Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám

ESZMECSERE
IGNOTUS: A PALÉOLOGUE NAPLÓI [+]

Maurice Paléologueról valakitől azt hallottam, hogy volt Kossuth Lajosnak, mikor a forradalom után Konstantinápolyba menekült, egy Pollák nevű magyar zsidó orvosa, s a nagyháborúbeli pétervári francia nagykövet ennek volna leszármazottja. Ha ez a legenda nem a szokásos budapesti, akkor furcsán festenek a kitünő diplomata pétervári Naplóinak azok a helyei, hol mint Palailogosz halk célzással s szerény büszkeséggel emlékszik meg bizánci őseiről - viszont vérszerint megmagyarázná a magyar ügynek kedvező nagyvonalúságot, ahogy (minap idéztem vallomásai szerint) már a háború rendjén nézte az európai s a szláv problémákat, s magyarázná mindazt, mi háború utáni egyenes vagy közvetett állásfoglalásairól kiderült. Mindenesetre: legyen bármi származás s bárki fia: Maurice Paléologue a mai napoknak egyik legkitünőbb írója, legeszesebb ember- és világismerője, és, legalább naplói szerint, igazolt diplomata tehetsége. Ellenőrzésünk erre persze nincs - kívülálló nem láthatja, s kivált csakis magának a szóbanforgó diplomatának saját naplójegyzeteiből, miket az utólag ad közzé s miket (csak lehetőségképpen mondom, a világért sem állítom) már annak idején az utókorra való tekintettel fogalmazhatott, hogy mi befolyása volt néki hazája politikájára és sorsára, melynek ura végre sem ő volt, hanem az őt megbízott kormány. Ellenben érteni (mondjuk: elméletben) senki nem érthet jobban diplomáciához, mint Maurice Paléologue. Ahogy önmagát leírja, vagyis ahogy naplójegyzeteiben a francia republikának 1914-1917-iki pétervári nagykövetét napról-napra, néha félóráról-félórára látni, ahogy úriasszonyoknál udvarlását teszi, kémeket fogad, tábornokokkal értekezik, az uralkodóval barátkozik, pénzembereket kihallgat, a kormánynál eljár, szinházba s hangversenybe ellátogat, a parkokban sétál, az istentiszteleteken ott van, a népről, melynek közepette él, minden lelki, társadalmi, gazdasági s művészi dolgot kitud, egyes jelentékeny vagy érdekes embereket valósággal kikóstol, minden pletykának utána jár, minden titkot megsejt, semmi aprót le nem néz, semmi nagy előtt hanyatt nem esik, kemény, ahol a sikerben nem biztos, gyengéd, ahol magát erősnek tudja, megáll, amíg fölül van s visszavonul, mielőtt elejthetnék: mindebből nem volna nehéz (s neki való elmés és formás feladat volna) kiskátét összeállítani arról, hogy miben áll a diplomata mesterség. 1915 december 4-én azt jegyzi naplójába, hogy Doumer szenátor hivatalos küldetésben Petrográdba érkezett, 400.000 embert kérni az oroszoktól a nyugati front felfrissítésére. Ez után két nyomtatott oldal következik, mind csupa talpraesettnél talpraesettebb ok, mit a Doumer küldetésének s kívánságának ellene vet, ahogy ezeket Doumer előtt nyomban kifejtette. Ám, végzi feljegyzését: «ellenvetéseim nem ingatják meg Doumert... Ennélfogva nincs más hátra, mint hogy minden erőmmel támogassam feladatában». Íme a nagykövet, ki rangban egy a kormányt kitévő miniszterekkel, de vállalta, hogy eszközük lesz, - amíg politikájuk stratégiájában egyetért velük, addig taktikájukban alájuk rendelkezik, - ha ő volna a miniszter, ugyanezt követelné meg nagyköveteitől. Viszont mikor 1917 tavaszán Oroszországban kitör és győz a forradalom s ő április 5-én maga telegrafálja meg Párisba a kormánynak, hogy éppen nem venné zokon, ha fölmentenék hivatala alól: mikor ez aztán megtörténik s a kormány Albert Thomast küldi Pétervárra, nem nagykövetnek, hanem hogy mint szocialista a forradalmi orosz kormánnyal jóban legyen: Paléologue, a leköszönt és visszahívott nagykövet, ki csak lojalitásból marad még május derekáig Petrográdban, hogy az átmenetet megkönnyítse s a kiküldött politikusnak vagy új nagykövetnek kezére járjon, s aki azért ajánlotta volt fel lemondását s akit azért híttak vissza, mert mint az immár elfogott cárnak barátja, nem alkalmas a forradalmi kormánynál való képviseletre: ugyanakkor szinte inszisztálva küldi az Albert Thomaséival együtt a saját ellenvéleményes jelentéseit is Párisba, hogy ellentétben az elkápráztatott Thomas-val - óva intse a francia politikát az orosz forradalom alkotó lehetőségeinek túlbecsülésétől. Itt, nyilvánvaló, kormányának már a stratégiáját nem ítélte helyesnek, ha a taktika, ahogy Thomas francia mód bájosan üvöltött a farkasokkal, esztétikumát bizonyára kielégítette. Tehát minden erejével, majd hogy a hivatali fegyelem ellen nem vétve, ellene vetette magát. Van Szilassy bárónak, ki 1919 elején Bernben volt magyar követ (és, mondhatom, mert közel munkából láttam, irtózatosan nehéz helyzet közepett emberül dolgozott ) egy azóta írt kis könyve, milyennek kell lennie a diplomatának. Azt hiszem: a két adatot, mit Paléologue naplóiból ideírtam, Szilassy mintának vehetné be könyve következő kiadásába... Mondom: utólag kiadott s egyelőre (hacsak a Szaszónov most megjelenendő emlékiratai rendjén nem lesz rá alkalom) szembesítéssel nem ellenőrizhető naplójegyzetek nem adnak teljes biztonságot, vajjon a napló írója diplomáciai cselekvésben is oly kiváló s szerencsés volt-e, mint diplomata hozzáértésben? De ha az ember, éppen az ő naplóinak során, nyomon követi, mint tudta Franciaország, Anglia segítségével, a forradalomig sőt azon is túl a minden háborútól irtózó, alapjában németbarát s a Nyugatot gyűlölő, felső rétegeiben meg a demokrata Angliával s Franciaországgal való szövetségesi érintkezéstől különösen félő Oroszországot egy németellenes háborúban benne tartani: ebben lehetetlen, hogy nagy sőt elhatározó része ne lett légyen a nagykövetnek, ki akkor a francia köztársaságot a cári udvarnál képviselte.

Hogy politikusnak - ami egy kicsit más és több, mint a diplomata - milyen volna Paléologue, arról is van közvetett képünk, hacsak ennek mintegy cáfolata nem foglaltatik abban a valóságban, hogy Paléologue mindmáig aktívan vagy szolgálaton kívül, de megmaradt a carričre-ben, nem ment képviselőnek vagy szenátornak, nem igyekezett miniszterségre, holott aki politikusnak való, az mihamarább az is lesz, - hivatottsága viszi, ha nem is akarja. (Így volt ez például Bismarckkal.) Ám bármint legyen: keveset tudok élvezetesebb olvasmányt a Paléologue politikai hivatottságának közvetett bizonyságánál, az ő Cavour-tanulmányánál «egy realista államférfiról» mint a címben mindjárt programját is adja tanulmányának s egyben, nyilvánvaló, a saját politikai irányzottságának. A nem vastag kötet egyike azoknak a könyveknek, miknél az olvasó egyre jobban fél amint mindinkább vége felé közeledik, hogy istenem: milyen kár lesz, ha már kiolvastam majd, milyen jó volna mindig ilyet olvasni! Volt a németeknek egy finom essayistájuk s történetírójuk, Franz Xaver Kraus, ki éveken át küldött az Augsburgert felváltott régi Münchener Allgemeine Zeitung híres mellékletére éppoly tanulságos, mint érdekes Egyházpolitikai Leveleket, - ő is írt, katholikus pap-tanár létére, egy kis Cavour-tanulmányt, s volt bátorsága s függetlensége valóságos panegyrist írni a pápai Államot haddal megtámadott, a «Szabad Egyházat a Szabad Államban» követelt eretnekről. De mily élettelen, mily holt preparátum a kép, amit ő fest, az eleven emberhez képpest, kit a Paléologue könyve elénk igéz! Mint a tengeri pók, melynek átlátszóságán keresztül követhetni minden belső rezzenetét, úgy áll előttünk, a Paléologue utánateremtésében, a XIX. század s talán a világtörténelem egyik legnagyobb államférfiúi jelensége - a politikusban az ember, az emberben a politikus, - látjuk gondolatait keletkezni, agytól kézbefutóan tetté válni, - ahogy megfigyel, ahogy kigondol, ahogy mérlegel, ahogy határoz, - látjuk a magánembert áttevődni közférfivá, a vidéki kis minisztert világkeverővé. Mindezt oly beleéléssel megírva, hogy az ember folyton azt érzi: aki ezt írta, az ezen a helyen ugyanilyen lett s ugyanígy cselekedett volna. Ez nyilván éppúgy tévedés, mint a szinészt összetéveszteni szerepeivel. De viszont ki tud úgy szinész lenni s szerepet elevenen adni, ha magában is nincs egy ér abból, akit ad?

Ami már most az orosz naplót illeti: az a maga egyszerű adatösszerakásában olyan mozaikképe a bolsevizmusba beleveszett cári Oroszországnak, aminőt sem költőkből, sem oklevelekből, sem memoireokból nem tudna - nyilván maga Paléologue sem - kiszedni s egybeilleszteni. Mert ne feledjük, hogy az oroszt, legyen bár a legnyugatibb nevelés, elébb magát is meg kell értenünk, hogy veleértsük világát, amelyet leír. Nem volna módunk megérteni a távol csillagok kémiáját, ha csak fényüket látnók s amit szemünknek mutatnak, s nem volna saját spektroskopunk, mely e fényt előttünk ismeretes, s a magunkéhoz hozzáhasonlítható szivárvánnyá bontja. Nos: a Paléologue szeme ilyen, - ilyen nyugati spektroskóp; híven fogja el s módosítás nélkül bontja szivárványszalagba az orosz csillagködöt, de egyben úgy tud beléláttatnunk, hogy megértsük, mindig megadván a mi szokott szivárványunkat, hogy hozzámérjük. Ez annyira így van, hogy van e Naplónak egy mondata, ahol Paléologuenak e módszerét egyenest tetten lehet érni. 1916 január 26-án ezt írja naplójába: «Sokszor, mikor elgondolkozom, hogy Oroszország politikai s társadalmi intézményeiben mennyi az ódon s az elavult, a kezdetleges s az idejét mult, azt mondom magamban: Íme, itt tartana Európa, ha nem lett volna Renaissance, ha nincs Reformáció és francia Nagyforradalom! ...» Ebben a képben, amily kicsiny és negatív, benne van nemcsak e Napló három kötetének, de az egész orosz történelemnek foglalata. Csak nyugati ember írhatta meg, aki, mint az Andersen mesebeli embere, a bűvös sárcipővel úgy ugrott bele egy középkori város életébe, hogy maga megmaradt mai embernek. S meg tudja mutatni Oroszországot afféle Rip van Winklének, ki benne él a mai világban, de mint régi fajta ember él benne. Innen származnak Oroszországnak a Nyugattal való szakadatlan összeütközései, - onnan, hogy Oroszország s az orosz lélek még tisztára középkor, - az, mellesleg mondva, a bolsevizmusnak szemre mutatós, haladott és hipermodern formájában is, amelyre halhatatlanul ráillik, amit Lassalle mondott egyszer az újkoreleji, 1524-iki német parasztforradalomról, hogy belül ízig-vérig reakcionárius volt, mert ahelyett, hogy új forradalmi alapon állt volna, belül tudtán kívül a régi, az épp azontájt lehanyatló kor elvének alapján állt volt. Ez az állandó orosz középkor középkoriságban tartja meg vagy középkorivá alakítja embereit s akik közzéjük kerülnek. Nem lehet véletlen, hogy ugyanaz a boldogtalan II. Miklós cár s a még boldogtalanabb cárné, kiknek egyvér s legközelebb atyjukfiai a nyugati országokban rendes mai emberek, ebben az orosz világban, mint annyian a középkor s a kezdődő újkor napurai közzül, vallásos őrültekké lettek, fejedelem létükre egy ráolvasó parasztpápának, Raszputinnak megigézett bábjai - s viszont a gyenge II. Miklós, ki szenvedett, ha határoznia s cselekednie kellett, kinek boldognak kellett volna lennie, ha mint alkotmányos uralkodó megbújhatik a hatalomtalan uralkodás biztos formaságai mögött s kinek unokatestvére, a mai angol király, akihez külsőre annyira hasonlított, valóban mintája is az alkotmányos királynak, a koronás köztársasági elnöknek, mégis teljes és igazi zsarnok volt, autokrata, ki keresztülvitte a maga vagy a felesége vagy a besúgói akaratát s egyetlen kicsiny, gyenge, vánnyadt, tehetetlen ember létére falnak és örvénybe tudott vinni egy százötven milliós népet s világbirodalmat.

S itt látszik meg, mily tudatos író Paléologue s mily tudatosan adta naplóinak azt a címet, hogy itt a cár országáról van szó, aminő a nagy háborúban volt. Mert valóban: ahogy a Napló 1914 tavaszától 1917 tavaszáig napról-napra megy és halad: nem a nagyháború történetét mutatja, bármennyire meglátszik, hogy a francia nagykövetnek Pétervárott első perctől utolsóig ez volt a fő, az egyetlen gondja, - nem is tulajdonképp való történelmet ád, hanem, voltaképp, egy orosz regényt, aminek az a tárgya: «mint omlik össze egy cselekvésre nem alkalmas egyéniség, mikor belekeveredik abba, hogy cselekednie kelljen?» Az egyéniség ez esetben Oroszország, az orosz népek, az orosz nemzet, ezek a született tehetetlenek, kik vagy rabszolgák, vagy anarkisták, csak élni, dolgozni, lábukon megállani nem tudnak. Jelentőséges nép, gyönyörű, érdekes, de nem életrevaló, - ha csak maroknyi volna, már rég felszívódik valamely szomszéd népbe, de így, legalább száz millió lévén, valamely zsarnokság ugyan szervezni tudja, hogy kiegészüljön százötven milliónyi világbirodalommá, de arra már nem, hogy ilyenül meg is tudja állani helyét s világrengés közepett tartani tudja azt a zsarnokságot, amely megszervezte volt. Emiatt omlott össze a nagyháborúban a cári Oroszország, ebbe fog belepusztulni a legközelebbi világrengéskor a bolsevik Oroszország, Viszont az oroszok meg fognak maradni, valami mindenesetre lesz velük, valaki mindenesetre vissza fog velük élni, s mint ahogy a Vezuv környékén járóföldnyire egyre reszketni kell, nem potyog-e az ember fejére, a vetés legközepébe valami kiröpített lávakő, úgy van kitéve Európa és Ázsia állandóan nem az orosz hatalom, hanem az orosz tehetetlenség, az állandó orosz megállapodatlanság veszedelmének... Mint ahogy «A derék Svejk népfölkelő»-ben a cseh Hasek megírta a világháború mulatságos Sancho Panzáját, úgy adnám a Paléologue Naplóinak azt a tragikus címet, hogy «Oblomov a világháborúban». S könyvtáramban odatenném, mély meghajlással, Goncsárov és Turgényev mellé.

 

[+] Maurice Paléologue: A cár országa a nagy háborúban. Budapest, Génius kiadás.