Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SAKÁLOK
Elbeszélés

Sárgát és pirosat ittunk össze-vissza, zöldet is, mindenféle vad szeszeket. Egész éjjel üvöltöttünk. Hajnali négy óra felé cihelődtek a cimborák. Künn csöpörgött a fekete, januári eső.

Én megkértem Patakit, hogy nála aludhassak. Ebben az időben gyakran háltunk egymásnál, a változatosság kedvéért. Mivel húszévesek voltunk s csak az írói pályára készültünk, egyéb dolgunk nem akadt, mint hogy az életet minél gyorsabban megösmerjük.

Ilyen ricsajok után különös öröm elszenderedni idegen helyen, más ágyban, más ágyneműk, más szagok között, egy keltőóra ketyegésénél, melyet még nem hallottunk s másnap, késődélben korhely kedvvel, furcsa zajokra serkenni, csodálkozva megpillantani egy ismeretlen tollseprőt, egy gyertyatartót.

Barátomtól kaptam hálóinget, éppoly rongyosat, gombhíjasat, mint otthon az enyém. Egy huzatlan párnából ágyat vackoltam a diványra, lefeküdtem, magamra húzva valami lószőrtakarót.

Ezen a napon dühösen dohányoztam. Elszívtam vagy negyven cigarettát. De itt fektemben még rágyujtottam egyre. Fiatalságunk oly tűrhetelenül édes volt, hogy valamivel csak el kellett keseríteni.

Pataki egy darabig álldogállt előttem. Aztán kezében egy porcelánkancsóval kifelé indult.

Felkönyököltem rögtönzött vackomon:

- Hová mégysz?

- Ki a konyhába.

- Minek?

- Vizet hozni. Neked. Hogy reggel majd mosakodhass.

- Aha - hümmögtem.

Házigazdám figyelme nem igen hatott meg. Inkább bosszúsággal töltött el, hogy itt hagy. Undorodva gondoltam a tisztálkodás évszázados előítéletére is.

- Mingyárt jövök - szólt már elmenőben.

- Mi az a “mingyárt"?

- Egy perc mulva.

- Maradj - mondtam tünődve és körülnéztem a kopott hónaposszobában.

Maradt.

Már nem tudtunk mit mondani egymásnak, hiszen sülve-főve együtt voltunk - utóbb is tíz óra hosszat - s általában már mindent megvitattunk, mindent elintéztünk, letárgyaltunk, befeketítettünk, a világirodalom dicső halottjairól pedig már régen lerágdostuk azt a maradék-húst, melyet az előttünk járó nemzedékek még meghagytak rajtuk. Őszintén szólva egymást is szörnyen úntuk. Barátságunk cudar varázsa éppen abban rejlett, hogy ennek ellenére se tudtunk elválni.

- Mit akarsz? - érdeklődött Pataki.

- Nézd - botladozott a nyelvem s még fogalmam se volt, hogy mibe kezdek. - Mondd, öregem, de őszintén, öregem, mit szólnál, ha nem találnál itt, mire visszajössz?

- Hogy-hogy? - kérdezte s ámulva pillantott rám álmos szemével.

- Úgy, hogy egyszerűen nem lennék többé itt.

- Elbújnál valahova?

- Nem.

- Kiszöknél?

- Dehogy.

- Vagyis kiugranál az ablakon?

- Azt sem. Csak eltűnnék.

- De hogyan?

- Épp ezt nem tudom. Tegyük föl, hogy eltűnnék. Eltűnnék szőrén-szálán, örökre, titokzatosan, de oly alaposan, hogy sohase jönnétek nyomomra. Még pedig azalatt, amíg te künn jársz.

- Ja úgy - szólt Pataki. - Már értem - s helyeslőleg bólintott, mint minden marhaságra s komolyan töprengeni kezdett. - Hát kérlek...

- Várj. Haladjunk pontról pontra. Szóval te most kimégysz, künn maradsz, egy percig - mondjuk -, de addig sem, csak addig, amíg a kancsót tele nem csorgatod vízzel s visszajövet kezedben a kancsóval észreveszed, hogy a divány üres. Minden úgy van, ahogy volt. A párna, a lószőrtakaró is. Alig gyűrődött össze jobban. A lámpa is ég. Csak én hiányzom. Teljesen.

- Pardon - vetette közbe - a ruhád is itt lenne: a nadrágod, kabátod?

- Minden. Érintetlenül. Csak én nem.

- Az ablak nyitva?

- Csukva. A roló leeresztve. Ahogy most van.

- Érdekes - szólt és látszott, hogy valóban érdekli.

- No, mit csinálnál?

- Először is körülnéznék.

- Hogyan?

- Így - mutatta.

- Tévedés. Még nem ilyen riadtan néznél körül. Hiszen még nem is gyanítanád, hogy miről van szó. Vicc, gondolnád, vagy öngyilkosság, szóval olyasmi, amit eszünkkel is fölfoghatunk. Attól nem rémülünk meg ennyire. Elég az hozzá, az arcjátékod kissé túlzott.

- És most?

- Most valamivel jobb. Gyerünk tovább. A kancsó még a kezedben van.

- A nevedet mondanám, előbb hangosan, aztán halkabban: “István? István?"

- Helyes. Kérdőformában. De csak egyszer. Egyetlenegyszer. Alig ejtenéd ki, megéreznéd valamiből - talán a csöndből, ami körülvesz -, hogy már nem vagyok itt, nincs kihez beszélned. A tárgyakhoz nem beszélünk - szóltam keményen, majdnem mérgesen. - Legalább is azok nem, akik épelméjűek.

- Jó - hagyta rám és sietve folytatta, már egészen belemelegedve. - Letenném a kancsót a földre. Nyomoznék. Keresnélek itt-ott, a divány alatt, az ágyam alatt, a ruhaszekrényben. Azt hinném, hogy ugratni akarsz. Széthánynám az ágyneműt. Utána az ablakhoz rohannék.

- Kitünő.

- Fölszakítanám az ablakot, kihajolnék, a járdára néznék, a kocsiútra, hátha ott fekszel holtan, véredbe fagyva. De nem vagy ott.

- Hanyadik emelet ez?

- Negyedik. A kis mellékutcán senkise. Ismét kiabálnék, le az utcára. Semmi válasz. Most becsapnám az ablakot.

- És ekkor borzonganál össze először igazán.

- Ujra keresni kezdenélek, már egészen képtelen helyeken, egy törülköző alatt, egy zsebkendő alatt, rendszertelenül, lármásan, úgyhogy közben egy széket is feldöntenék. Hirtelen mentőötletem támadna.

- Micsoda?

- Az, hogy talán mégis csak kijutottál a lépcsőházba, vagy az utcára.

- Be van zárva az ajtó?

- Be. Nálam a kulcs. Ez tehát valószínűtlen. A konyha mellett az előszoba ajtaja. Ha közben álkulccsal nyitod ki, okvetlenül meghallom. És mit keresnél ezen a csatakos éjszakán az utcán, meztelenül? Csak egy megoldás maradna. Az, hogy megőrültél.

- Gyönge megoldás. Azért nem látnál, mert megőrültem? Gyönge.

- Mégis ez villanna át fejemen s már nem volna tovább maradásom a szobában, már félnék egyedül. Mindenesetre leszaladnék a házmesterhez, tőle tudakolnám, hogy nem engedett-e ki egy urat, ingyen? Feljönnék vele együtt. Bonyolult bűntényt sejtenék. A rendőrségre loholnék, a mentőkhöz telefonálnék...

- Hamis - kiáltottam erélyesen s mutatóújjamat tiltakozva fölemeltem. - Mindaddig hibátlan volt, hogy menekülni akarnál a szobából. Csakhogy, drágám, már nem bírnál. Abban a pillanatban tudniillik, mikor eszedbe ötlene, hogy én őrültem meg, már te lennél az őrült.

- Kicsoda?

- Te, te.

- Miért?

- Mert ép érzékeiddel győződnél meg arról, hogy most olyasmi történt, ami a világ teremtése óta nem történt: ami nem fér a koponyádba, ami szétrepeszti az értelem korlátjait, ami maga a téboly. A világ egyszerre elferdülne előtted. Hátgerinceden hideg futna át, mint egy vékony vízsugár. Ezek a tárgyak rád fintorognának, te pedig szépen, csöndesen visszafintorognál rájuk. Vigyorogni kezdenél.

- Őrült - mondta Pataki, ajkán egy hideglelős mosollyal. - Te vagy az őrült.

Kezében reszketett a kancsó. Arca olyan fehér lett, mint az a kancsó. Rám meredt.

- Na - szóltam - most menj és hozd azt a vizet. Későn van. Aludjunk.

Egyet lépett, de nyomban megállt.

- Kérlek - rebegte -, jöjj ki velem a konyhába.

- Csak nem félsz?

- De. Félek.

Leugrottam a diványról, kikísértem az előszobába, onnan a konyhába. Babrált a csappal, locsogott a víz. A jéghideg kőlapokról úgy kapkodtam meztelen lábaimat, mintha parázson járnék.

Amikor visszatértünk, Pataki didergett.

- Sokat cigarettáztam - mormogta bűnbánólag - egy kis nikotinmérgezésem van - és rágyujtott egy új cigarettára.

- Feküdj le - tanácsoltam. - A szoba már egészen kihült.

Szájában a cigarettával vetkőződött. Úgy zökkent be nyikorgó rézágyába is. A lámpát eloltottam. Csak cigarettájának parazsa világította meg a szoba komor, téli éjszakáját.

Sokáig hallgattunk.

Ő szólalt meg először:

- Mondd, hogy jutott ez eszedbe?

- Magam se tudom.

- Voltakép semmi értelme - biztatgatta magát. - Badarság.

- Az.

- Ha lehetséges volna, nem volna rémületes. De lehetetlenség. Arra pedig, ami lehetetlenség, nem érdemes gondolni.

- Csak arra érdemes gondolni - vágtam vissza hetykén - ami lehetetlenség. Csak ez az érdekes, ez az izgató. Nézd a divatos kísértethistóriákat. Ezek engem mindig úntattak. Mert az, hogy valaki, aki egyszer élt, föltámadjon, természetes dolog s még természetesebb, hogy régi otthonába menjen vissza - hová is mehetne szegény? - és az aztán a legtermészetesebb, hogy cafatos ruhájában, cafatos húsával ne a napvilágnál botorkáljon, hanem a sötétség leple alatt, lehetőleg éjfélkor, különben feltűnést keltene, elfogná az első sarki rendőr. Észszerű regényesség ez, kopott, szakállas hatásvadászat. Az igazi rejtély az, amit én eszeltem ki. Csak az ilyesmi borzaszt meg. Az, aminek nincs semmi magyarázata. Tudod, mitől szoktam én félni? Például attól, hogy éjszaka, mikor aludni megyek, a paplanom alatt egy fekete kost találok, természetesen heverészve, mintha mindig ott lett volna, csak most venném észre először. Vagy hogy amint hazatérek és elkattintom a villanyt, szobám közepén egy parasztlegény áll, borjúszájú ingben, pántlikás, lakodalmi kalapban, bambán mosolygó, kedélyes arccal s azon csodálkozik, hogy én csodálkozom rajta. Bonyolult dolgok ezek, öregem.

- Mély dolgok, öregem - helyeselt Pataki -, nagyon mély dolgok. Írd meg.

- Talán - ásítottam nyegle fölénnyel - majd egyszer. No, szervusz.

- Szervusz.

Búcsúzásunk ellenére mégse váltunk el egymástól az álom keresztútjain. A roló-réseken már fölrémlett a moslékszín januári virradat, mikor mi még egyre hánykolódtunk, csikorogtak alattunk a rossz ruganyok. Engem most fogott el igazán a rémület, hogy csak úgy eltűnhetek erről a világról, hipp-hopp, minden ok nélkül, csodálatosan.

Hét felé aztán szinte egyszerre aludtunk el, mi írótanoncok, izgatottan, zakatoló, vérbő szívvel, az elégedettségnek azzal a fenkölt tudatával, hogy erre a napra való minden fontos, halaszthatatlan munkánkat kitünően elvégeztük.