Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Sándor Imre: ÁLMOK ASSZONYA
Andai Ernő regénye Pantheon-kiadás

Ha kívülről jött ember körülnéz a pesti magyar fiatal irodalmi termésben, megdöbbenve veszi észre, hogy itt valami nincs rendben: ami azt jelenti, hogy nagyonis a régi rendben van minden. Elsősorban az új regény- és az új szinpadi írókra vonatkozik ez, azokra az írókra, akiknek művei tényleg napvilágot látnak, nyomtatott könyv, vagy szinpadi előadás formájában. A kívülről jött ember úgy érzi, hogy ezek az irók valóban fiatalok, de nem úgy fiatalok, ahogy azelőtt: a fiatalságukat úgy érezzük, mint nyugodt, óvott, az élet viharaitól mentes serdülő kort, amiből legfeljebb ígéret, de semmi esetre sem az új nemzedék akciója árad. Úgy érezzük, hogy mindeme új alkotást láttuk, olvastuk már valahol régen, öregek munkáiban, persze jobban, kiforrottabban, művésziebben, dehát mit várhatunk a fiataloktól? Gondos önképzőkörnek hat külső megjelenésében a mai fiatal magyar irodalom, pontosan követi a régi nyomokat, illő tisztelettel és tapogatódzással. Isten őrizz, hogy valami sértő, szokatlan hang üsse meg - majdnem azt mondtam - a tanár urak fülét. Kint zajlik az élet vihara, de itt bent, Budapesten, a gondos szülők és nevelők őrző, gyomláló, öntözgető felügyeletében enyhén hajtanak a jólnevelt lélek virágai. Ez a benyomás a nyomtatott könyv és a szinielőadások után! Persze tudjuk, hogy van más irodalom is, ahogy az önképzőkörön kívül is van fiatal élet!

Dehát manapság nálunk, jólnevelt embereknél, csak az önképzőkör jöhet számításba. Persze, a kritikust is elfogja az áhítat és kalaplevéve, halk szóra nyitja száját ebben a kiadók és szinházak által felidézett csendes atmoszférában.

Könnyült szivvel állapíthatjuk meg ezek után, hogy Andai Ernő új regénye - rövid időn belül ez már a második - leheletfinom szerelmes regény (nem szabad észrevenni, hogy a leheletfinomságok papirosból valók). Szerelmes csipkeszövevény, csupa finom ember élménnyé táguló hangulata. Az emberek külsőleg különböznek is egymástól, pontosan megrajzolt, a regényírás szabályai szerint alkotott külön «karakterek», elfogadott és ismert regényalakok, a lelkük azonban egységes: mintha az író valami üvegfúvócsövön keresztül lehelne életet élettelen figurákba, első pillantásra azt lehetne hinni, hogy a saját lelkét. Üveglelkű emberek ezek, pontosan ugyanabból az anyagból megmerevedett lelkük van és ez az anyag nem őszintén sajátja az írónak: a regényírói képességéből, jó technikai készségéből, egy egyenletesen kitartott, nem erőtlen pózából származik. Az író hősies kitartással viseli a magáraöltött szentimentalizmust, mint valami szoros biedermeyer-kabátot, amit aztán megkönnyebbülten vág a sarokba, ha befejezte regényét.

Adva van az egyéb gond híján saját bánatába temetkező agglegény, aki három évig gyászolja szerelmesét, akit elragadott a halál, adva van az asszony, a «szines lélek», a felelőtlen szenvedély (ahogy az író elképzeli), aki az ugyancsak adva adott tizennyolcéves szerelmes lány együttmüködésével kilendíti és kikergeti az életbe a jobb sorsra érdemes agglegényt a háromesztendős, meddő gyászból. A hangulatos, finom regényhez természetesen hozzátartozik a melegen érző, nemesszívű, megértő nagyasszony. Adva van a szineslelkű művésznő művészférje, aki lágy és odaadó és impulzív, foglalkozása művész, de elfoglaltsága a regényben: férj és családtag. (A szereplők legnagyobb része művészlélek, ami onnan derül ki, hogy művészet a foglalkozásuk és Pestre járnak kiadóval, hangversenyrendezővel, szinházigazgatóval tárgyalni.) Adva van a ház öreg barátja, a körorvos, mint öreges szerelmes partnere a mélyen érző nagyasszonynak és gondos őrzője a család mindenekfölött való nyugalmának: ő vigyáz arra, hogy amikor a férj öngyilkossági szándékból mellbelövi magát, a feleség, aki hallotta a lövést, és az egész háznép nyugodtan alhassék reggelig.

Az összes szereplők - különféle maszkban - úgy éreznek, úgy beszélnek, mint az író, az író hangulata és előadása ugyanabból a cseppfolyós üvegből szilárdul elénk halvány rózsaszinben, átlátszóan, jól megírt szerelmi levelező stílusában.

A halk és finom regényben van egy romantikus figura is, egy pupos Quasimodo, akinek foglalkozása, hogy revolvert tisztogat és sejtelmeket áraszt maga körül, amely sejtelmek természetesen - halk regényről lévén szó, - nem igazolódnak.

Az elmondottak után semmi kétség aziránt, hogy a könyvnek Budapesten és a vidéken komoly üzleti sikere lesz, azt is kell mondani, hogy megérdemelten, mert az írója feltétlenül tehetséges. A regény hangulata, ha nem is őszinte, végig egységes: ez mindenesetre olyan erőt jelent, amely számottevő ígéret arra az időre, amikor az író mélyebben és őszintébben tud majd az életig lenyúlni, reméljük akkor, ha már nagyobb nyugalommal és bőségben tud anyagot válogatni saját élményeiből.