Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · FILM-FIGYELŐ

Hevesy Iván: A HETEDIK MENYORSZÁG

«A hetedik menyország» szokatlanul magas értéket jelent az amerikai filmprodukcióban és egyben abszolút filmértékeivel, drámai erejével rászolgál arra is, hogy az egyetemes filmművészet legjelentékenyebb értékei közé soroljuk.

Ha ilyen jót kell megállapítanunk egy amerikai filmről, akkor rögtön szükségesnek mutatkozik hozzátenni azt is, hogy a film felfogása sok tekintetben radikális szakítást mutat az amerikai tipustól. Meséért az élet realitásaiba nyúl, talán olyan mélyen, mint Stroheim «Gyilkos arany»-a óta egy amerikai film sem.

Hiába keresnénk benne a szokott fényűző amerikai «kiállítást» és a látványos betéteket. Milliomosi palota és yachtfedélzet helyett a szintér: a párisi utca és padlásszoba, fenn a tetőormok között, a mosókonyha szomszédságában. Álarcos bál és garden party helyett párisi csatornatisztító munkás életét látjuk. Egy kanálismunkásét, aki faragatlan robusztus alakjával keresetlen és egyszerű életével a boldogság relativitásának szimbóluma egyetlen álma és vágyakozása, hogy felkerüljön a föld szennyes mélyéből és megkapja utcaseprői kinevezését.

És mellette a nő: piszkos, rongyos ruhájú igénytelen kis teremtés, a megfélemlítettek és megalázottak odaadó, hálás melegségével, finomságával és tiszta jóságával. Egyikük sem amerikai filmfigura.

Vagy talán mégis. Ha mélyebben belemegyünk a film hatásának elemzésébe, érezzük ebben a két főalakban, de az egész filmben is azt a különös kettősséget, ami alig hiányzik amerikai filmben: a naturalizmusnak és idealizálásnak ellentmondását. Ahogyan Frank Borzage-nak filmje bemutatja ennek a két realitásokba ágyalt figurának bontakozó érzelmi életét, van azért abban valami az amerikai ember naivságából és korlátolt idealizmusából.

Maga a realizmus csak bizonyos síkra korlátozódik és legtöbbször megmarad a külsőségeknél. És érzik az amerikai rendező munkájában hogy ezeknek az apró realisztikus külsőségeknek mennyire örül, éppen mert ujság neki. Emellett természetesen túlozza azokat.

De ami mindennél fontosabb és mert amerikai filmben oly ritka, megbecsülendőbb is: van a filmnek belső dinamikája is, nemcsak külső tempója, van megragadó, sokszor igen szuggesztív drámai atmoszférája is. És mert a rendező le tudott mondani arról, hogy a külső csillogásokban és effektusokban keresse a sikert, van a filmben igen sok őszinte és tiszta hang. Ezt az őszinteséget és tisztaságot csak egy kenetteljes papi figura gyakori felbukkanása rontja le. Vagy talán éppen a kontraszthatás kedvéért szerepel?

Giccs a befejezés, a drámai megoldás is, akármilyen szépen van is filmszerűség szempontjából megoldva. Kár, hogy ennek a kivételesen sikerült filmnek éppen a végére került ily zavaró folt.

A két főszereplő alakítása pompás és amennyire a realizmus és idealizálás kettőssége megengedi, stílusos is. A férfit új szinész: Charles Farrell játszotta erővel és bensőséggel. A nőt már ismerjük: Janet Gaynor. Meleg, intim és igen sok kedves finomsággal ható szinésznő, aki most van felfelé fejlődőben.

A film Fox-film és az amerikai Fox-gyárról minden mozilátogató tudja, hogy legszebben fotografál. Egyformán szépek az interieurök és a külső felvételek. Ez utóbbiak között sok háborús felvételt találunk, amelyek minden tekintetben elérik a másik háborús tárgyú Fox-filmnek, a Nagy Szüretnek szinvonalát.

Érdekessége különben ezen a ponton a filmnek, hogy reprodukálva van benne Pétain tábornoknak az az autós, autobuszos és omnibuszos felvonulása, amellyel 1914 szeptemberében elhárította Páris körülzárását, eldöntötte a marnei csatának és talán az egész világháborúnak a sorsát is.

A belső képek, a film témájának megfelelően, igen szerény környezetet visznek a nézők elé, de éppen ezért kitünő példák arra, hogy a film képszerű, vizuális szépségei nem a kosztümök és nem a szobaberendezési tárgyak szépségén múlnak, hanem a fotografáláson. A film nemcsak az örök mozgásnak, hanem a fénynek is művészete.

A film képközi felírásait Szántó Armand írta a tőle megszokott színes és tömör irodalmisággal.