Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: IGAZ REGÉNY
Sajét életem (5)

Én szintén sokszor voltam anyám mellett ilyen száműzetésben nagyanyámnál. Nekem voltakép nem is volt mindig olyan tragikus ez a dolog. Kivált ha apám kegyében voltam és csak önkéntesen vállaltam anyámmal a számkivetést. Ilyenkor, ha hazajöttem, apám pártjára akart hódítani és kaptam pénzt tőle, meg loptam is részegen tőle. Aztán ha nagyanyáméknál voltam, ott tetszett, hogy kikérdeznek és pletykálhatok és lódíthatok apám felől. A kávé cukrosabb volt nagyanyáméknál és mindig mazsolás kalács járt hozzá. Egyáltalán a változatosság élveit nyujtotta a számkivetés.

Anyám legidősebb nővére, Mimi néni, Ágricoláné, özvegyen ott lakott nagyanyám házában, két fiával és négy lányával: A kisebbekkel eljátszottam, a nagyobbaktól a szót hallgattam.

Ugyancsak kétkulacsos módra apám rokonjárásaiban is résztvettem. Ott is úgy szerepeltem, mint a kis mártír, akit anyám elhanyagol és rosszra nevel.

Tanasziék nagyon előkelően éltek, már aránylag. A városban is nábobnak tekintették Tanaszit, a legnagyobb arany magánbánya igazgatóját és részvényesét.

Több lánya és egy fia volt neki is, de ezek nagyobbak voltak nálam. Később talán még mesélek róluk.

Apámat szívesen fogadták. Szidták az anyám pereputtyát és sajnálták apámat. Egész más, radnai, oláhos hangulat uralkodott itt. A tütü persze járta. De itt apám egész más emberré lett. Tanaszival még nótára is rágyújtott, ami nem volt szokása. Érdekes szövege volt az apám nótájának. Persze oláh. Megpróbálom itt lefordítani:

Lennék csak még egyszer legény,
Félrevágnám süvegem én,
Félre, hogy fülemre esne
S a lányokhoz mennék este.

Úgy volt már, hogy apám itthagyja Nagybányát és visszamegy bérces hazájába. Vele talán én is, hét évem múltán.

De aztán a válásból nem lett semmi. Azon múlt, hogy apámnak át kellett volna állni reformátusnak. Erről pedig ismert ellenszenve révén sikerült végre is lebeszélnie őt az öreg plébánosnak.

*

Testvéreimet azonban nagyon mellőztem itten.

Szidónia, vagy Szidike volt a legnagyobb nővérem.

(Érdemes beszúrnom előbb ide, hogy ezek a különös biblikus hangzású nevek, mint az apám Jakab neve, a Máli néni Ignác nevű fiáé és még ez a Szidónia név is, apai-családom erdélyi hatása. A székelyek közt szokásosak ezek a zsidó hangzású nevek.)

Szidike nővéremet én jóformán alig ismertem akkoriból. Ő mindig távol volt hazulról. A képzőt a vincés apácáknál járta ki Szatmáron. Aztán nevelőnösködött és nemsokára kinevezték és férjhez ment.

Érdekesen szép, nagyon eszes és nagyon virgonc lányka volt, az a bizonyos zseniálisnak tartott gyermek. De emellett a csintalanságban is elől járt. Biltiu, oláh esperes lányával, Pirivel (most Grünwald festő felesége) az inasgyerekekkel is felvették a harcot az elemi iskolában, és a képzőben is híre volt apróbb csínyjeinek. Többek közt kezdő író koromban Kaffka Margit is jól emlékezett így rá, aki tanulótársa volt.

Én valóságosan szerelmes voltam Szidi nővérembe, akár valami idegen kisasszonyba. Leselkedtem utána s szörnyen szórakoztam a tréfáin, vagy bámultam rajzait, majolika festését, hímzéseit.

Nagy Zsigmond udvarolt neki, a festő, aki utóbb (vagy talán most is) Spanyolországban vagy Amerikában ért jelentős sikereket. Sokszor láttam őket, amint a kerítésen át beszélgetnek. De már ott-tartott a dolog, hogy a festő mint komoly kérő lépett szüleim elé. Apám azonban elég modortalan és holmi hozományügyek közbejöttével elutasította Nagy Zsigát.

Ugyanez a kérő-elutasítási dolog aztán minden esetnél visszatért apámnál, Szidikénél is, többi nővéreimnél is. Ez is egyik vad esztelensége volt apámnak. Más háznál két kézzel fogják a komoly fiatalembereket az eladó lányoknak, mint nem egy vígjáték a tanuja. Nővéreim bájos, eszes, egészséges teremtések voltak, akikhez valósággal ragadtak a kérők. Még úgy is, hogy igényeik sem voltak hozományra. És apám úgy vágta ki, mint valami tolakodókat, sorjában, a legrendesebb fiatalembereket. Szerencsére nem sok eredménnyel.

Szidike, miután a Klebelsberg grófoknál volt valameddig nevelőnő valahol a Felvidéken, ahol többek közt gyors felfogásával megtanult tótul, ujra hazajött és várta a kinevezését. Eközben, vagy még ezt megelőzőleg, kezdett udvarolni neki későbbi férje, Krizsovánszky Ádám prepa kollegája.

Ez az Ádám már apám őrültségét is leszerelte valahogy. Valóban mindenkép helyre legény volt. Maga emberségéből, szegény özvegy édesanyja segélye nélkül tanult ki s szorgalma mellett aranyos kedélyű fiú volt. A pohárnak ugyan nem volt ellensége sohasem, de neki a mámor valósággal jótékony felderítőjéül szolgált. Józanon hallgatag volt és borus lelkű. Akkor éppen póttartalékos hónapjait szolgálta. Megjelent nálunk katonamundérban. Sőt a helyi gyakorlatoknál egy Ficzere nevű őrmesterét is vendégünkül hozta, akinek szögletessége nagy mulatságokra adott anyagot. Azonkívül Ádám is lengyelnek vallotta magát nevénél fogva s vallása görögkatolikus volt, ami mind hazabeszélt apámnál.

Én is sokszor elszavaltam, a házimulatságok honfibánatra térülő hangulatánál, picula jutalmakért a “Fogoly lengyel" című verset Kosciuskóról, akinek hős nevére:

...megrendül a nagy cár,
Arca piros, nem is haragszik már,
Az urak is szégyellik a tréfát,
Kigúnyolni egy nemzetnek
Legnagyobb fájdalmát.

Persze azért Ádám minden kedélyessége és kiválósága sem volt elég rá, hogy apám meg ne ismételje vele szemben is néha, amit más kérőtársaival. Gorombáskodott vele is s ajtót mutatott neki is nem egyszer.

A kapocs azonban Szidike és Ádám közt már erősebb volt. Hozományról apám tudni sem akart. Azt mondta: Szidi a kitaníttatásával megkapta örökségét. Hiszen még annyi kis testvére jön utána. A kenyerét megszerzi, ha kinevezik. Férjhezmenni ráér.

Nem is a házunknál történt meg a Szidi és Ádám esküvője. Mint különben később egyik nővéremé sem. Szidi és Ádám addig folyamodtak, amíg két összeépült ósdi szolnokdobokai magyar faluba nevezték ki őket és ott keltek egybe a maguk emberségéből. Később pedig lekerültek együvé Krassó-Szörénybe, Szapáry-falva nevű telepes magyar községbe, ahol végleges fészket raktak.

Így aztán csak messziről történtek még ortályoskodások apám és közöttük. A szülői beleegyezésről volt szó, meg valami csekélyebb összegről, amiért aztán Szidi lemondó levelet adott minden örökségi igényéről. Meg arról volt szó, hogy Ádámnak az állásáért át kellett állni kálvinistának, ami főbenjáró bűne lett apám szemében. Más neve nem volt többé előtte, mint: hitehagyott oláh! Némileg azonban később apám kiengesztelődött a nagyapai büszkeségben, amikor megjelent Szidike első, Margit nevű lánykája. És utána még vagy tíz.

De a továbbiak, Szapáry-falvával, még hosszan belejátszanak ebbe a történetbe.

Következő néném Málika. Felőle is azt mondhatom gyermekemlékeimet illetőleg, mint Szidiről. Kivéve, hogy ő afféle jóságos és sokat szekált pesztonkám volt, egészen pici koromban. Mire azonban cseperedni kezdtem, neki már varrták a staffirungját, hogy a vincés apácák közé menjen noviciának Szatmárra.

Valamelyes részét ő is kivette már az apám csúf részeg őrjöngéseiből. De a zárda falai, amik közt nemsokára felvette az apácaköntöst és mint tanárnő kivételes becsülésben részesült, megóvták némileg, hogy a családja és a világ egyéb nyomorúságos hívságai nagyon megháborgassák őt.

Először vasútra anyámmal az ő meglátogatására ültem. Bizonyára nagy élmény volt. Az apácaklastrom titokzatos, kenetesen kedves hangulatát hoztam el magammal a kirándulásból. Na meg Szatmárnémeti a püspöki város, és az alföld nekem sohsem nagyon megkapó színeit, az első vendéglői koszt ízét és a vasparipa kőszénillatát.

Málika nővérem, vagy hát a kedves Edvina nővér aztán csak rövid átmenetekben folyik még bele életembe. Az ő más, enyhe világában, egyéb hozzátartozói szerepe közt, bizonyára az enyém nem a legdicsteljesebb, a későbbiekben. Szereteten és gyöngédségen kívül nincs más gondolatom róla.

Sorban Ilonka néném következnék. De őt, az időrend és az ő személye körül más mederbe folyó események miatt, akkorra hagyom.

*

Itt most külön bekezdés jár kis húgomnak, Margitkának és Lajoska öcsémnek.

Egészen pici gyermekkorukra egyiküknek sem emlékszem sokat. Az rémlik csak, hogy mindkettejük keresztelőjén nagy ricsaj volt nálunk. Az egyiken még egy apáca vendégünk is volt, a Marosán-családból s a nagy jókedvben táncra pöndörítették.

Egyébként Margitkáról csak azt tudom, hogy nagyon selypített. Dudónak mondta a dugót és én is tanítottam a cs meg az r kiejtésére. Így tagoltam előtte: - mondd hogy: Cscscserebogárrr. Meg azt tudom, hogy Margitka apám nagy kedvence volt. Úgy hívták, hogy apa-feketéje. A ragyogó fekete szemeiért.

Később ugyan, épúgy, ahogy az én születésemet szerencsésnek tartotta, Margitkáról az a babonája volt apámnak, hogy vele indult meg a házunk romlása. Ezen az igaztalanságán kívül bizonyára a Margitka húgom sorsában lehet hozni apám ellen a legkeményebb vádakat később.

Nagyon eleven és nagyon fiús lányka volt a kis húgom. Sokszor megszégyenített magamat is bátorságával. Amellett is mindenkép hamar kifogott rajtam. Olyan ügyesen tudta kifigurázni gyöngéimet, hogy mindenki nevetett rajtam. Egyszer például valami majomról hazudtam, ami egy ablakból integetett nekem. Ezzel rengeteget bosszantott. Nem is szólt, csak az ujjával utánozta, hogyan integetett nekem a majom s már kanpulykává lettem.

Sokat nevettek rajta, mikor egyszer az ebéd alatt szekált így Margitka és én jótehetetlen, végső dühömben így folyamodtam anyámhoz: - Tessék megengedni, legalább egy pofont adjak ennek a szemtelen Tyutyunak. - De hát miért: - mondta anyám, - hiszen egy szót sem szólt hozzád. - De mutatja a majmot! - dühöngtem.

Sokszor velem tartott Margitka férfias mulatságaimban is. Így a kártyázásba hamar beleavattam. Vagy pedig megfordítva, én ereszkedtem le lánytársaságába bábozásra és főzőcskére.

A bosszantásokért a kölcsönt persze nemcsak hajcibálásokban adtam vissza. Hanem úgy, hogy akármit kaptunk, cukrot, tésztát, pénzt, ebből mindig elcsaltam tőle. Mert neki, kis kupori létére, még mindig volt, miközben én siettem elfecsélni és bezabálni a magam részét.

Terhemre ő mint pajtás sohsem volt. Lajoska öcsém volt nagy kolonc rajtam. Szüleim nyakamba sózták; hogy vigyázzak rá. Én pedig képes voltam neki ajándékozni a hintalovamat, csakhogy megléphessek tőle.

Mikor nagyobbacska lett, a sarokbolt zsidó gyerekeiben talált magának Lajoska társaságot. Ezek símulékonyabb kis cimborák voltak neki s különösen Milike nevű, vele egykorú kis zsidólánnyal pajtáskodott.

Nagyon lányos, szelíd, tétova kisfiú volt Lajoska. Mintha előre érzett volna kedélyén kora halála. Már emiatt sem volt soha apám túlnagy kedvence. Egyszer tett kedvére csak apámnak, mikor azzal jött haza, hogy Milikét valami vétségért megrakta.

A Horovitz-gyerekekkel szívesen pajtáskodtam én is. Persze a magam módján. A dióban és vadgesztenyében való golyózást, meg a trenderli nevű kockajátékot tanultam meg velük. Nagy büszkeségük volt a zsidó főtanító fiának, Bélának, a barátsága, akiből aztán osztálytársam lett. De úgy tetszik nekem, hogy főleg a zsidó lánykák szépsége ragadott meg és késztetett titkolt álmodozásokra. Szüleim szívesen vették, ha a zsidó gyerekekkel barátkozom. Apám mindig példának hozta elém a szegény bócherek szorgalmát és alázatosságát, akik minden nap más család asztalánál ebédelnek. Úgyszintén nagyrabecsülte kis pajtásomat, Horovitz Maftyét, akit afféle nyámnyila kölyöknek kezeltünk és aki aztán még a gyermekcipőben első rikkancsa lett a városnak. - Lásd! - mondta apám. - A kis Maftyé már megkeresi a kenyerét! Nektek pedig, keresztény kölyköknek csak a gazságon az eszetek! Szégyelhetitek magatokat!

Ezek a Horovitzék nagyon szegények voltak. A férfi egy búskomor, élhetetlen ember volt. A felesége szintoly jóságos, tétova nő. Nem nagyon szerettem szobájuk és háztájuk ragadós, nehéz levegőjét. Nem tarthatták tisztán a sok gyerektől és elfoglaltságuktól. Nemsokára tönkrementek és szétszóródtak a világba. De boltjukból már a cselédünkön kívül elkezdtem hordani én is apám számára a bundapálinkát italos évadjaikor. És itt is sok vámot szedtem a rámbízott pénzekből, a legfurfangosabb módokon.

Volt még egy másik jövevény zsidógyerek pajtásom is. A nevét elfeledtem. De emlékszem, hogy sokat mesélt nekem az ortodox zsidó élet rejtelmeiből s még az orosz vagy román üldöztetésük szenvedéseiről is. Hámán barátommal és bátyjával Samuval való kalandjaimat úgy-ahogy leírtam a Két zöld ászban.

Kisöcsémmel folytassam.

A haláltól csak egy különös eset kísértett mindig bennem. Kollárék után, a bal szomszédunkba valami Mazurek nevű molnárcsalád költözött. Két fiuk volt. A nagyobbak később mint hivatásos hamiskártyás tengette életét egy lebujban, egy másik, Dolfi nevű jobbszőrű fiúval együtt. A kisebbik Mazurek-fiú is bolondja volt a játéknak. Ilyen furcsa, hosszú gyúnyneve volt. Bok-halló-Zim-buk. Sok krajcárt nyertem tőle patkózáson.

De volt egy kis vöröshajú húguk. Mikor meghalt az anyjuk, elfacsarta a szívemet a kislány keserves zokogása. Teljes súlyával megéreztem a Nagy Rém kegyetlenségét a kis vöröshajú lány fájdalmán keresztül.

Hát mikor a temetés után, az udvarunkon játszom, észreveszem, amint a szomszédbeli gyászosok hazaérkeznek a temetőből. Köztük van a kis vöröshajú lány is. De a legnagyobb megdöbbenésemre kacagva, fejét forgatva lépeget. Rám is rámmosolyog, épúgy, mintha azt mondaná: látod, milyen nagy eseményben veszek én részt!

Nem botránkoztatott meg ezzel. Gyermekkoromban is majdnem a későbbi szemlélődő tárgyilagos szemével néztem az emberi gyöngéket. De nagyon elcsodálkoztam ezen a dolgon.

Egy nap Lajoska valami könnyebbfajta hüléssel gyöngélkedett. Ebéd után volt. Valami túróscsuszát evett. De egyszerre félbenhagyta, kis feje lebukott és vége volt. Szívszélhűdés érte.

Ezt én nem láttam, csak aztán hallottam. Ép a vorzimmerben foglalatoskodtam valamivel, mikor a nagy lótás-futás oka hozzám érkezett, hogy Lajoska meghalt.

Semmi értelmeset nem éreztem erre. Csak valami süket elámolyodást. Ez mindig így volt életemben, ha efféle igazán nagy dologgal álltam szemközt. Csak sok perc múlva, mintha valósággal kötelességszerűleg eszméltem volna rá, hogy most nekem fájlalnom illik öcsém halálát, sírnom illik. Erre aztán levetettem magam a Murilló Mária-képünk olajnyomata elé és egészen magányosan, őszinte, fuldokló zokogással és kéztördeléssel áldoztam öcsém halálának.

Így csak ketten maradtunk Margitka húgommal. Tulajdonkép ő is lett az egyetlen testvérem, akivel testvériesen bensőséges viszonyról beszélhetek: A nagyobb lányok, talán az egy Ilonka némi kivételével, egészen afféle idegen, bámult kisasszonyoknak számítottak előttem, mint mondtam. Az ő életük még, kiröppenésükig, a családi jómód idejébe esik. Mi ketten Margitkával éltük végig a következő, már-már nélkülözést horzsoló, otthoni éveket.

Ide lehet még biggyesztenem egy fura külsőbeli családi vonást. Apám sötétbőrű, feketeszemű volt s anyám is sötétvörös hajú és barna szemű. Mégis Szidi és Ilonka nénéim világoskék szeműek s Lajoskának is kék szeme volt. De a természetnek ez a kis incselkedése már azért sem adhatott tápot apám féltékenységi rögeszméinek, mert pont a kékszemű gyermekei az ő teljes hasonmásai voltak vonásban és termetben. Málika és Margitka, s feketeszeműek, hasonlítottak anyámra. Én egészen megállapíthatatlan vagyok. Tökéletes elkeveredés apámból és anyámból a külsőm is, a jellemem is. Kivéve, hogy magasságban kinyurgultam fejjel az egész pereputtyomból.

*

Apám, ha már nem is rendszeresen hetenként, de még mindig sűrűn látogatta a bányaüzemeket, mert még többnek volt igazgatója. A puskája azonban már ott rozsdásodott az irodában. Pihent lőporos szaruja és faragott ivókanala s táskája. Egyszer egy nagy téli hajtáson, amit leírtam a Mike Pál emlékei című elbeszélésben, apám valami kehet kapott és attól fogva végleg lemondott a vadkergetésről.

Láposbánya nevű községbe járt leginkább akkoriban. Ez a község Misztmogyorós és Misztótfalu közt a hegyekbe kanyarodó völgyben fekszik. Misztmogyorós új, szinoláh telep. Misztótfalu Erdősi Szilveszter János, az első magyar hexameter leírójának, a tudós hitvitázónak szülőfaluja. De magyar kálvinista hívei bizony már akkor is javában vesztek kifelé, az inség éhével diadalmasan előrenyomuló oláhok elől.

Apám is sokszor emlegette ezt a dolgot, a maga egyszerű, gyakorlatias szempontjaiból. - Hát csak nézni kell! - mondta. - Ezek a kálvinisták, ha már a kézművesség tönkremegy, nem fognának világért sem kapát-kaszát, vagy bányacsákányt, hogy a saját szöllőjükben és verkestársulataiknál dolgozzanak. Csak ha már lyukas bocskor van a lábukon, mint az oláhoknak. Ezek az oláhok a napszámosaik. Ezek az oláhok a száraz málét odadörzsölik a hetűs heringhez és egy fő hagymán, a kunyhójukból hat órás napi gyaloglással verik a csákányt a bányában, meg a seprűt a zúzdában. Persze, hogy végül megveszik a mohos kálvinisták házait és rétjeit.

Valóban, a dolog majdnem így állt. Azon a környéken csak afféle apámfajta félmagyarok tudtak gyarapodni. Láposbánya lakói ilyenek voltak. Félmagyar, féltót, féloláh, félnémet, vegyesbeszédű emberek. A keveredés gyönyörű emberpéldányokat tenyészett ki köztük. Majdnem mind az ajtó szemöldökfáját verte fejével s nem egy használta virtuskodásból az érctörő mozsarat kupának, meg puszta kézzel birkózott a medvével. Inkább okos gazdák, mint szorgalmasak voltak. A verkességből mind megszedte magát s függetlenségben, bőségben éltek. De a fiataljuk mindnek ott kezdte csákánnyal a bányában.

A község pátriárkája az öreg Smith bácsi volt, apámnak kebelbarátja. Hatalmas, kissé hibásbeszédű vénember volt. Apányi fiai voltak már és az egész község az atyafia.

Szörnyen büszke volt rá, hogy ott volt Mantovánál és Villafrancánál, meg, nem tudom Custozzánál is, a szatmári ötösök regimentjének diadalmas ütközetében. Smith bácsi ugyanott az olaszok fogságába került és sokáig volt lenn Nápoly mellett.

Erről rengeteget mesélt. Különösen az olasz népet emlegette nagy elismeréssel. Hogyan hoztak nekik, éhező foglyoknak, a kordonon át, csellel, erőszakkal élelmet, fügét, pánikét.

Nehány olasz szót is gagyogott az öreg és nehány olasz nótát tudott. Ha jól tudom, a Santa Luciát köztük.

Jól emlékszem náluk egy nagy mulatságra. Akkor láttam először és utoljára apámat és anyámat is táncolni, bandaszó mellett. Apám csürdüngülő módra bokázta és verte ki sarkával a csárdást.

De különösen egy másik kép ragadt meg bennem erősen. A ház felett, olyan meredek hegyoldalon, mint a fal, állt egy magányos gyertyánfa. Egyik ága messze kinyúlt a levegőbe. Erre az ágra egy hosszú fahorog volt akasztva és az alsó végére egy kis deszka kötve.

Mármost a Smith-gyerekek, a lányok is, és pajtásaik, lábuk közé fogták a horgot és a deszkaülésen nekilendítve magukat, a hegyoldalról kiröpültek a fölé a rémes mélység fölé.

Alul a patak, mint valami óriás ostor, paskolta a hegyes sziklákat. A nagy szilfa gyökerei látszólag alig kapaszkodtak a meredek gyér gyepébe. És a horog, fönn az ágon, itt-ott, hogy ki nem akadt egy-egy nagy lendületnél. Ez oly biztos szörnyhalált jelentett volna, akár a toronyból zuhanni le.

Nem tudom, de nem igen hiszem, hogy rámerészkedtem volna a deszkára. Inkább arra emlékszem, hogy a hintázás látványa csaknem felkavarította gyomromból a torkomba az ebédet. Mindenkép a gyávaság és rémület kelletlen érzéseivel emlékeztem aztán erre a dologra.

Még a Smith-ház ételeinek maradt meg ínyemen különös, de másként kellemes zamata. A csigatésztás levesükről emlékszem a megjegyzésre, hogy nem a hús a beszéd, hanem ahányféle alakú a tészta, annyiféle ízű a leves.

Nagyon ritka helyen éreztem, a szülei házon kívül, hogy az étel a tisztaságnak és különösen a könnyűségnek az érzését keltse bennem. Anyám úgy főzött, hogy sem túlzsíros, sem sovány nem volt az étel. A sütött tésztáknál spórolt kissé. De ezek közül is a rétesféléket kitünően tudta gyártani.

Én nem voltam soha nagy hús- és főzelékbarát. Egyetlenegy ételt szerettem, a szöllőlevélbe pakolt rizses tölteléket. Meg a gombafélét mindenkép. Sok ízt sohasem éreztem többé sehol, mikor elkerültem hazulról; még nővéreim konyháiban sem, úgy, mint anyám csinálta. Gombaféléket és olyan gyümölcsmártásokat, havasi eper kompótokat, rizses réteseket nem is igen láttam aztán másutt.

Általában pedig mindig úgy éreztem, hogy az anyám főztje után, akár nem is ettem volna, tiszta maradt a kedélyem. Megszámolhatnám könnyen, hányszor csömörödtem meg egyébként is életemben. Különben minden emésztőszervem úgy működött a legutóbbi időkig, mint valami acélgépezet. Igaz, hogy igazi mértékletlenségekről csak a korán beköszöntő italozás és dohányzás terén beszélhetek. De ebben aztán kész csoda, hogyan bírta ki egyáltalán olyan rendületlen gyomrom és vesém azt a könyörtelen tornát, aminek kitettem.

Sok más kisgyermekkel ellentétben és semmiféle szesznek a szagát sem állottam. Legföllebb a nagyon ásványvizezett bort tudtam lenyelni. De rendszerint ehhez is csak akkor jutottam, ha vendégek voltak az asztalnál.

Még egy nagyon érdekes verkestársa volt apámnak, egy Sztraka Pali nevű. Ép úgy nézett ki, mint egy óriási püspökbot. Mindig tréfált és nagy kedvence voltam. Egy másik, Szamosi nevű, szintén ilyen mókás aranyásszal együtt sohasem jöttek üres kézzel számomra. Apámnak is javarészt ezek az emberek adtak aztán kenyeret, átmeneti munkákkal.

(Folyt. köv.)