Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ESTI MÁR MEGINT JÓT TESZ

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ESTI MÁR MEGINT JÓT TESZ
Elbeszélés
XII.

Nyugtalan májusi este volt. A szél port kergetett az utcán.

Esti egy cukrászdában ült és csokoládét ivott. Minekelőtte elment, még vett magának egy nagy tábla csokoládét, mert rendkívül szerette azt, ami édes.

Amint kilépett a cukrászdából, belebotlott az özvegybe.

Az nem vette észre.

Esti szólította meg. Majdnem kedélyesen vallatta, hogy mi ujság, már ezer éve nem látta.

Az asszony egy darabig nem szólt.

- Az én Lacikám - dadogta később - az én kis Lacikám - s elfulladt a hangja.

A kis gimnazista már két hónappal ezelőtt meghalt.

Esti erre nem tudott mit felelni. Bután hallgatott. Arra gondolt, hogy nem is értesítették s szemét lesütötte a földre, melyben már ott porlad a kisfiú. Egyelőre azokkal a szavakkal erősítette magát, melyeket valaha ifjúkorában züllött kávéházakban hallott komisz fráterektől: .

- Magánügy, voltaképp csak magánügy.

Az özvegy közben magához tért. Sorra elmondott mindent, hosszan. Margitkának már reggel is lázai vannak, haza akarják küldeni a szanatóriumból, nem tarthatják ott tovább. Angéla csaknem elveszette állását a varrodában, mert folyton őt kellett helyettesíteni. A bódét föladták. Ő maga nem ácsoroghat ottan, a fájós lábaival. Talán jobb is így.

Esti bólintott:

- Persze, persze.

Egy gázláng alatt állott. Nézte az özvegy arcát. Már nem volt oly dúlt és kúsza, mint mikor először találkozott vele. Dermedt volt és nyugodt.

Csak ne hasonlított volna annyira az édesanyjára s azokra a nőrokonaira, akik épígy szürkültek el, hullottak lefelé, akkor minden jó lett volna. De vád tekintett róla. Valami fájó, majdnem szemtelen szemrehányás.

Ez fölingerelte.

- Hát tehetek róla? - háborgott magában. - Vagy talán azt hiszitek, hogy én magam csinálom ezeket a disznóságokat? Egyáltalán mi a fészkesfenét akartok tőlem, mindig éntőlem?

Tiltakozásul egy mozdulatot tett. Odakapott az özvegyhez, hogy mintegy támogassa, lelket öntsön beléje. Megragadta karját. Érdes, fekete ruha borította. Vékony volt. Amint rázta, zörgött.

- Hó - kiabált - hó -, mintha ágaskodó lovat fékezne s kezében a csokoládétáblával hadonászott.

Úgy rémlett, hogy vitatkozni akar vele. De egyszerre - maga se tudta hogyan - erősen, keményen, félreérthetetlenül megütötte.