mint alkotás beérkezik önmagához, meghódítja a síkot s mint optikai művészet hovatovább teljes jelentőségével belép életünkbe.

E. Eggeling, H. Richter, Mann Ray, F. Picabia, F. Léger és Moholy-Nagy kísérletezései után vagy azokkal egyidőben jelent meg a közönség előtt a «Potemkin» című film, mint témafölfogásában, formamegjelenésében és technikai előállításában egyik jelentős eredmény az abszolut filmalkotás irányában. Ebben a filmben már kihangsúlyozottan háttérbe szorult a szinjátszó szinész, az irodalmi páthosz és a film lényegével ellenkező esztétikai kultúra. A «Potemkin» film a maga nagyszerűségében és tisztaságában általános meglepetést keltett és általános behódolást követelt a filmrészvényesek által tudatosan félrenevelt mozilátogatótól. Eltekintve a film társadalmi tendenciájától, önmagában, mint műalkotás is általános sikert aratott. A «Potemkin» megjelenése óta csak néhány esztendő múlt el s ma itt van a «Nagyváros Szimfóniája», ami úgy belső, mint külső értékeiben határozottan rálicitál amarra. A «Nagyváros Szimfóniájában» megvan a «Potemkin» nagyvonalúsága, de annak tematikus megkötöttsége nélkül, ez önmagában életesebb és teljesebb. A szcenáriumíró kiküszöbölésével már eleve elkerülhetővé lett a kompozición belül adódható disszonancia. Az alaptéma központjában mint konstruktőr, maga a rendező áll. Ez a konstruktív alkotó személyiség mindennel, mint különféle rendelkezésére álló nyersanyaggal áll szemben. És tudatosan tudja, hogy mikor a témájához nyúl, akkor magához e nagy élethez nyúl hozzá. Alakít és alkot a maga képességei és az anyag törvényei szerint. Semmit sem rendel alá s másiknak. Neki az ember például pszichikus és puha anyag, a gép pedig antipszichikus, egzakt és mechanikus törvények szerint élő anyag. Mindkettővel, mint adottsággal számol, alakíthatóságuk szerint alkalmazza és hangsúlyozza ki őket. És így az alkotó sohasem kerül összeütközésbe önmagával. A műnek elejétől a végéig megvan a szigorú egyvonalúsága és tektonikus monumentalitása.

Walther Ruttmann, a film rendezője látnivalóan számol az előttejárt kísérletezők eredményeivel és kész filmjével bebizonyította, hogy ezeket az eredményeket fölértette és nagyszerűen, a maga képességein át, alkalmazni is tudja. A nagyváros síkravetített formagazdagságát és lüktető ritmusát akarta adni. Mondhatnám ezt a célját majdnem maradék nélkül beteljesítette. A képben nincsenek «futurista» rohanások és nincsenek az «expresszionisták» által «látott» ferde tornyok, térdrecsuklott házak és égbefutó utcák. Mindenütt az élet tiszta realitása van jelen. És ahhoz, hogy ebből a mindennapi életrealitásból a művészet síkjáravetített realitás lehessen, ahhoz Ruttmann nagy komponálóképességére, kiválasztó és építő erejére volt szükség.

Anélkül, hogy a «nagyrendezők» szokásos premier-plán és szekund-plán technikai fogásaival élne, mindent egyvonalon játszat le előttük és mégis minden, szinte maradék nélkül, elérkezik hozzánk. Kompoziciójának főmotívuma a vonatok ide-oda való közlekedése. Ez a motívum időközönként újra és újra visszalép a képbe. Mondhatnám ez a kép alaptémája és Ruttmann e köré a fonal köré sorakoztatja föl a nagyvárosról kifejezhetővé érett érzéseit és gondolatait. Vannak helyek, ahol a dolgok szimplán, önmagukban jelennek meg s vannak helyek, ahol transzparens erővel ütnek át egymáson. De a rendezőjük megint nem a művészkedő és esztétikai hatásokra törekvő képusztatásokkal és bekopirozásokkal operál. Mindez az életben önkénytelenül adódó alkalomszerűség, ami azonban Ruttmann kompoziciójában elveszti alkalomszerűségét, mert a rendezőnek volt türelme kivárni ennek a jelenségnek a legkialakultabb pillanatát s az egészet szintén, mint anyagot állítani be a kompozicióba.

Intuició és tudatosság van ebben a munkában.

S ez talán a legtöbb és a legjobb, amit én egy alkotásról el tudok mondani, Ruttmann bebizonyította előttünk hogy a film a mi civilizatórikus korunk produktuma, bebizonyította, hogy a filmfényképezés nem csak reproduktív műhelymunka, hanem a művészettel egy színvonalú produktív alakítás is lehet, sőt csakis az lehet, ha önmagát akarja adni. És bebizonyította azt is, hogy az abszolut film nem áll idegenül és fölérhetetlenül a mozi közönsége előtt. Sokan, feltünően sokan voltak jelen a film bemutatóján, akiknek a figyelmét lekötötte s akik előtt a jövő kilátásait világította meg ez az alkotás.

Ezek számára lehet, hogy most jelent meg először a film, mint optikai élmény.

Valószínű azonban, hogy voltak jelen olyanok is, akik az egészből «semmit sem értettek», az egészet hiábavalónak tartották, és mégis, a magamfajta embernek, látva a közönségnek ezt a kétféle viselkedését, azt kell mondania: van ezen a földön út a tökéletesedés felé, és minden bajunk ellenére is érdemes élni és életünket kifejezni alkotásainkban.

*

Beható és külön elvi jelentőségű tanulmányt kellene írni a film lepergetésének ideje alatt játszott zenéről. Ma már nemcsak a szakemberek részére, hanem a laikus közönség előtt is problématikussá vált az úgynevezett mozizene kérdése. E. Meisel kompoziciója alkalom lehetne ahhoz, hogy zenészeink komolyan hozzászóljanak ehhez a kérdéshez. De ne tévesszük össze a fogalmakat. A film lepergetési ideje alatt nem filmzenére, ami minden esetben csak illusztratív lehet, hanem mozizenére van szükség. A mozizenének nem a film értelmi vagy érzelmi kísérőjének, hanem a mozi arhitektonikus részének kell lennie. A mozizene a filmelőadás atmoszféráját van hivatva tökéletesíteni. Hasonlóan a szinházak különféle színű és tónusú fényeffektusaihoz, melyeknek szintén nem illusztratív, hanem arhitektonikus céljuk és jelentőségük van. A film kizárólag optikai jelenség s így a zene, mint más természetű, külső beavatkozás, csak zavaró momentumokat idézhet elő a film lepergetése közben. A mozi zeneszerzőjének tudnia kell tehát, hogy ő nem a filmhez társul hozzá, hanem a mozi atmoszféráját kell átalakítania, hogy a csak szemeivel appercipiáló közönség nem süketen, hanem hallószervei semlegesítésével zavartalanul át tudja adni magát az optikai élménynek. A mozizenének tehát, szerintem, feltétlenül kerülnie kell a dekoratív és illusztratív tendenciákat, kozmikusnak és arhitektonikusnak kell lennie. E. Meisel szimfóniája, tudatosan-e vagy csak erősen építő ösztönnel, nem tudom, ezen az úton halad és sokat megvalósít ezekből a követelésekből.

Ami ebben a zenében még illusztrativ, azt a mozi zenekara, sajnos, tendenciózusan és túlontúl kihangsúlyozza. Sőt az igazgatóság intenciói szerint meg is rövidítette. Különben maga az egész film is többszörös és különböző megrövidítésekkel megrövidítve került a közönség elé.