Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye
II. Amíg a hernyóból báb lesz

Milyen angyali élet volt annál a mi
házunknál!
Jókai: életem regénye.

Tudjátok-e, mi a fejlődés?

Hallottatok-e már a megtermékenyített pete különös megoszlásáról és arabeszkszerű vonalairól, amelyek csodáját látja, de nem érti meg a mikroszkóppal fölfegyverzett szem? Olvastatok-e már az embryo csodálatos útjáról, amely alatt végigcsinálja mindazokat a változatokat, amelyeken az ember az ős-sejttől mai tökéletes alakjáig végigment?

És voltatok-e apák, anyák? Hajoltatok-e újszülött gyermek fölé, kísértétek-e már figyelemmel gőgicsélését, amely érthetetlen, meglepő hangokból minden nappal jobban gömbölyödik értelmes, emberi szavakká?

Az ember a fejlődés legcsodálatosabb példája.

Tegnap még gyermek. «Hóna alatt áttolt asztalkendővel vezetgették, ő pedig egy zsámolyt vitt maga előtt, lassan, félénken tipegett topogott végig az újdonatúj padlójú, fehérre meszelt falú nappali szobában, amelyet négy széles fekete rámájú, Tell Vilmos életeseményeit ábrázoló kép díszített. [*] De még nem egy éves és már kalapácsot nyomnak kezébe, mint egy főhercegnek és alapkőletételi ünnepen vesz részt.

A komáromi Szombati-utca és Nagy Mihály-utca sarkán épül az új ház, amelybe az «árvák atyja» egy őszön, amikor a ház elkészült, családjával együtt beköltözik. Három élő gyermek alkotja e ház tiszta boldogságát: a tizenegy éves Károly, a nyolc éves Eszter és a legkisebbik, a fészekfentő, aki még nem egy esztendős.

A fészekfentő négy éves korában már a komáromi szinházban ül - természetesen az anyja ölében - és nézi a szinészek víg mókáit, tapsol, mert a többi ember is ezt csinálja, aztán egyszerre fölsóhajt:

- Óh, asszonyok, asszonyok!

Táltos. Csodagyermek. Szülei sírnak örömükben. Csak ne volna oly halvány, csöndes és szótlan. A betű titokzatos erővel vonzza. Még alig négy éves és folyékonyan olvas már. Esze úgy fog, mint ahogy a tűz a papirost, pillanatok alatt megért mindent és örömmel tanul.

Még nem tudja, mi az a ház, amely árnyékot vet útjára, amikor sétálni viszik a Szombati-utcán. Az iskola. De ezt is megismeri. Egy szép napon kézenfogva elvezetik, föl a márványlépcsőkön egy vasajtóig, amely hosszú folyosóra visz, a folyosón jobbra-balra ajtók nyílnak és belőlük «rejtelmes sillabizálás félelemgerjesztő hangjai» szivárognak ki. A «rektram» egy nagybajuszú ember, Székely Sándor uram. Jó bácsi. Előadás után maga viszi haza a félénk gyermeket. És így minden baj nélkül múlik el az az első döbbenetes nap, távol a szülei háztól, idegen gyermekek közt.

A többit tudjuk. Kis Káté és Hármas Kis Tükör abban az időben a neve. A Kis Káté megmagyarázza, mi az Isten, ördög, menny és pokol. A Hármas Kis Tükör pedig ilyenekre oktat:

Az oroszlán is egy macska,
Csak egy kicsit nagyobbacska.

A csöndes, szófogadó gyermek mindent könnyen megtanul és maga is csinál istenes, jámbor kis versikéket, mint például ezt:

Tartsd meg jó atyámat, Isten,
Hogy az mindenben megintsen,
Ha dolgomban hibát
Hogyha lát.

De van olyan dolog is, amire az iskola nem tanít. Komárom utcáin kószál egy fura, bolondos alak, felpántlikázott, bokrétás kalappal és mindenkit így köszönt: «Urak a papok!» És a gyermek a szülei és a rektram nagy ámulatára a következő versikét - «helyzetdalt» faragja:

Olyan vagyok, mint az olly madársereg,
Amely eltévedvén az ég alatt cseveg,
Én is eltévedtem, elmémben bujdosok,
Szánjatok meg, kérlek, jó lelki orvosok!

Ezen a versen aztán a felnőttek is ámulnak. Egy kilenc éves fiúcska az őrült ember zagyva beszédét eltévedt madársereg csivogásához hasonlítja!... A vers nemsokára megjelenik egy szépirodalmi lapban is. [*] Az első nyomdafesték éri azt a nevet, amelyről a cigányasszony megjósolta, hogy «minden ágán csupa könyv terem majd».

Mit szól ehhez a Szombati-utcai álmodozó? Kezdi-e már sejteni, mi lesz az ő fiából? És mint vélekedik a dologról a «vicispán», a nemzetes asszony? Nem csóválja-e fejét, hogy az ő Móric fiából végül is olyan félkótya rímfaragó lesz, mint amilyen «fantaszta» Jókay Zsuzsánna?

A «csodagyermek» azomban sokkal inkább gyermek még, semhogy eféle játékait komolyan lehetne venni. Hiszen fél még a kutyától is. Gyermeki képzeletét benépesítik a konyhai hulladékbeszélgetések. Szakállas zsidóktól, gyermekrabló cigányoktól retteg, hallja a «váltott gyerek»-ről szóló babonákat és beléje rögződik a vénasszonyok különös, misztikus félelme az «élve-eltemettetéstől».

Már öt éves korában, mikor az utcán egy nagy fekete kutya megugatta, találmányokat eszelt ki az «ellenség» ellen:

- Csinálni kell egy léggömböt és az egy gombnyomásra fölvisz a levegőbe, ha jön az ellenség. Vagy legalább csinálni kell egy nagy esernyőt. De sokkal hosszabb legyen a botja, mint az Eszter nénémé. Ha jön a nagy fekete kutya, csak fölnyujtom a hosszú ernyőt a háztetőig és a kampóját beleakasztom a bádogcsatorna szélibe, aztán fölhúzódzkodom, úgyhogy a kutya nem ér el.

- De hátha nem tudsz oly gyorsan mászni? - kérdezték tőle.

- Van más találmányom is. Ha én félek a kutyától, biztosan van olyasmi, amitől a kutya is fél. Csináltam színes papirból egy rablóálarcot. Ha ezt fölveszem, biztosan megijed.

És ezt a rikító, furcsa álarcot csakugyan fölvette és megszalasztott vele az utcán egy kis kutyát.

Mitől retteg folyton ez a koránérett gyermek? Mi settenkedik körülötte? Mik azok a pirinyó laotungi emberkék, akik már bölcsője körül is rábámultak hasadékokból, rávigyorogtak és nyujtották feléje sziszegő nyelvecskéiket?

Nemsokára ezt is megtudja.

A Szombati-utcai ház egy fekete bakacsinnal kárpitozott szobájában égő gyertyák közt ott fekszik egy viaszsápadt arcú ember: az álmodozó «árvák atyja» ötvenhat éves korában elment az örök álmok birodalmába. Szelid, mesélő ajka örökre megnémult. [*]

A gyermek most riad arra a tudatra, hogy mi a halál. A laotungi emberkék tehát le vannak leplezve. Viszik ki istenes zsoltárok közt az udvarra a feketeleples koporsót. A gyermek elájul.

Lázas betegség támadja meg nemsokára a tizenkét éves gyermek gyönge, törékeny szervezetét. Az orvosok se tudják biztosan, mi baja. Tüdőgyulladás? Tífusz?

A gyermek hónapokon át lázas, iskolába se járhat és nem hallgathatja a professzorok előadásait a református kollégyiomban.

Lázas álmaiban elvonulnak előtte az élet és a halál változó képei. Mikor valamennyire magához tér, már nem gyermek többé.

A gyermekkora igazi gondtalanságának vége.

- Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! - sóhajt föl évek mulva. - Sohasem hallatszott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban.

 

[*] Ez is, mint a Jókai gyermekkorára vonatkozó többi feljegyzés legtöbbnyire, Móric nővérének, Vályné Jókay Eszternek tollából való.

[*] Tóth Lőrinc leközölte a «Társalkodó»-ban 1834 július 16-án a következő megjegyzéssel: «Révkomáromban egy szegény tébolyodottra, aki házrul házra járva teng, következő verset írt egy ugyanottani 9 esztendős fiúcska (Jókay M.).»

[*] Jókai József, a költő apja 1837 október 31-én halt meg.