Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám

MARSOVSZKY MIKLÓS: A HAZUG SZÓ
Párbeszéd egy novella körül

Sándor éppen most fejezi be a felolvasást, Zoltán a diványra heveredve figyelmesen hallgatja. Fiatalemberek, kortársak, jóbarátok.

Sándor nagyot lélekzik, aztán kérdő tekintetet vet barátjára. Az arca kipirult, a szemei égnek.

Zoltán hallgat, egyet rándít a vállán.
 

Sándor (türelmetlen unszolással): Nos?

Zoltán: Tudod, hogy nem kenyerem az irodalom. Nem is értek hozzá...

Sándor: Nekem fontos a te véleményed. Azért hívtalak ide. Te vagy az első, akinek elolvastam. Ti érzékenyebbek vagytok és elfogulatlanabbak, mint a szakmabeliek. Nálatok nem a formális szempontok a döntők. Nem a mesterség, de a lényeg. Ezért vagyok olyan kiváncsi rá, hogy mit mondasz. Ne kímélj! (Még mindig egészen biztos a dolgában. Kicsit nagyképű pátosszal:) Várom az ítéletet!

Zoltán (kelletlenül): Nekem nem tetszik a novellád. Sajnálom, hogy nem mondhatok mást. De lehet, hogy én csakugyan nem értek az ilyesmihez...

Sándor (mintha fejbeütötték volna): És miért nem tetszik?

Zoltán: Éppen azon gondolkozom... Valami hamisság van az egészben.

Sándor: Hamisság?

Zoltán: Igen... Nehezemre esik magamat kifejeznem... Amíg olvastál, itt-ott magával ragadott a lendületed és azt éreztem: ez szép. De mikor befejezted, valami rossz érzés csapott meg... Hazudik a novellád, nem lehet ezt máskép kifejezni.

Sándor (lassankint visszanyeri a bátorságát): Hazudik? Mi az? A művészetben minden igaz, ami formát kapott.

Zoltán: Rögtön gondoltam, hogy kéznél lesz a kádencia. Ha csak hozzátok ér az ember, tüstént valami gőgös formulába zárkóztok, ahol nem lehet benneteket többé megközelíteni.

Sándor: Hagyjuk ezt! Most a novellám a fontos. Értsük meg egymást, Zoltán. Minden erőmet belevittem. Mire készen lett, úgy éreztem: üres lettél, nincs több mondanivalód. S te most azt mondod rá: rossz. Csak úgy félvállról. Hát nem borzasztó ez?

Zoltán: Nem, ha igazi hit van benned a munkáddal szemben. De úgy látom, nem egészen tiszta a lelkiismereted.

Sándor: Miből gondolod ezt?

Zoltán: Akinek az az érzése, hogy becsületes munkát végzett, az bátran elébe áll a kritikának.

Sándor: Becsületes munka? Hát lehet-e a mi munkánk becsületes? Olyan értelemben, mint az asztalosé, vagy a mérnöké? A motor fut, ha megépítették, de a mi munkánkat nem lehet bevégezni.

Zoltán: Az egyik munka nehezebb, a másik könnyebb. De csak egyféle valamennyi.

Sándor: Bár így lenne! De mi az a funkció, amit a mi munkánk teljesít, mi az a kézzelfogható és elvitathatatlan eredmény, amit ha elértünk, megnyugodhatnánk? Nálunk minden a megfoghatatlanságban történik, a nem-tudom-hányadik dimenzióban.

Zoltán: Én nem értek az irodalomhoz, de határozottan érzem, hogy valami hiba van itt a kréta körül. Mondtam rögtön, hogy nem tiszta a lelkiismereted. A nem-tudom-hányadik dimenzióban csakugyan nem lehet dolgozni. Ehhez szilárd talaj kell a talpunk alá. Túlságosan elszakadtatok az élettől. Olyan területre, ahol minden lehetséges, de semmi sem igaz.

Sándor: Nekünk sok minden valóság, ami nektek csak puszta szó már.

Zoltán: Mi ez a nekünk és nektek? Emberek vagyunk, te is meg én is.

Sándor: A művész: kiközösítetett. A művészet: számüzetés.

Zoltán: Látod, én nem hiszem ezt. Sose is hittem. És ha így is van: a ti hibátok.

Sándor: A mi hibánk? Senki úgy nem vágyódik, olyan reménytelen nosztalgiával az emberek közössége után, mint mi.

Zoltán: És mit tesztek azért, hogy befogadtassatok? Miért nem beszéltek emberi hangon?

Sándor: És miért gyanus nektek minden szó, amit mi kiejtünk? Ha tréfálunk, nevettek, de ha komolyan beszélünk, összeráncoljátok a homlokotokat és rögtön kész az ítélet: hazugság. Minden, amiben valami váratlan és rendkívüli van, valami, amihez a hétköznapotok nem szoktatott hozzá, valami erőteljes szín és következetes lendület, minden ilyesmi: hazugság, vagy ahogy ti mondjátok: irodalom.

Zoltán: Lehet, hogy néha igazságtalanok vagyunk...De túlságosan messzire kerülünk így a novelládtól. Én is avval a te szerinted sztereotip polgári váddal hozakodtam elő vele szemben, hogy hazudik. Gondolkozóba ejtesz. Talán csak egy múló benyomás volt. Hátha tévedtem...

Sándor: Vigasztalni akarsz?

Zoltán: Becsületes akarok lenni. Az elevenemre tapintottál az előbb. Hátha csakugyan tévedünk... De beszélj csak egy kicsit a novelládról... Mi szándékod volt vele?

Sándor: Mi szándékom? A műalkotás önmagáért van.

Zoltán: Hagyjuk a nagy szavakat. Maradjunk egyelőre az emberinek a magaslatán. Itt pedig semmi sincs önmagáért.

Sándor: De a műalkotás túl van ezen a magaslaton. Értelme beléje került és megtestesedett. Ezért csúcsa a létezők hierarchiájának.

Zoltán: Mintha könyvből olvasnád... De terméketlen ez a gőg, hidd el nekem. És mintha az előbb még máskép beszéltél volna? Minket egyre kínoz a nagy kérdés, hogy: miért? Minden mozdulásunkat ez teszi problematikussá. De amit ti műveltek, az minden kérdezősködést elnémít. Te szerinted. Így hát a művészet megváltás és nem számkivetés, mint ahogy az előbb mondtad...

Sándor: Megváltás és számkivetés. Mindkettő együtt. Hiába rázod a fejedet. A művész az az ember, aki sohasem ér el a saját munkájáig és a mű megváltottsága nem jelenti a művész megváltottságát is. Mégis a mű tökéletessége az, amit nem tud neki megbocsátani ez az irigy világ.

Zoltán: Itt van például a te novellád...

Sándor: Hiába akarsz nevetségessé tenni. A novellám, mondod. Hát igen, az én novellám is valami, ami formát kapott és így definitívvé és abszoluttá vált. Nem kritizálható, csak a saját szférájában...

Zoltán: Miért hívtál akkor ide engem, alantas szférákba börtönözöttet, szegény polgári halandót? Vége a türelmemnek! Kereken kimondom: ostobaság, amiket beszélsz! Nagyképű, buta frázisok, amiktől nem gyógyulsz meg se te, se a novellád!

Sándor: Szóval beteg vagyok, akit meg kéne gyógyítani?

Zoltán: Igen, beteg vagy. És veled együtt az egész irodalom.

Sándor: Kezdesz túllőni a célon. Igazán legfőbb ideje, hogy a novellámról beszéljünk. Az legalább valami kézzelfogható.

Zoltán: Kézzelfogható? Igazán? Nincs a nem-tudom-hányadik dimenzióban? Pedig azt hittem már...

Sándor: Hát figyelj ide: az a kis cseléd, akinek a sorsát megírtam, ez a kis szomorú ájult lélek megnyílt, hogy befogadjon engem. Az én lobogásom lobog benne...

Zoltán (közbevág): Látod, most megmondtad. Ez a baj éppen. Kis cseléd, mondod, szomorú és öntudatlan félig-állat. Hogyan jut ő ehhez a lobogáshoz? Ha megszólal, a te szavaidat mondja, ha megmozdul, a te fantáziád útján jár. Hát nem elég hazugság ez? Mi szükség volt rá, ha te akartál csupán beszélni?

Sándor: A művészt nem lehet elválasztani a tárgyától és a műalkotás mindig két összefonódott élet.

Zoltán: Ez gyönyörű. De mégse követlek most erre az útra. Végre csakugyan a novelládról szeretnék egy kicsit beszélni... Egy darab életet dobtál a szemem elé. Néhány gyengéd és mégis biztos vonallal. Mesterien. Ami igaz, az igaz. A te kis cseléded belékerült a képzeletembe. Láttam. Élt. Kíváncsiság és részvét támadt iránta a szívemben. És félteni kezdtem. Jaj, mi lesz vele, gondoltam, mi lesz evvel a kis törékeny és édesen szendergő ártatlansággal, ha te a körmeid közé kaparintod. És nem is hiába aggódtam érte. Előbb néhány rigmust elszavalt tőled, aztán az utcára kergetted...

Sándor: Nem én, de a sorsa.

Zoltán: Lári-fári... Te! Hiába szépíted! A te kegyetlen és szenzációkra éhes fantáziád! Kár itt a sorsot emlegetni. Mert - mondom neked - ha a saját életét élheti, ha magára hagyod, akkor a te kis cseléded szép engedelmesen hozzámegy feleségül ahhoz az asztalossegédhez, aki megkérte a kezét és azóta három gyereke van már. De te ráparancsoltál és szegénykének ki kellett takarodnia az utcára. Ez a ti emberségtek!

Sándor: Szóval, ha te igazítod a dolgát, akkor - amint mondod - engedelmesen feleségül megy a szabadító asztalossegédhez és évente szelid türelemmel egy-egy pulyát ajándékoz ennek az emberfaló világnak... Bevallom neked, mikor az én szomorú kis hősnőm létezése először ködlött föl bennem, magam is attól tartottam, hogy a sorsa valahogyan így fog alakulni. De aztán megnéztem közelebbről, nincsen-e benne valami használható, valami egyéb tanulságosabb lehetőség. Jól belenéztem, mondom, és valami fojtott forróságot fedeztem fel benne. Ime kislány, gondoltam magamban, valamit megtudtam rólad, amit magad se tudsz még. Valami szépet és veszedelmeset. Valamit, amit föl lehet lázítani az élet vigasztalan és brutális monotoniája ellen. Szabad-e művésznek habozni ilyenkor? Én mégis haboztam egy kissé. Szinte szégyellem ezt most már bevallani. Meggyengültem. Valami hamis részvét fogta meg a szívemet. De csak egy percig. Aztán felcsapott bennem a dac és az én kis alvómban felébresztette a nőt. Történjék, aminek történnie kell! És az én kis alvóm az utcára került, ahol azóta bizonyára széjjeltaposták. De nem én küldtem, most se mondhatok mást, hanem a sorsa sodorta őt oda!

Zoltán: Te kis infámis, te! Hogy tűzbejöttél! Mosod a kezeidet, mint Pilátus a keresztrefeszítendő Ártatlan szine előtt. Te nem tehetsz róla. Persze. Te csak egy kicsit oldalbalökted. A sorsa, mondod. A sorsa! Ez az a nagy szó, aminek aztán egy csöpp polgári hangzása sincsen! Ami felmagasztosít és egyben leveszi a válladról a felelősséget. Mert felelőtlenné válni: ez a nagy gyönyörűség, ez az alkotók fensőbbsége, ez a művészet!

Sándor: Most meg már csúfolódol. Keserűen és igazságtalanul...

Zoltán: A sorsot emlegeted. Mi az? Magyarázd meg nekem egy kissé...

Sándor: Ezt csak nem kell magyarázni.

Zoltán: De igen. Mert bevallom, homályos előttem, hogy mit is jelent ez a szó nálad?

Sándor (egy pillanatig hallgat: zavarba hozta ez a kérdés. Aztán megszólal): A sors? Valaki elhullajt magáról minden esetlegeset és nem marad benne egyéb, mint a szükségszerű, a lényeg. A lényeg megtudatosodása és kizárólagossá-válása: ez a sors. Ha az ember perspektívájából nézzük...

Zoltán: Brávó, kivágtad magad. Pedig már reménykedni kezdtem, hogy fölébred a jobbik éned és hallgatni fogsz. De nem, végül is elég szemérmetlen voltál megszólalni és felmondani a leckét. Esetlegesség, lényeg, emberi perspektíva... Hagyjuk a mókát. Most ketten vagyunk, senki se hallja, még egyszer megkérdem hát, érezted-e már egyszer is a gyökeréig ezt a szót: sors? Tudod-e, mi az?

Sándor: Furcsa vagy. Evvel a joggal azt is megkérdezhetnéd, tudom-e mi az: Isten. Hát te tudod-e, tudja-e valaki?

Zoltán: Más hallgat. De ti beszéltek és minden percben tele a szátok ezekkel a nagy szavakkal. Mi ha kimondjuk a szót: Isten, akkor abban a percben, amikor kimondtuk, vagy tudni véljük, hogy mit jelent, vagy nagyon szeretnénk tudni és azért mondjuk ki. Vagy káromkodunk. Ez is lehet. De még a káromkodás is kisebb bűn annál, ha semmit se érez az ember. Mint ti. Ti azt mondjátok: Isten és se nem tudtok, se nem kérdeztek semmit evvel a szóval. És aki valamit kérdez vele, az dilettáns.

Sándor: Honnét tudod te mindezt?

Zoltán: Már régen látom azt az undorító szélhámosságot, amit a végső dolgok körül űztök. Vannak kérdések, amik megoldatlanságukkal szétdúlnák a formáitokat. Azt a hazug biztonságot, amit édes és hibátlan rímekkel csilingeltek az emberek fülébe. Persze, a rím a fontos, a ti tökéletességtek a fontos. Vagy a mű, ahogy te mondod. Ki kell tekerni a nyakát a renitens szavaknak, ha nem akarnak parirozni. Élet, halál, szerelem, isten... Még van egypár ilyen... Milyen pompás rímlehetőségek...

Sándor: Mi van veled Zoltán?

Zoltán: Éhesek és szomjasak vagyunk. Ti rímeket kongattok...

Sándor: Mi ez a hirtelen keserűség nálad? Nem értelek. A te polgári fajtád nem szoktatott hozzá minket ilyen szenvedélyességhez művészi problémákkal szemben.

Zoltán: Helyben vagyunk! Kibújt végre a lóláb! Az én polgári fajtám? Mi bajod vele? Emberek vagyunk. Te is meg én is. Már mondtam egyszer. Honnét veszitek a jogot ehhez a gyilkos fölényhez? Művészi igazság, művészi problémák, művészet... Folyton csak ilyet hallok. Csupa lezárt szentély, csupa hétpecsétes titokzatosság... Miért hívtál ide engem, szegény polgári halandót? Az elragadtatásomban akartál gyönyörködni! De hogy ez nem következett be, fölösleges lettem. A véleményem nem számit. Ha a lelkemet kibeszélném is, hiába lenne. Ti úgyis mindent jobban tudtok.

Sándor: Jobban? Ez nem biztos. De többet. A hivatásunk az, hogy nálatok többet tudjunk. Ezért gyűlöltök, ezért vagyunk kiátkozottak. A te szavaidból is ez a gyűlölet szikrázik. Ez építette a falat közénk, ez nevelte belénk a gőgöt és ez ébresztette a vágyat, hogy legázoljunk benneteket a zseni erejével. Ha üvöltöztök a gyönyörűségtől, az a mi elégtételünkl Mert szükségetek van ránk, mert nincs aki a munkánkat helyettünk elvégezze... Mi letérítjük az életet a könnyű lehetőségek útjáról. Felfokozzuk. Megszínesítjük. Eljátszunk vele. Néha ha kedvünk tartja, merész kísérletezésbe fogunk és előfordul, hogy egy-egy kísérletünk nem sikerül egészen. De ha most megkérdezlek, mered-e azt válaszolni, hogy nincs szükségetek erre a munkára?

Zoltán: Várok egy kicsit, amig kitomboltad magad.

Sándor: Felelj, ha kérdezlek!

Zoltán: (csendes határozottsággal): Feleslegesek vagytok. Nem mondhatok mást. Soha ilyen tisztán nem láttam ezt még, mint éppen mostan. Meg is kérlek ezért, próbálj egy kicsit figyelni reám. Nem vagyok ellenség. Nem ítélkezem a művészet fölött. Akiben valami világosság gyullad, az vigyázzon erre és iparkodjék odaadni a többieknek. És az irodalomra is szükség van talán... Bizonyára... Még sose gondolkoztam ezen... De egészen bizonyos, hogy nincsen szükség azokra, akik úgy vélekednek a művész hivatásáról, mint ahogy te vélekedel. És az irodalomnak is másnak kellene lennie, mint amilyennek te az előbb leírtad, egészen és gyökeresen másnak...

Sándor: Noha ezen sem gondolkoztál még.

Zoltán: Valóban nem... Bár ki tudja? Az ember annyi mindenen eltünődik... És néha - észre sem veszi hogyan - egyszerre csak a közelébe került egy problémának.

Sándor: Az ember eltünődik... Nevetséges vagy! Egy ilyen szórakozottság volt az eddigi összes erőfeszítésed a mi problémáink felé. Mégis nekitámadsz, neki mersz támadni a hivatottak koncentrált és céltudatos munkájának.

Zoltán: Kik azok a hivatottak? Ha az az irodalom, aminek én most érzem, vagy inkább: ha az a művészet, aminek e perc világosságában mutatkozik előttem, akkor mindnyájan hivatottjai vagyunk. Minden ember. Mindnyájan, akik élünk és gondolkozunk.

Sándor: Te csak eltünődsz...

Zoltán: Hát jó: akik érezünk és eltünődünk. Nekem is jobban tetszik így. Őszintébben, kevésbé nagyképűen hangzik De az élet egy, mindannyiunknak. És egészen éljük valamennyien, összes dimenzióiban, a nem-tudom-hányadikban is, ahol a te novellád született. Mert nem lehet máskép. Éljük és ábrázoljuk. Mert sokan vagyunk és látnunk kell egymást. Éljük és ábrázoljuk, mondom még egyszer és kérlek, hogy hallgass arra, amit mondok.

Sándor: És a művészet?

Zoltán: Az élet túlságosan színes, túlságosan gazdag, túlságosan dús lehetőségű. Őserdő. Tévelygünk benne. Te is, meg én is, minden ember, az egész emberiség. Ebben a rengetegben nincsen különbség művész és polgár között. A fejünk zúg, a szemünk káprázik. Egy a sorsunk: nem bírjuk szusszal ezt a nagy gazdagságot.

Sándor: Próbáld meg az utcán elmondani ezt egy hordó tetejéről...

Zoltán: Ezer út, ezernyi lehetőség. Nem tudjuk, melyik az igazi. A képzeletünk előre szalad, aztán kifullad. Tétovázunk. Minden út, amire rálépnénk, lemondás egy másikról, amely ki tudja hová visz, micsoda csodákhoz. A birtokba nem vehető gazdagságunk kínja: ez az élet. És akkor jön egy ilyen Hivatott, mint te, elénk áll és azt mondja: azért jöttem, hogy megszínesítsem ezt a sívár és szürke világot. Hát nem nevetséges ez?

Sándor: Szofizmákkal akarsz lefegyverezni?

Zoltán: Ezt a világot egy isten fantáziája teremtette. Meg kell kevesbítenünk, hogy a miénk legyen...

Sándor (csinált gúnnyal fejezi be a mondatot): És ez a művészet hivatása...

Zoltán: A művészeté? (Elgondolkozik.) Alapjában véve az ember egész testi és lelki szervezetét egy olyan gépezetnek lehet felfogni, amely az irracionális és haszonnélküli Sokat gazdaságosan hasznosítható Kevéssé alakítja át. A világ eredendő gazdagságának megkevesbítése centrális funkciója az emberi létezésnek s így lehetetlenség a művészet számára kisajátítani. Mégis, ha van művészet, itt kell lennie valahol, ide kell kapcsolódnia valahová: a mozgó emberi létezés közepébe.

Sándor: Itt kell lennie, mondod. De mi szükség van itt rá, ha ezen a megszegényedési processzuson dolgozik az egész emberi szervezet, ha ez a processzus önmagától és szinte gépszerűen amúgy is lejátszódik? Most már igazán nem értelek. Az előbb még az élet túlságos gazdagságát panaszoltad és most kiderül, hogy ez a gazdagság tulajdonképen nincs is, hiszen az ember életében mechanikusan szegénységgé váltódik át. De hát hol van akkor közöttünk az a nagy ellentét, amelynek ebben a heves szóáradatban kellett kirobbannia? Az ember szegény, te szerinted is. Mindegy, hogy milyen történetét költjük ennek a szegénységnek. Az ember szegény és ez a szegénység teszi szükségessé a művészet gazdagságát, az egyetlen gazdagságot, amely embernek osztályrésze lehet.

Zoltán: Az ember szegény. De nem mindegy, hogy mi a története ennek a szegénységnek. Itt van a tévedésed. És itt válik nyilvánvalóvá a különbség a kettőnk álláspontja között. Engem egy emberi probléma foglalkoztat most, egy probléma, amely meghökkentő váratlansággal bukkant fel a beszélgetésünk sodrából és amely - ne haragudj ezért - semmi arányban sincs többé avval a tárggyal, amin a szó közöttünk megindult. Engem e percben most igazán nem érdekel egyéb, mint hogy mi evvel a problémával szemben a legtermékenyebb emberi magatartás. A művészet kérdése is csak ebből a szempontból fontos nekem. Tudjuk-e szerephez juttatni az emberi szegénység drámájában? Segítségünkre lehet-e abban a rettenetes és szünetlen erőlködésben, ami az emberi élet? Nektek mindez nem fontos. Ti művészek vagytok és nektek a művészet primárius valóság, aminek önmagában van az értelme. Ti elszakadtatok az élettől és a boldogok szigetén tartózkodtok, túl minden emberi nyomorúságon. Csak a hiúságotok fáj néha. Ez az egyetlen, amit ember-voltotok örökségeül megőriztetek még.

Sándor: Hiszed, amit mondasz?

Zoltán: Te mondod ezt és nem én. Én azt mondtam és mondom, hogy emberek vagyunk egyformán, mindaketten. És azt szeretném, ha megfeledkeznél végre a novelládról és elfelejtenéd egészen azt a csalódást is, hogy nem tetszett nekem.

Sándor: Engem magamat se érdekel most már a novellám. Ezt elérted. De azt nem fogod elérhetni, hogy a művészetet eszköznek lássam. A művészet van - függetlenül tőlem és tőled, függetlenül az egész emberiségtől és igen: túl minden emberi nyomorúságon. De épen ezért válhatnék fényességes azílumává mindannyiunknak.

Zoltán: Mit jelent az, hogy: túl minden emberi nyomorúságon? Mi lehet az, ami az emberből ered és mégis független tőle? Mi a művészet, hogy azílumává válhatnék az egész szenvedő emberiségnek?

Sándor: A dolgok teljessé-válása a formában.

Zoltán: De mi az útja ennek a teljesülésnek?

Sándor: Az erőfeszítés arra, hogy lássunk.

Zoltán: Hát nem látunk?

Sándor: Nem. Vagy csak keveset. És azt is tisztátalanul. A művész munkája éppen az, hogy tisztára gyomlálja a képet, hogy eltávolít belőle minden feleslegeset és a dolgok rejtett összefüggéseit felszínre hozza...

Zoltán: Micsoda képről beszélsz?

Sándor: Amit a világ a szemünkre rajzol.

Zoltán: Így hát te is meggyomlálod, szóval megkevesbíted ezt a képet?

Sándor: Meggazdagítom. Letörlöm a sarat a felületéről, hogy a színei felragyoghassanak.

Zoltán: Mi az a sár, amit letörölsz róla?

Sándor: Már megmondtam. Az emberi tekintet kritika és ellenállás nélkül zsúfolódik meg mindavval a lim-lommal, amit a véletlen eléje dobott. Ezt a lim-lomot kell eltakarítani; hogy a Lényeg felfoghatóvá váljék. A részletek káosza elmossa a kontúrokat, megfakítja a szinek izzását - az értelmetlenség szürke és vigasztalanul monoton labirintusába kényszeríti belé az embert. De mondd csak, nem a részleteknek ezt az áttekinthetetlen burjánzását nevezted-e te az előbb gazdagságnak? Mert ha igen, ha ez az a gazdagság, amiről szóltál, úgy magam is azt mondom, hogy ebből a gazdagságból ki kell szabadítani az embert és elvezetni a számszerűleg megkevesbedett, de erőteljesen megvalósuló és tiszta harmóniákban összecsengő motivumok igazi gazdagságához. A nézéstől a látásig kell elvezetni az embert és mi vagyunk a kalauzai ezen az úton.

Zoltán: Ti? - Azt mondod: a véletlen mindig lim-lommal keverve dobja a Lényeget az ember szeme elé. De hát mi a lim-lom és mi a Lényeg? És mi az a principium, aminek ti a birtokában vagytok és amit a közönséges ember nem ismer - mi az a principium, ami ítélkezésre képesít és csalhatatlan biztonsággal elhatárolja bennetek a lényegeset az esetlegestől?

Sándor: Erről nem tudok határozottan számot adni. Valami távoli Egyensúly látomása éledezik bennünk, amikor a formát építjük. Az öntudatunk egyetlen nagy erőfeszítés ilyenkor, hogy ez a látomás megtisztuljon - és minden egyéb elhomályosodik benne. Nem intellektuális művelet az az ítélkezés, aminek a principiumát tudakolod tőlem. A rációnak semmi köze hozzá. A Forma születik és minden születés titok. A Forma megszületett és ez halálos biztonsággal annyit jelent, hogy minden esetlegesség elpusztult és a Lényeg nyilvánvalóvá vált.

Zoltán: Az előbb még azt mondtad, hogy építitek a formát, most meg azt, hogy születik. Mi igaz hát a kettő közül? Mert építeni nem lehet máskép, mint előre elkészített terv alapján, de ami születni fog, azt sohasem lehet tudni előre. Most az a kérdés: lehetséges-e a formát építeni. lehetséges-e csakugyan valóságos egyensúlyt létesíteni emberi tudatossággal és emberi akarattal? Mert holmi misztikus születési processzusok nem érdekelnek engem.

Sándor: Építjük és születik. Ez a két mozgás úgy összefonódik a forma létrejövetelében, hogy nem lehet róluk külön-külön számot adni. Mert mi lendítette meg a kezemet, mikor kibontja a formát az anyagból? Néha az az érzésünk, hogy mi építjük, de mire itt van, nem tudunk róla egyebet, csak azt, hogy: csoda történt.

Zoltán: Szinte engem is elfog a vágy a te vallásos extázisod után. Az emberiségnek egy ősi álmát élesztgeted elém. Valami sajátságosan bódító költészete van mindig ennek az álomidézésnek, aminek a hatása alól nem könnyű kiszabadulni. De én most egészen józan vagyok. Én most tisztán látom, hogy az egész emberiség különböző csoportokra szakadva ugyanazt a távoli látomást idézi, amiről az előbb te beszéltél. Ti művészek is csak egy ilyen csoport vagytok: szektáriusai a Forma bálványának. A bálvány primitív faragás, élettelen kuriózum csupán minden idegennek. De a szekta tagjai számára megtestesülése az Álomnak, a Tökéletességnek, annak a távoli, titokzatos Egyensúlynak, amiután szüntelenül vágyakozik az egész emberiség. Én idegen vagyok és a bálványt bálványnak látom, de még soha eddig olyan világosan nem láttam annak, mint ebben a percben.

Sándor: Nem pörölök veled a vakságod miatt.

Zoltán: A milói Vénusz és a Gioconda csodálatraméltó alkotások, míg emberi kéz munkájának a diadalát jelentik. De abban a pillanatban hideg és primitív bálvánnyá élettelenednek, mihelyt a misztikus Teljesség megtestesülései gyanánt állítjátok őket elénk. Pedig ők ketten - az a szobrász, meg az a festő - egészen bizonyosan nem a ti furcsa bálványimádástok szertartásait végezték, hanem egészen egyszerűen egy feladat nehézségeit akarták leküzdeni, mikor a munkáikat megalkották. Életet akartak megőrizni az ábrázolás idegen anyagában. Ez a munka kétségtelenül egyike a legnehezebb és legmagasabbrendű, más szóval a tudat legnagyobb világosságát megkövetelő emberi munkáknak. Akinek sikerül az ábrázolandó valóságdarabot kiszakítani természetes összefüggései közül, anélkül, hogy az elvéreznék és aztán idegen anyagba átplántálni és életét az ábrázolás céljainak megfelelőbb és szuverén módon elhatárolt más összefüggések között új értelemmé és megfrissült ragyogássá éleszteni, az büszke lehet a munkájára. A művészet legmaradandóbb alkotásait mindig a jól végzett emberi munka egészséges és vidám öntudata lebegi körül. Mért nem elég nektek ez a dicsőség, amely veletek együtt az egész emberi fajta együttes öröme és dicsősége lehetne? Miért akartok mindenáron az elérhetetlen Tökéletesség dicsfényével öveződni? Ahhoz a szektához, amely a saját tetteinek az istenségét hirdeti, nem lehet köze többé a többi emberiségnek.

Sándor: Megnézted-e jól a Giocondát? Voltál-e vele egyedül és megpróbáltál-e a létezésének mélyére hatolni? Nem éreztél-e valami mást is körülötte, mint csak a jól végzett emberi munka egészséges öntudatának a levegőjét? Valami titokzatos, távoli ragyogás nem fogta-e meg rajta az érzékeidet?

Zoltán: Ez a ragyogás mindenütt ott van, nemcsak a Giocondán. Az egész világ tele van vele.

Sándor: De a művészet alkotásaiban ez a ragyogás egészen elkeveredik az emberrel, átitatja és felmagasztalja az emberi kéz munkáját. És én mondom neked: az egyetlen igazi áhitat, az egyetlen szubsztanciával telített elragadtatottság az, amit a saját műve előtt érez az ember!

Zoltán (elgondolkozik, aztán csendesen és komolyan): Ezt szépen mondtad. Megható szépen. Ha költő volnék, megfognám ezt a témát és az emberi szegénység és alázat új hitvallását bontanám ki belőle. Gondolkozóba ejtesz. Furcsa dolog az, hogy én itt pörölök veled és érzem, hogy másutt vagyok, mint te és érzem, hogy az egész világfelfogásom homlokegyenest ellenkezik a tiéddel - és közben mégis egyre valami különös ellágyulások ellen kell védekeznem és egészen közel érezlek magamhoz. Aztán meg most utoljára valami olyat mondtál, amihez nagyon hasonlót, szinte a szavak szerint is azonosat készültem éppen én is mondani neked. Hogyan lehetséges ez? Azon gondolkozom éppen, hogy lehet-e vajjon azonos szavakkal homlokegyenest ellenkezőt mondani akarni - és ha igen, vajjon nincs-e mégis, az egymásnak ellentmondó akaratainktól függetlenül is valami közös értelme az azonos szavainknak, ami kibékíthetne egymással... Bár egyre inkább azt érzem, hogy nem is veled pörölök. Mikor a novelládat befejezted, valami rossz érzés csapott meg. De talán akkor se rád haragudtam. Azt mondtam, hogy hazudik a novellád, de nem volt az az érzésem, mintha te hazudnál, hanem inkább olyasmi, hogy a betű hazudik. Hazudik, mióta kitalálták, infámis folytonossággal - és az egyes ember csak folytatója, csak szócsöve ennek a roppant és meg nem szűnő hazugságnak... Mi ez a hazugság? Nem tudom... Valami olyasmi talán, hogy mindig más beszél helyettünk, sohase mi magunk - és hogy a mi saját szavaink mindig másképpen hangoznának... Nem tudom... De az egészen bizonyos most már, hogy nem rád haragudtam, nem veled ellenkeztem... Kivel hát? Talán saját magammal is. Mióta elszakadtunk a novelládtól és egy principiális kérdés levegőjébe kerültünk, annyi szép dolgot mondtál és olyan lelkes vehemenciával áradt a beszédedből az az ősi narkotikum, amit szinte lehetetlenség megtagadni magunktól ... És én saját magamat is erősíteni akartam a konok és következetes ellenkezéssel...

Sándor: De mire való hát ez az ellenkezés? Nem értelek. Néha felvillanik valami a beszédedben, aztán megint homályba burkolódzol. Bizonytalanságok vannak benned, amik derékba törik a gondolataidat, mielőtt célhoz érhetnének... És nem tudom, mit is mondhattál volna nekem, ami külsejében annyira hasonlított volna ahhoz, amit magam mondtam neked az imént?... Mert mi az: embernek lenni? Mi az, ami ott rejtőzködik minden emberi öntudatnak a mélyén? - Szégyen és rossz lelkiismeret. Hiába kendőzzük cifra gőggel, embervoltunk szégyene minduntalan kiütközik takarói alól és megmérgezi az élet jóízét a szánkban. A felületünk elfáradt és érzéketlenné vált, de valahol mélyen, halott rétegek takarója alatt még tűz parázslik bennünk... Ezt a parazsat kell lobogássá éleszteni, hogy keresztültörje a fáradtság szégyenét, hogy hamuvá égesse a halott epidermiszt: Mert nincsen más orvosság! És a művészet ezt az orvosságot, az élő élet önérzetét kínálja az emberiségnek!

Zoltán: Furcsa: a szavaink egyre jobban közelednek egymáshoz. De ez a közeledés megbizonytalanít és szomorúvá tesz most. Valami mást akarnék kifejezni, de nincsenek más szavaim erre, csak a tiéid. Mi ez a más?

Sándor: Talán csak az ellenkezésed lendülete, ami még nem aludt ki benned. És hátha már rá is jöttél, hogy ez az ellenkezés tévedés volt...

Zoltán: Nem. Ez az ellenkezés egyre erősödik bennem. Most újra és egészen határozottan érzem, hogy igenis mást akarok mondani, mint amit te mondasz. És a szó nem számít!

Sándor: Bizonyos ez? Az előbb még te magad vetetted föl a kérdést, hogy hátha a szó az igazság? Hogy hátha van valami abszolut és minden interpretációtól függetlenül érvényes értelme a mondatnak, ami különböző úton keményedett azonos formává bennünk?

Zoltán: Ezt kérdeztem az előbb, mert elrémített a szavaink váratlan találkozása és mert borzasztó elképzelni, hogy egy ilyen találkozás hazugság is lehet. Nyugtatni próbáltam magamat evvel a kérdéssel. De nem sikerült. A szó hazudik! Az előbb is ezt mondtam, de akkor még nem tudtam, hogy mi is hát ez a hazugság. Most hirtelen ez is megvilágosodott bennem. Igen, a szó hazudik; nyugalmat, találkozást, egyensúlyt és abszolut értelmet hazudik ott, ahol csupa nyugtalanság van és lázadozás és csupa forró és megváltatlan epekedés. Találkozni kívánnék veled és a szavaink találkoztak is már. De mi történt? Mi ketten vajjon elértük-e egymást? A szavaink a saját nehézkedési törvényeik szerint alakítják ki a maguk tömegeit és tömörülnek mondatokká. Idegen és kegyetlenül fennsőbbséges törvények formálnak ítéleteket a szánkon, amikor mi talán mást se akartunk, csak a másikat megsimítani. De mindig más történik, mint amit mi akarunk és a történelem kezdete óta vergődik bennünk kínos tehetetlenségben az a kívánság, hogy végre legyünk, hogy végre minden szavunk és minden mozdulatunk a miénk legyen... Közben pedig ebbe a saját valóságunk utáni kínzó és szünetlen epekedésbe hideg, nyugodt és kiegyensúlyozott szólamok hullnak... A saját mondataink!... De vajjon ki mondta őket? A mi szájunk mozgott...

Sándor: Miért ne tudhatnánk azonosodni a saját szavainkkal?

Zoltán: Mert nem a miéink.

Sándor: Honnét tudod ezt olyan bizonyosan?

Zoltán: Hallom... Nem tudok egyebet mondani... Egy kép van most újra a szemem előtt... Egy kis cselédlány, egy darab élet - a körvonalai pontosan megrajzolva, - érzem, szinte tudom a lehetőségeit, amiket e körvonalak meghatárolnak, szinte hallom a hangját, szinte látom az első bizonytalan mozdulatot, amivel a saját embervolta felé megindul majd... És aztán megszólal - mondd, hát lehet-e meg nem hallani a hamis hangját ennek a beszédnek és lehet-e észre nem venni, hogy egy távoli, hideg és kegyetlenül fölényes fantázia terelte le a saját «könnyű» lehetőségeinek az útjáról - hogy egy hideg és idegen fantázia kísérletezett vele, amikor csiklandóssá tette a bőrét, hogy ne válhassék belőle feleség és anya?... Igen, feleség és anya lett volna különben belőle embermódra - milyen tisztán és egyszerűen, - csendes, szubsztanciáttermő eszmélkedéssel, - de egy távoli, idegen fantázia, amely nem szolidáris az emberrel, kíváncsivá tette a bőrét...

Sándor: A novellámról beszélsz megint?

Zoltán: A novelládról? Nem tudom... Magam is azt hittem, hogy már rég megfeledkeztem róla. És most ime újra előbukkant...

Sándor: Hagyjuk a novellámat most... Nem jó, ha a dolgok egészségtelenül megnövekednek...

Zoltán: De mikor nincsen módunkban közvetlenül megfogni az igazságot... Képek bukkannak a szemünk elé, hogy tanuljunk róluk...

Sándor: Miért ne tudhatnánk hinni a saját szavainknak? kérdezem újra. Ha ez a hit megerősödik bennünk, nyomban eltünik minden hazugság. Ha azokat a törvényeket, amelyeknek nem tudunk a mélyére hatolni, elfogadjuk létezésünk feltételei gyanánt és nem szállunk többé pörbe velük, úgy nyomban birtokunkba kerül az a függetlenség, ami lehetővé teszi, hogy a magunk emberi életét élhessük...

Zoltán: Hiábavalóság... Nincsen hit és nincsen filozófia, amely el tudná csitítani az emberben az örökös lázadást ezek ellen a törvények ellen. Nem tudunk azonosodni velük és elszakadni se tudunk tőlük. Parancsokat kapunk, amiket teljesíteni muszáj, de amiket nem értünk. Igen, igazad volt: emberek vagyunk, de csak szégyenkezve és kényszerűségből...

Sándor: Mondottam már: a művészet az egyetlen módja annak, hogy feloldjuk ezt a szégyenkezést és méltóságot adjunk a kényszerűségnek. A távoli és felfoghatatlan Egyensúly jelképeit építjük meg a két kezünk munkájával és evvel szinte a megfoghatóság határáig hozzuk el a Titkot. Ez az az ember számára elérhető legnagyobb közelség, amiben a törvények idegensége megenyhül és az intellektus kategóriáin túlról földereng bennünk a Rend. Ez a derengés a legnagyobb világosság és a legteljesebb ébrenlét, amire az emberi eszmélkedés képes... Erre a világosságra és erre az ébrenlétre kell törekedni... Mert nincsen más orvosság...

Zoltán: Amíg a művészet nem tesz egyebet, minthogy az Elérhetetlen vízióit élesztgeti és megfogható jelképeit faragja az örökre Megfoghatatlannak, addig csak azt cselekszi, amit az a sebesült, aki beleturkál a sebébe, hogy a paroxizmus kábulatáig fokozza a kínt... És ez a kábulat is csak pillanatokig tart...

Sándor: Ha van Isten, a közelébe kell törekednünk.

Zoltán: Isten?... Én hiszek valami távoliban, amit nem lehet megnevezni és nem lehet megközelíteni. Hiszek egy fantáziában, amely többre teremtette ezt a világot, semhogy mi elbírhatnánk. Hiszek a Gazdagságban... És hiszek abban, hogy az emberi létezés valami titokzatos és kideríthetetlen módon összefüggésben van evvel a Távolival... Hiszek benne, hogy ez a Gazdagság a centrális problémája az emberi létezésnek és hogy az ember igazi élete akkor kezdődik, amikor megtalálta evvel a problémával szemben a legtermékenyebb magatartást...

De nem hiszek az Istenben, akit az ember a saját képére és hasonlatosságára faragott, hogy hasonlíthasson hozzá. Hogy ne kelljen félnie tőle és önmaga is könnyűszerrel felmagasztalódjék. Nem hiszek a könnyű megcsendesedésben, a Bálványban, mely lustává tett, amikor felkavarta a képzeletünket, hogy elszakítson saját magunktól és elszakítson attól a munkától, amit el kellene végeznünk, de ami sokkalta nehezebb minden imádkozásnál...

A Bálvány lustává tett minket, mert ő akar cselekedni és minél lustábbak vagyunk, annál jobban ki vagyunk neki szolgáltatva. Ő gondolkozik, ő beszél, ő cselekedik helyettünk, az ő képzeletjárása téríti ki a lépésünket természetes ösvényeiről és az ő művét ismergetjük minden mozdulatunkban. Ő tett minket idegenekké egymás és önmagunk előtt, ő ébresztette bennünk a gőgöt, a kapzsiságot és az uralomvágyat - bírákká és hóhérokká tett minket, mert nem akarja, hogy szeressük egymást. És még segédeket is támasztott sorainkban, akik hivatásukká tették, hogy letérítsenek bennünket a könnyű lehetőségek útjáról, csakhogy ne válhassunk emberekké...

Pedig embernek lenni: ez az egyetlen igazi lehetőség és ez az egyetlen értelme annak, hogy e világon vagyunk, hogy meghatárosodtunk és megszegényedtünk, az egyetlen értelme annak, hogy a Gazdagság kidobott minket a kebeléből... Ez az egyetlen és a legnehezebb lehetőség... Dolgozni kellene érte türelmes és nem lankadó következetességgel - talán ez az oka annak, hogy a világ kezdete óta mindig elmulasztottuk...

Túlságosan hosszú időt pocsékoltunk el az istenképérevalóteremtettség majomszinházában, most már ideje lenne emberré válnunk!

Sándor: Még mindig tele van zavarossággal a beszéded, még mindig nem tudom, hogy mit is akarsz tulajdonképpen. Amit az imént mondtál, az veszedelmesen hasonlít az istenkáromláshoz...

Zoltán: Én nem tudom és nem is akarom megnevezni az Elérhetetlent. Én az előbb a Bálvány gyüjtőneve alá-tereltem mindazt a sokfajta mesterkedést, amely eltéríti az embert tulajdonképpeni feladatától. És ezt a Bálványt káromoltam csak... De ha nem értesz, érthetőbbé kell válnom. Most az egyszer én is Istennek fogom nevezni a Megfoghatatlant, csakhogy megértsed, amit mondok. Te azt mondtad az elébb: Ha van Isten, úgy a közelébe kell törekednünk. Én pedig ezt mondom: Ha van Isten, úgy azért teremtett a világra minket, hogy megfeledkezzünk róla. És ha van Isten, úgy bizonyára nagyon elégedetlen nemcsak a te fajtáddal, hanem mindannyiunkkal, az egész emberiséggel. Mert rosszul végezzük a feladatot, amit kiosztott nekünk. Mert Ő azt akarta, hogy dolgozzunk, amikor a világra teremtett. Ő azért húzta meg a körvonalainkat, hogy valóságossá építsük meg közöttük a magunk világát. Lehet, hogy kísérletezett csak, lehet, hogy szórakozni akart csupán velünk. Nem tudom. Senki se tudja. Soha senki se fogja tudni. Örökre elérhetetlen számunkra a szándék, amely a világra dobott. Mégis ez az elérhetetlenség árnyékolja be azt a tiszta és egyszerű igazságot, hogy csak a magunk akaratától és a magunk munkájától függ, valóságos valósággá éledünk-e a határaink között. Isten, ha van, haragszik reánk, mert meddő álmélkodással a kifürkészhetetlen felé mered a szemünk; Ő azt akarja, hogy dolgozzunk, hiszen ha nem dolgozunk, ő maga is csak félmunkát végzett.

De valami mindig útjába áll ennek az isteni akaratnak... Valami, vagy valaki? Nem tudom... Most újra megfaraghatnám a régi mítoszt a Sátánról, aki irígy az Isten dicsőségére és nem szenvedheti, hogy a nagy Mű teljessé váljék. De nem szeretem ezeket a képeket, amelyek úgy tüntetik fel az embert, mint akinek nincsen semmi felelőssége Sajátmagáért, mint aki csupán játéklabdája távoli, idegen hatalmaknak. Mindegy, hogy ki tette, hogy érdeke volt-e valakinek: a felelősségérzet kialudt bennünk. Mozdulatlanul, valami tehetetlen és alig éber szomorúsággal bámuljuk a semmibe illanó életet, a percet, amely hiába villantja meg a valóságot ellustult érzékeinknek és aztán elmúlik. Örökre és visszahozhatatlanul... Édes és keserű ízek kísértik meg egy-egy pillanatra az ínyünket ebben a zavaros és nyugtalan félálomban, néha el is mosolyodunk egy kissé - de közben minduntalan fel-felriadunk arra, hogy valami heves fájdalom hasított bele a szívünkbe és valami furcsa és kibírhatatlan rémület kínoz... Aztán meghalunk... És a halál mindig korán jön, mert mindig dolgunkatvégezetlenül talál minket.

Isten, ha van, bizony joggal haragudhatik reánk. Mert mi történt az emberi eszmélet első megderengése óta? Mi történt, amit érdemes volna feljegyezni, mi történt, amivel legmélyebb-magunknak, fel-felriadó emberi lelkiismeretünknek is eldicsekedhetnénk? Isten egy pompás lehetőséget adott a kezünkbe. Egyet. De mi százfelé menekülünk ez elől az egyetlen lehetőség elől. Kicsúfoljuk, «könnyű»-nek deklaráljuk. Félünk tőle. Ezernyi foglalatosságot keresünk, csakhogy megfeledkezzünk róla. Feltúrjuk és megmérjük a föld felületét, felhőkig érő tornyokat építünk, ellessük a madaraktól a repülés titkát, nagyszerűnél nagyszerűbb gépeket szerkesztünk, a tudomány halad... De mégis mi történt?... Álmodunk! Az eszméletünk meg-megriad, de első megriadása óta egyetlen lépést se tettünk az igazi ébrenlét felé. Nem történik egyéb, csak az álmunk válik egyre fantasztikusabbá és egyre nyugtalanabbá... Értesz-e most már?

Sándor: Nem tudom... Tanácstalan vagyok a beszédeddel szemben. Nem tudom, hogy mit is akarsz tulajdonképpen. Amit cselekedtünk eddig, az semmi szerinted. Azt mondod, hogy az egész emberiség a történelem kezdete óta ellustálkodta az idejét. Hogy az a sok munka, kitartás, lelkes igyekezet, ihlet és fantázia, ami az emberi tevékenység legkülönbözőbb területein évezredek óta elhasználódott, mind a levegőbe puffogott el csupán. Te sem akarhatod, hogy ezt komolyan vegyem. El lehet-e tűrni szó nélkül, hogy a gondolatjárásod szeszélye minden dolgozó embert megcsúfoljon? Mindenkit, aki becsületesen elkeveredett egy feladattal és nem nyugodott mindaddig, amig valami megoldására nem bukkant? Mindenkit, aki évezredek óta hasznosnak hitte az emberiség számára a munkáját? És én magam... Szabad-e elhinnem egy puszta szavadnak, hogy hamis úton jártam eddig, hogy nincsen értelme annak az egész emberi igyekezetnek, mely a technikai célszerűségen túl az Egyensúly tiszta és világító képletei után kutat és hogy nincsen Szépség, amely megcsendesíteni képes a kínt és örömtüzeket gyujtani a meggyötört emberi szívben? Te magad sem akarhatod, hogy mindebbe belenyugodjam...

Zoltán: Az igazság nem azon múlik, hogy könnyű-e belényugodni. És én nem törődhetek a te fájdalmaddal és nem rettenthet meg a tiltakozásod most, amikor egy világosságot kell megszövegeznem... Még mindig nem értjük egymást. Nem tudod, hogy mit akarok? Egy problémát akarok szemügyre venni kemény, minden szentimentalizmustól mentes tudatossággal. Ennyi az egész. Ez a probléma valami módon kiesett az emberi tudat közepéből és ennek következtében a világgal és önmagunkkal szemben való magatartásunk megbizonytalanodott. A bizonytalanságnak ebben az állapotában az emberi tudat minden megvilágosodása heves céltalanságérzéseket ébreszt bennünk, ami ellen csak narkózissal tudunk védekezni. Ennek a narkózisnak a legáltalánosabb fajtája az imádkozáson kívül az, hogy a társadalmi gépezet egy részecskéjévé válunk, hogy az önfeledtségig azonosodunk avval a funkcióval, ami az élet technikai továbbvitelének folyamatában kiosztódott nekünk. A hiányzó célkoncepciót helyettesíti nálunk az az érzés, hogy a Gép zavartalan működéséhez szükség van ránk. Orvosok vagyunk, gépészek, építőmesterek, ügyvédek, papok, tanárok, katonák - meg költők, festők és szobrászok - mert el akarunk mindenáron felejteni valamit, mert a Gép monoton és intenzív zakatolása elálmosítja szubsztanciára-éhes érzékeinket. A Gépnek járnia kell nyugodt, egyforma, szakadatlan ütemben, mert mi irtózatosan félünk a felébredéstől.

Mit akarok? A Gép nem fog megállni, az élet technikai továbbvitele probléma marad ezután is és mi mindannyian ezután is részecskéi maradunk ennek a Gépnek. És én nem is akarom megcsúfolni a munkát, azt a valamit, amit általában e névvel neveznek az emberek társadalmában, de igenis, le akarom taszítani a Szentség piedesztáljáról, ahová azok emelték, akik megfutamodtak az igazi munka elől.

Sándor: Az igazi munka elől?... De mi hát ez az igazi munka? Erről még semmit se mondtál eddig. Veszedelmes területre keveredtél. Itt vége szakad a szabad repülésnek, a felelőtlen mámornak. Itt helyt kell állni a beszédért... A szó hazudik, mondtad. Hát a te szavaid?... Ha igazuk volna, megállítanák a történelmet... Nézz körül... Nézd meg magadat, engem, ezt a szobát... Ha igazad van, akkor itt nálam, ebben a banális alkonyati félhomályban új fejezete kezdődik most az emberiség újra elindított történetének. Az «igazi» munka korszaka... Nem rémít meg a felelősség?... Ne is rémítsen... Semmi se történt...

Zoltán: Mit csúfolódol?... Valami egészen világosat és egészen egyszerűt érzek e percben és lehet, hogy a nagy dolgok így kezdődnek...

Sándor: De miért nem tudod világosan és egyszerűen ki is fejezni, amit olyan világosan és egyszerűen érzel?

Zoltán: Lehet-e?... Talán csak a küszöbéig kísérhet el mindig a szó ennek az egyszerűségnek...

Sándor: Szó, szó!... Micsoda nagyszerű eszköz - színes, zengő, ragyogó, rímeket építő, muzsika: Igazság! Amíg nem az «igazságot» követeljük tőle, amíg nem kényszerítjük, hogy primitív és brutális módon az életünkbe avatkozzék, amíg a magunk szegénységének az álarcába nem öltöztetjük. Én nem tudok és nem akarok, és biztosan érzem, hogy az egész emberiség sem tud és akar elszakadni attól a szótól, amit te hazugnak bélyegeztél! Mit adsz helyette?

Zoltán: Az egészség útját keresem...

Sándor: Csak keresd!... Én meg közben tovább hirdetem majd a hazug szó igazságát. Ragyogó, különös, soha nem látott épületeket fogok építeni tiszta hazugságból és eléjük csődítem a tikkadt emberiséget és hangosan rájukkiáltom: nézzétek, ez az Igazság! Felébredt és megfrissült érzékeiket képessé teszem arra a magasztos álomra, ami énszerintem az egyetlen igazi egészség és az egyetlen igazi élet! És ők - elbódulva és ébren - hinni fognak a hazug szónak, az ősi ellenségnek, nekem... Te pedig csak eredj és keresd meg az egészséget a magad útján...

Zoltán: Ne is feleljek hát arra a kérdésre, amit az előbb intéztél hozzám?

Sándor: Mit kérdeztem tőled?

Zoltán: Hogy mit értek én igazi munka alatt.

Sándor: Nem azért kérdeztem, mintha feleletet is várnék... Tudtam előre, hogy nem fogsz tudni felelni. Veled is csak a szó játszott. A hazug szó, az igaz szó. Felébresztett, elbódított - megszinesített, ragyogást gyujtott a szemedben... De a játéknak vége...

Zoltán: Mért félsz a feleletemtől?

Sándor: Félek?... Hát játsszunk tovább, ha úgy akarod.

Zoltán: Mi az igazi munka, kérdezted... De még nem tartunk ott. Előbb még egészen el kell szakítanom magamat tőled... Különös dolog ez... Soha nem hittem azelőtt, hogy ilyen komoly és szenvedélyes kívánság ébredhet az emberben, hogy megmondjon valamit, s te éppen most mondod, hogy az egész csak játék. A szó játszik veled és velem és mindannyiunkkal. Csak az a különbség, hogy ti józanok maradtok ebben a játékban, minket pedig néha elragad a szó és meggyulladva azt hisszük: ez az igazság. Ti ilyenkor csak mosolyogtok.

De én nem hiszek a mosolyotokban.

Mert nem lehet állapottá állandósítani a játék irrealitását és csillogó szédületté kavarni széjjel minden világosságot. A játék néha komolyra fordul.

Néha magára eszmél az ember mély és erős megdöbbenéssel és akkor nincsen művészet többé. Akkor elfelejt beszélni az ember, mint aki valami csodát látott. De a torkát is úgy erőlteti a szó, mint a hirtelen megnémultnak... Nem hazugság többé, amit ilyenkor mondani akar...

Sándor: De te egy pillanatra se hallgattál még el...

Zoltán: Még nem jutottam el odáig. De az előbb már megkísértette a képzeletemet ez a csönd. Az a nagy csönd, aminek egyszer el kell következnie a sok zűrzavaros és hazug tisztaságú beszéd után. Csönd, ami hirtelenül fogja egyszer meglepni az egész emberiséget. És mindannyian meg fogunk némulni akkor és mindannyiunk torkát egyszerre fogja szorongatni a szó. Az igaz szó, az emberi szó, a saját szavunk!

Sándor: Kezd érdekelni az a tünemény, ami lejátszódik rajtad.

Zoltán: És amit mondok?

Sándor: Az is hozzátartozik ehhez a tüneményhez. És végre igazán megmondhatnád, hogy mi hát az az igazi munka?

Zoltán: Még mindig nem tartunk ott... A Gazdagság problémája merült fel az előbb, de mi akkor túlságosan hirtelenül haladtunk át rajta. Azt mondtam: ez az a nagy központi probléma, ami állandóan jelenvaló és folytonosan meg kell oldani, hogy élni tudjon az ember.

Te pedig azt mondod, hogy az ember nem lát, hogy az érzékei megsatnyultak és hogy az a tűz, amely valahol mélyen még parázslik benne, nem kap elegendő táplálékot ezeken a megsatnyult érzékeken keresztül...

Sándor: Igen, ezt mondtam... Mert valóban az a hitem, hogy eltemetett és elkábult érzékenységek vannak az emberben, amiket ki lehet szabadítani és föl lehet ébreszteni...

Zoltán: Lehet, hogy ebben igazad van. Én ezt nem is vitatom. Lehet, hogy az elkábult érzékeket csakugyan fel lehet riasztani a ti eszközeitekkel. De mire jó ez? Ez a kérdés. Ha elkábultak, nem annak a jele-e, hogy erejükön felül voltak igénybevéve?

Ezt a világot egy isten fantáziája teremtette s mi hiába sarkanytyúzzuk véresre a miénket, sohasem fogja azt a másikat utolérni... Meddő és haszontalan erőfeszítés ez...

Sándor: De az emberiség mégse fog lemondani sohase erről a meddő és haszontalan erőfeszítésről ...

Zoltán: Ti így mondjátok... De hallgass ide. A te fajtád vaknak és érzéketlennek hirdeti a körülötte élő emberiséget, amely így az ő élesebb látású szemeinek a kalauzolására szorul. Ti biztonságos trónusban trónoltok, magasan az emberi tehetetlenség óceánja fölött. Valami olympuszi mosolygás árad szét világító ábrázataitokról... Régóta ingerel engem ez a mosolygás... Nem értettem...

De most már tudom, hogy ez a mosolygás csak álarc. Így aztán könnyű a dolgom. Biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk érteni egymást. Csak ezt az álarcot kell leszakítani rólad. Már sokszor mondtam, de talán először most a bizonyosság tiszta lelkiismeretével: emberek vagyunk, egyformán, valamennyien. Nem érzed, milyen nagy vigasztalás és milyen megerősödött reménység ez? Minden inséged monumentálissá dagad, de minden erő is megezerszeresedik, ami a testedbe szorult...

Sándor: Emberek vagyunk... De hisz ezt eddig is tudtam... Milyen konokan ragaszkodol ehhez a banális refrénhez. Vigasztalás? Szép vigasztalás az, ha a nyomoruságára emlékeztetik az embert. Ennek a nyomoruságnak a végetnemérő jeremiádjait kántálja amúgy is az emberiség a világ kezdete óta. Ezernyi változatban, kifogyhatatlan invencióval, az unalomig. Meg kellene siketülni, hogy ne hallja többé az ember ezt a szörnyűségesen monoton síránkozást. - Emberek vagyunk, mondod. Valami nagyot mondtál evvel, valami újat...

Zoltán: Én azt mondom: ember és valóban valami olyat érzek, amikor ezt most kimondom, amit soha nem éreztem eddig. Valami nagyot és valami újat. Valamit, ami végét is vetheti még egyszer annak az évezredes vonyításnak.

Ember: mondom és utánanyúlok e szónak és magamhoz ölelem, mint valami tiszta és megdönthetetlen bizonyosságot - de benned csupán unalom és valami erőtlen és fájdalmas konfuzió ez a szó, amit iparkodsz is elhessegetni magadtól.

Az ember, ahogy te látod, egy históriai állapot csupán, amit te véglegesnek ítélsz, de amiből az én hitem szerint ki lehet lábolni és ki is fog lábolni az emberiség. Egy helytelen és meddő magatartás, ami második testévé nőtt ugyan már az embernek, de meg lehet változtatni és ki lehet cserélni új és termékenyebb magatartással. És ez valóban egy új és boldogabb korszakát fogja jelenteni az emberiség történetének...

Sándor: Egy évezredes magatartás nem lehet véletlenség, amit egyszerűen leráz magáról az ember. Annak bizonyára szervezeti okai vannak...

Zoltán: Ez egészen világos. Az emberben úgy a termékenységnek, mint a meddőségnek egyforma szervezeti lehetőségei vannak. És az is egészen világos bennem, hogy miért térült mégis a meddőség útjára az emberiség. A Gazdagság problémájával szemben való helytelen magatartás az oka ennek a meddőségnek...

Már mondtuk egyszer, hogy a világ eredendő gazdagsága az emberi élet folyamatában szükségképpen a felfoghatóság és hasznosíthatóság mértékére fogyatkozik. De ez így absztrakció, ez így egy fizikai törvényszerűség egyszerű lejátszódásának látszik. Holott nem az. Hiába állapítjuk meg, hiába nyugodunk belé, hiába találod meg te ebben a törvényszerű szegénységben a művészet munkájának az igazolását...

Az emberi szegénység komplex folyamat, nem állapot, mint például a vakság, ami ellen nincs apelláta és amihez te olyan gyakran és szívesen hasonlítgatod. Az ember szegénysége folytonosan meg-megújuló, újra meg újra lejátszódó törvényszerű megkevesbedés, folytonos élő kontaktus a gazdagsággal. Szegénynek lenni egy roppant és elérhetetlen gazdagság színe előtt: ez az ember sorsa. Ez a szegénység törvény, - fizikai törvény, ha úgy tetszik. Minden lázadás ellene hiábavalóság. Még sincsen törvény, ami ellen hevesebben és kitartóbban lázadna az emberi lélek. Ebben az esztelen lázadásban gyökeredzik az ember minden nyomorúsága...

Sándor: És ez a nyomorúság örök. A testéhez nőtt az embernek és nem lehet leszakítani róla. Se te, se én, se senki nem változtathat ezen...

Zoltán: De gondolkozzunk csak egy kissé... Mi az a forrás, amiből ez az esztelen és véget-nem-érő lázadás táplálkozik? Itt, ezen a ponton fordulok egészen élesen szembe veled. Te azt mondod, hogy az emberiség vak. Konokul és csökönyösen ragaszkodol ehhez a hamis tételhez, mert a magad fajtájának az igazolását faragtad meg belőle. Én pedig azt mondom, hogy ez nem igaz. Én azt mondom, hogy ez a heves és hiábavaló lázadás éppen abból táplálkozik, hogy látunk! Látjuk a Gazdagságot, folytonosan és egészen közel hozzánk - és úgy látszik, mintha a kezünket kellene csak kinyújtani érte. Csak meg kellene markolnunk és egyszeribe vége szakadna minden nyomorúságnak. Mindnyájan, az egész emberiség ennek a csábító és fenyegető, ennek a rettenetes, nem emberi méretekre méretezett gazdagságnak vagyunk a betegei, mely nyomban összeroppantana, ha birtokba vehetnénk. Ezt a világot egy isten fantáziája teremtette és mi csak emberek vagyunk - de a küszöbén a titoknak, az eszméletünk megtükrözi és a vérünk megtelik az utána való vágyakozás kínzó és terméketlenítő nyugtalanságaival. Itt van, megmarkolhatnánk - és amit markolunk, az csak látszat, csak tükröződés, csak visszfénye valami távoli, elérhetetlen pompának és a semmibe markol, aki feléje nyújtja a kezét. De mégis - hány millió emberi kéz markolja ezt a semmit eszelős reménykedéssel, hány millió álmodó terméketlen vergődik e percben körülöttünk, halálos betegei a Gazdagság káprázatának. Jaj nekik és jaj mindannyiunknak! Jaj az elkáprázattoknak, a soha ki-nem-elégülőknek, akik lebegővé súlytalanodva és örökké éhesen a hús és vér egyszerű és földi talajba nehezülő igazsága után sóvárognak. Most újra mondom és utoljára ebben a kínzó és meghaladható értelmében, hogy: igen, emberek vagyunk, egyformán, valamennyien, mert egyforma szégyenben és egyforma kínban mered a szemünk az Elérhetetlen káprázata felé! És nincsen különbség művész és polgár között ennek a monumentális emberi nyomorúságnak a közös kényszerűségében...

Sándor (csendesen): A művészet a saját határai között valósággá változtatja a gazdagság káprázatát...

Zoltán: De mit érünk vele, ha ezek a határok le vannak zárva előttünk? Mit érünk vele, ha egy Tökéletesség megcsillog a szemünk előtt, gőgösen és idegenül? Ha az egyensúly és Forma örök törvényei idegen anyagon példázódnak elénk? Nekünk segítség kell! Értsük meg végre egymást! Nekünk a mi hánykolódásainkból épített egyensúlyra van szükségünk - a mi húsunk és vérünk, a mi szegénységünk vágyódik a forma megváltó dicsősége után! Nekünk valóság kell, a saját valóságunk! Nekünk el kell szakadnunk minden káprázattól, meg kell vakulnunk minden Elérhetetlenség felé, hogy egészen megláthassuk végre, ami a miénk... A világunk megkevesbedett, de nem a miénk még. Emberek vagyunk, de csak szégyenkezve és kényszerűségből...

Sándor: Nem tudom, mit értesz te idegen anyag alatt? Nem tudom, miért idegen az az anyag, amin a mi formáink épülnek?

Zoltán: Te magad mondtad: a művész sohasem érhet el a saját munkájáig és a mű megváltottsága nem jelenti egyben a művész megváltottságát is. De ha igazad volt, mit jelent ez? Miért idegen a forma, miért elérhetetlen a mű, ha belőlünk épült, ha a mi világunk szubsztanciáját építi? Homályos érzésem volt eddig, de most bizonyossággá érlelődött meg benem: minden Forma csak különböző anyagokban való parafrázisa ugyanannak a hazug szónak, mely éppen azért hazudik, mert a világ kezdete óta a mi szájunkat használja fel arra, hogy meghangosodjék... És a művészek ennek a hazug szónak az apostolai - annak a hazug szónak, amit félhangon, valami hipnotikus dermedtségben mormol szüntelenül az emberiség, de ami az ő szájukon erőre kap, hangos és érthető szózattá válik, amelynek ez a lényege mindig: örökre számüzöttjei vagytok a magatok-teremtette üdvösségnek! Nem érzed, hogy a ti szájatokon csúfolódik rajtunk a hazug szó a leghangosabban és legkegyetlenebbül?...

Sándor: Nem lehet elbírni ezt a beszédet...

Zoltán: Mi rosszat mondtam?... Az ember eszköz. Eszköze valami távoli, kifürkészhetetlen akaratnak... De ami eszköz, annak nincsen saját szubsztanciája... Mert az eszközt csak a megvalósodott Cél értelmesíti, a minek a szolgálatában felhasználódott... De hiába idézzük, hiába szólongatjuk, ez a Cél nem fér meg az ember határai között. Nagyon egyszerű dolog ez: amíg a Cél kísértetét hajszoljuk, mi magunk csupán eszközök lehetünk. De mit jelent ez az ember öntudatában? Örökös elégedetlenséget, lázongást, nyugtalanságot - örökké betelhetetlen vágyakozást a magunk valósága, a magunk függetlenül érvényes szubsztancialitása után. Valamit örökké elmulasztunk minden perccel, ami az életünkből elmulik és nincsen olyan engedelmes és alázatos vallásosság, ami elfojthatná bennünk a sírást ezek után az elmulasztott lehetőségek után...

Sándor: Örökre így lesz. Nem lehet ezen változtatni...

Zoltán: Miért? Én fölvetem most ezt a kérdést. Dacosan és határozottan. Az egész emberiség képviseletében. Miért?

Sándor: Mert az a távoli akarat van. És mert az eszközeivé épített meg minket.

Zoltán: Ez nem a teljes igazság. Mert ha puszta eszközök volnánk, ugyan mért ébredt öntudat bennünk? Az eszköznek engedelmeskednie kell - az eszköz az ellenállásnélküli, vak és tökéletes engedelmesség és bizony rossz szerszámkészítő az, aki a lázadás principiumát oltja be a szerszámjaiba. Elhiszed-e Istenről, hogy ilyen rossz szerszámkészítő volt?

Sándor: A valóság és a valótlanság furcsa keverékeivé gyúrt meg minket és ő bizonyára tudja, hogy miért.

Zoltán: Nem értem ezt a rezignációt. Az öntudat a lázadás principiumát jelenti az eszközben, azt a lehetőséget, hogy az eszköz a maga testében és a maga számára céllá jelentősödjék. Hogy megteljék önálló élettel, saját szubsztanciával és hogy minden megmozdulása ezentúl ebből a saját életéből kivirágzott szabadság legyen. Nem is akarhatott egyebet, aki az öntudatot ébresztette bennünk...

Ki kell hát ragadnia magát az emberiségnek eszköz-helyzetéből, ebből a mai lefokozottságból, hová a saját gyávasága süllyesztette. Teljes valósággá kell felélednie. Meg kell tanulnia végre a maga beszédét.

Ez minden, amit mondani akartam.

Sándor: Szó, szó. De a gondolattól a cselekedetig hosszú az út...

Zoltán: Az a gondolat, ami itt máma felbukkant köztünk, maga a tiszta gyakorlat. Mihelyt vérünkké vált, nyomban dolgozni kényszerít minket. És ez lesz az az igazi munka, amiről azt mondtam, hogy a világ kezdete óta bele se fogtunk. De bizonyos, hogy nyomban meg kell indulnia, mihelyt az eszköz megtelik a saját cél-voltának az öntudatával.

Lassú, alig észrevehető folyamat lesz ez a munka és közben minden úgy fog történni, ahogy eddig történt. A nagy Gép nem áll meg. De mégis egészen bizonyos, hogy gyökeresen és egészen meg fog változni a képe a világnak. És lassanként elhalkul és végül egészen el fog hallgatni majd az ember évezredes sírása a saját sorsa fölött.

Énbennem ez most tiszta és világos bizonyosság. Nem is igen tudok többet mondani erről. Az utat kérdted? Olyan egyszerű ez. A karjaid között tartasz valakit, akit szeretsz. Mi történt? Valakit öleltél, mert az élet élni akar. A párosodástok ama távoli idegen akarat eszköze volt csak... De igaz-e ez? Amíg csókoltál, eszedbe jutott-e ez a távoli idegen akarat? Csak aztán hajtottad le a fejed. Mindig lehajtjuk a fejünket, mindig kiejtjük magunkat a kezünkből.

Mihelyt az élmény animális lendülete meglankad bennünk, rögtön felhangzik az a h a z u g s z ó, mely kiparancsol a kezdődő valóságból. Kié hát az ölelés? Miénk-e, avagy azé az Idegené, aki ránkparancsolt, hogy öleljük egymást? A miénk, ha akarjuk! Milyen egyszerű és milyen új dolog ez.

Minden élményünk szubsztanciát termel, ha akarjuk, a miénkké teszi egy-egy darabját annak a világnak, amelynek éppen valóságnélkülisége volt az a szegénység, amiért szégyen volt embernek lennünk.

Lassú, következetes folyamatban így gyűlhet a vér, így gyűlhet az anyag sápadt kontúrjaink közé, amíg egy szép napon arra nem ébredünk majd, hogy vége lett minden nyomorúságnak. És azon a reggelen már új nyelven, a végre megtalált igaz szóval fogjuk köszönteni egymást...

És Isten? Nem hiszem, hogy valaha is egyebet akarhatott volna tőlünk...