Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: RÉVÉSZ BÉLA HARCA
Sötét könyvek!
Emberek harca; Forgatagban; A nagy börtön; Genovéva arca; Találkozás Hamupipőkével; Szegény ember dolga; A völgyben; Velük - értük; A lárva mögött; Nyomor; s a sorozat töviskoronája: Vonagló falvak. Hosszú, kemény út, tizenöt esztendő harca 1899-től 1914-ig, az “Emberek harcá"-tól a “Vonagló falvak"-ig. S a töviskoronába nyolc esztendő mulva még beleépít egy kegyetlen ékszert:
Fojtogató történetek, szörnyű küzdelmek, pusztulásba rohanó sorsok. Piszkos hajnalon egy nagy arc, melyen “mint sorvadt kígyók, mozdultak a ráncok, sárga szemeit kidüllesztette a rémület, csontos fejét reszkette az izgalom..." Piszkos hajnalok, koszos éjszakák. Veszekedő emberek, dühöngő bestiák, nehéz testek, melyek jajba, vérbe hullanak. Szörnyű föld, szörnyű ég. “Csak izzadt az ég, a föld, didergős, párás volt a világ." Emberekből vér folyik; emberekből indulatok törnek elő, emberek embereket pusztítanak. “Piros húsvölgyekben piros vér forrott és úszott a koponyákból a tüzes talpakig, asszonyi melltől asszonyi mellig, csípők völgyétől csípők dombjáig; parasztok üvöltöttek, nyerítve ujjongtak és álltak a fürdőben, a párás gyönyörűségben s zuhogott rájuk a vér... fáradtan ringott, fázva elnyujtózott, álmos agyvelők, ólomnehéz karok belesüppedtek a bágyadásba. A piros parasztvér magasra fölforrt és belehömpölygött a beteg Kincs-vérbe; összecsaptak, vércsomók kiszakadtak, bíborörvények fölött vércsillagok harmatoztak és friss életnek lendült a Kincsek altatott élete..." Vér, vér, tomboló, dühös, szenvedő vér. Ösztönélet, vadul, kíméletlenül, az értelem szeme nélkül. Érzékiség, vágy, brutális teljesülések. Borzalmas vágyak, pusztuló teljesülések. “Kincs András ötvenéves testét átkarolta az elszabadult érzékiség. A részeg harcnak egyetlen iránya és makacs érzése, hogy a nemzetsége dönti bele a szerelmes karokba, a hosszú évek átfantáziált vágyserege, a meddő agyvelőnek szüntelen látomásos izgalmai, kiforgattak Kincs Andrásból minden akaratot. Úszott a kéjgályákon, útjában ledőltek az egészség, a józanság cölöpjei, elszabadult mindentől... képzelete megnyílott, mint egy falánk, szerelembeteg ajak és taposták az eszét barna asszonylábak, rátörleszkedtek titkos női formák s ha aléltan megroskadt, mámoros, verejtékes arcára hullottak a durva barchentszoknyák, a melegszagú leányingek." Aztán ostor, szenvedés, elégedetlenség, lázadás, földéhség, gyalázat, míg végül balta és hörgés: “A húsz év előtt felemelt balta húsz év után lecsapott." Dülledt szemek merednek az érthetetlen sorsra.
Az élet: nagy börtön. A börtönben emberek pusztulnak, az emberekben vágyak pusztulnak. Miféle emberek? Parasztok, rabszolgasorsban, vonagló falvakban; proletárok, gyilkos gépek kerekei között. Parasztlányok földesurak karjai közt, cselédlányok fiatalurak kamaszságában; prostituáltak a kéj és krajcár rabságában, fiatalemberek a kínzó vágy és nyomor börtönében, proletárok reménytelen májusokban. Vágyak, melyek fojtogatnak és gyilkolnak; remények, melyek vérbe fulladnak; emberek, akikben alig csillan fel az értelem és az élet nyugalma. Csupa szenvedés, vér, pusztulás, halál. Rabszíjon kínlódnak ezek az emberek s a társadalom rabszíja mellé ők új ostort fonnak a vágyaikból; gyilkosok és öngyilkosok; szenvedők, barmok, kiuzsorázottak és uzsorások. Ebbe a börtönbe nem süt be a napfény, ebben a börtönben szegény emberek rothadnak. Hiányzik itt minden, amit szépnek, vonzónak, nemesnek, megnyugtatónak neveznek az emberek; itt ronda a vágy is, alacsonyrendű a lendület is, kilátástalan a tiltakozás is. Brutális világ.
Mit akar vele az író? Meg akarja mutatni, hogy a mellékuccákban hogyan fetreng a kéj és hogyan vonaglanak a szegénység sebei? Meg akarja mutatni, hogy kint a földeken hogyan vajúdik az élet, hogyan tombol a földesúr, hogyan lázong a paraszt és hogyan nyel el urat és szolgát a szenvedés s a szenvedés gazdája, a halál? A sötétség naturalizmusa a proletárság irodalmi tendenciájával?
Kétségtelen, hogy Révész Béla emberi és írói szívében nagy helyet foglalnak el az élet proletárjai. A parasztok és munkások, a prostituáltak és hajléktalanok, szörnyű szenvedéseikkel, suta örömeikkel, torz mosolyaikkal. A proletárok és nincstelenek között azonban megvillannak a kispolgárok reménytelen napjai, a polgárok szürke esztendői, a nagy számok és nagy tőkék idegkimerültségbe hajszolt birodalmai... a börtön kapui kitárulnak, hogy újabb börtönökbe lépjünk, az egész emberi élet börtönébe. Túl proletárokon és parasztokon vastag erekből vérzik az egész láthatár; álomtalan az ég, szennyes a föld, kínlódó az ember. Munkásnak nem telik öröme munkájában, úrnak hatalmában; szenved a világ. Mindenki szenved és pusztul. És lázadozva pusztul. Ordítva, hörögve, sikongva, vérbe borulva pusztul. Ezek a könyvek az emberi szenvedés jajkiáltásai. Sebek mutogatása, sérelmek felsorolása. Vádirat, melyet reménytelen élők és hörgő haldoklók hajítanak az élet láthatatlan császára, ura és parancsolója elé.
Miért szenvednek az emberek? Mert rossz a soruk. Mert nincs pénzük. Mert sok a vágyuk. Mert rossz a vérük. Mert elhibázták az életüket. Mert az apjuk, az anyjuk elhibázta az életet. Mert az élet szenvedés. Mert az ember menekülni akar a szenvedéstől. Mert a menekülés szenvedés. Mert az ember sorsa szenvedés. Mert élni annyi, mint szenvedni.
Ez több, mint naturalizmus. Ebben lázadás és hit van. Ez a naturalizmus azért mutogatja a szenvedést, mert részvét él benne. Részvét és szolidarizmus. Szolidaritás az emberrel, a szenvedéssel, az élettel. Proletárirodalom, amely azonban minden emberhez szól, mert minden ember proletár: a szenvedés proletárja. Szocialista irodalom anélkül, hogy pártirodalom volna; azt hirdeti, hogy mindnyájan a szenvedés kiuzsorázott rabjai vagyunk s azt hirdeti, hogy meg kell váltani minden embert a szenvedéstől. Világ szenvedői, egyesüljetek! Szenvedés proletárjai, váltsátok meg magatokat!
“Május elsején - beszéli Révész Béla egy öreg emberkéje - szerettem beszélni... amikor... amikor... a természet is velünk ünnepel. A föld, a fák is a feltámadás ünnepét érzik. Ami életrevaló, aminek jövője van, mind megmozdul ... az életenergiák összeszöknek, egymást duzzasztják és kizsendül, virágba borul a természet... A proletariátus azért választotta május elsejét ünnepének, mert az az ő testvére. Mi is az új életnek, a virágos jövendőnek vagyunk a hírnökei... a téli földet ránkborították, hogy ott dermedjünk, új, igazi életre ne ébredjünk... De a nagy takaró alatt megéreztük egymást és kicsi erőnket összehoztuk, hogy a feltámadást megcsináljuk..."
Érzelmi szocializmus ez, mely testvérnek tekint minden embert. És hívő szocializmus, amely látja a jövőt. “Az emberek mind jók lesznek, mert akkor fognak születni... most azért rosszak, mert itt születtek..." Az ember nem rossz, csak a sorsa az s a sorsa teszi rosszá. Az ember jó s a holnap jó embere meg fogja teremteni az emberek új szövetségét. Révész Béla emberei már álmodoznak róla; az egyik nevet is ad neki s azt mondja: “családszövetség..." S megkérdi: “Milyenek lesznek a gyerekek, az asszonyok a nagy családszövetségben?" Ezek a szenvedők utópiás délibábokkal vigasztalják egymást s közben muzsikál a szívük: “kiküldik képzeletüket a nagy misztériumba". ...Suttogva álmodoznak, szomorkodva elrajongnak és vonaglik lelkük a szent fájdalomtól: - Mi már nem élünk akkor... Előttük a nagy fal. A jelen fala, a szenvedés fala.
Érzelmi szocializmus ez, amely nem ismer pártokat és társadalmakat s szívére öleli az összes szenvedőket. A népből nő ki, a proletárságból, a parasztságból, onnét szívja éltető nedveit, hogy megtermékenyítsen minden szenvedő hazát, hogy megváltását keresse és hirdesse az egész emberiségnek. Lerántja a szenvedés lárváját minden emberről s hirdeti nekik a hit misztériumát. Velük - értük.
Révész Béla sötét, kínokban vonagló világot látott maga körül és Révész Béla papirosra rögzítette e vajúdó világ jajkiáltásait. Az élet, amelyben élt és él, a szenvedés börtöne. Kemény, zárt börtön, kulcsa a jövendő kezében van. Nem adja ide a mának. Révész Béla megálmodta ezt a kulcsot; készített róla egy másolatot a hitéből, a szíve véréből, a szolidaritás álmából. Ezt mutogatja, ezt tartja magasan az ember elé. Úgy hívják: jóság. A sötét sorsok mélyén a jóság vallása bontogatja szárnyait.
És egy új költészeté.