Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · ESZMECSERE · / · TÓTH ALADÁR: ÚJ MAGYAR SZELLEM ÉS A HALÁLFIAI

SINKÓ ERVIN: NAGY KÖLTŐNEK VALÓ TÉMA

Páris, 1927 szeptember 1

«Az első marnei csata színterén jelenleg nagy hadgyakorlatok folynak, melyeknek célja, hogy az összes 1914 szept. 5-től 12-ig lejátszódott harcitetteket pontosan rekonstruálják. Számos külföldi katonai attasé érkezett a helyszinére, hogy a nagy történelmi csata megismétlését végignézze.»

Neue Freie Presse, 1927 szept. 2

A látszatnak, a játéknak tudatos élvezése és akarata az embernek állati sorból emberré válását jelző jelenség - írta Schiller az emberiség nevelését célzó leveleiben. Az ember, aki játszani tud, már nem rabszolgája a dolgoknak, az ember benső szabadságának jele, hogy egy látszatvilágot tud teremteni, mert ebben a képességében egy erő nyilvánul meg, mely a külső világtól függetlenül maga tudja mozgásba hozni magát és elég energiája van hozzá, hogy az ellene tolakodó matériát távoltartsa.

A játszó ember fügét mutat a matéria mindenhatóságának. Ha az ember egy elmúlt szörnyű valóságot látszólagos jelen valósággá reprodukál, élvezi a felelevenített szörnyűséget, mint a ketrecbe zárt tigrist: élvezi, hogy nyugodtan nézheti a fenevadat, mely elől különben remegve kellene menekülnie. A biztonságos jelenben megjelenített félelmes mult: a biztonságos jelen feletti fokozott örömérzésnek lehet a forrása. Még egy fajta öröm is számbajöhet egy halálfélelmes multnak képzeletbeli rekonstrukciójánál. Ez az a fajta öröm lehet, melyet meglehetős gyakran lehet halálraítéltekről olvasni. Némely halálraítélt hírlapokat kér, melyek az ő elmúlt dolgaival, életével, lelkiállapotával foglalkoznak. Ebben a kívánságban - a sírig tartó hiúságon kívül - szerepet játszhat az is, hogy bizonyos szabadulást jelent az élt fájdalomtól a fájdalomnak szemlélése, exisztenciális valóságból szemléleti objektummá távolítsa. A bilincsek, melyek a sorsot és emberét egybekötik, meglazulnak, ha az ember mint harmadik személy, mint valami kívülálló tudja nézni s nemcsak szenvedi a sorsát.

Természetesen kétségtelen, hogy a francia katonai parancsnokságnak a marnei csata játékból való megismétlésével semminemű esztétikai szándékai nincsenek. Egyszerűen egzeciroztatni akarja a katonákat és - a látványossághoz érkezett idegen attasékkal együtt - ez alkalommal mindenféle hadtudományi tapasztalatokat akar feleleveníteni vagy felfedezni. Ez viszont nem zárja ki, hogy amit a francia katonai parancsnokság a marnei csatatéren csinál, ne lehessen nagy költőnek való téma.

A középkor is szerette a látszatos pontos reprodukciót. Kedvét lelte passziójátékokban. Ennek két pszichológiai oka lehetett: vagy az, hogy a középkori tömegek is bizonyos értelemben keresztényietlen viszonyban voltak Krisztussal - és ez a lehetőség egyáltalán nem utasítható el - vagy pedig, hogy a passziójátékkal akarták látszattá tenni azt, amit valóságnak nehéz volt elviselni: a Krisztus szenvedését. Mai vallásos érzésű ember mindenesetre aligha tud a középkornak ezzel a kedvtelésével együttérezni: Krisztus szenvedése és keresztrefeszíttetése és feltámadása nem lehet közvetlenül az esztétikai szemléletnek objektuma anélkül, hogy blaszfémia ne történjék. A vele élő és cselekvő akarat: ez az egyetlen adaequat viszony. Játszani szolidaritást a szolidaritás kicsúfolása, az esztétikai látszatból könnyen válik ízléstelen könnyelműség, ha tárgya megválasztásában megtéved. Nem volna nagy költő, aki a marnei csata reprodukálását az igazi marnei csata megelevenítéseként szemlélné, vagyis jelentőségét a multhoz való viszonyban látná.

A marnei csatatér 1914 szeptember 5-től szeptember 12-ig jó pár ezer katonaruhába öltöztetett embernek vérét itta meg. Jó pár ezer katonaruhába öltöztetett ember fekszik ma a marnei csatatéren a föld alatt. Ezek fölé a jó pár ezer halottak fölé jó pár ezer élők kommandiroztattak most ki: a halottak és élők közt épp csak az a kis földréteg áll, mely a halottakat az élőktől elválasztja. De ezt a vékony földréteget más néven halálnak hívják és felületes dolog volna, ha a marnei csata reprodukcióját a holttestek olcsó kísértet-motivumainak belekeverésével akarná valaki érdekessé tenni. Hiszen - ha jól emlékszem - épp a marnei csatatér halottjai voltak azok, akiknek egy részét az a baleset érte, hogy egy élelmes szappangyáros ipari célokra használta fel tetemeiket. Annakidején az ujságok szemforgató nagy visongást csaptak emiatt. Az élelmes szappangyáros tényleg antipatikus, de végeredményben e sorok írója a maga részéről kijelenti: neki, ami az ő holttestét illeti, egész mindegy, hogy kukacokat fog-e vele hízlalni, vagy pedig szappant fognak-e belőle csinálni. Aki hisz a lélek halhatatlanságában, az csak így gondolkodhat, s aki nem hisz, az meg éppenséggel nem gondolkodhat másképp. Evangéliumok és buddhizmus és természettudomány ennek az álláspontnak helyeslésében békén kezet fognak. A modern hygiéna legfeljebb még a maga szempontjai szemmeltartását is követelni fogja - az élőkre való jogos tekintettel. Akárhogy is viszonylik valaki a valláshoz, bármily csekélyek is legyenek valakinek akár vallási, akár filozófiai, akár természettudományi ismeretei, abban mindenkinek egyet kell érteni, hogy az élő embernek ipari célokra való felhasználása sokkal rosszabb, mint a hulláké. Az élelmes szappangyáros csak konzekvens volt: az élőket is ipari célokból mészároltatták le, mért ne lehetne a hulláikat is s mért pont a hulláikat ne használni fel a nemzeti ipar céljaira?

A marnei csatatéren megtartott hadgyakorlatokkal kapcsolatban tehát semmifélé szentimentális elérzékenyülés, retorikus visszaemlékezés meg nem engedhető. Ellenben önként adódik néhány objektív gondolat. Akiknek bőrére megy, kezdik elfelejteni, hogy 1914-ben is meglepte őket a háború. Akiknek bőrére megy, kezdik elfelejteni, hogy milyen volt az a meglepetés, mely állhatatosan egyfolytában négy évig tartott. S míg ezen az oldalon feledékenység, a másik oldalon emlékezés. Vigyáznak rá, hogy el ne felejtsék, miként kell az ilyen meglepetéseket csinálni. És ezekből a szenvedélytelen objektív gondolatokból adódik egy másik. Egyszer, talán 20, talán 30 év mulva, ha történetet fognak írni rólunk, akik ma élünk, akkor az 1914-ben kezdődött világ-háborúról azt kell majd írniuk, hogy 1918-ban néhány évre megszakadt a háború folytonossága, de akkor is csak részben, mert közbe is tartanak helyenként nemcsak gazdasági, de fegyveres háborúk is - de a folytonosság e látszólagos megszakítás ellenére a háborúban megint helyre lett hozva ezerkilencszáz (20. 30. vagy 40. évet írnak-e majd, ki tudja ma?), de csak egy kis intervallumról van szó s az elmúlván, a háború 14-18-ig terjedő első szakaszában gyüjtött tapasztalatok alapján a háború tökéletesített eszközökkel, szorgalmasan folytatódott. Minden egészséges fiúgyermek, aki a világháború ú. n. befejezése óta született és születik, folytatni fogja a mészárlás és mészároltatásnak azt a munkáját, melyet apái és testvérei, mi, 1914-ben nem egészen dicstelenül kezdtünk.

Nagy költőnek való téma. A marnei csatatéren többször tízezer ember, kik a saját és gyermekeik jövendő sorsát játsszák meg. Nem reprodukáció, hanem - az esztétika szempontjából ez a fontos - egyben pre-produkció is. Előre játsszák, előre, mint játékot megjátsszák, a holnapi valóságos sorsot. Véres, őrületes sorsot, a magukét és gyerekeikét. A sok tízezer között bizton van néhány száz, aki ezzel legalább is mint lehetőséggel tisztában van. A színtér maga is alkalmas ennek a gondolatnak a meggyökeresítésére.

Ha csak elképzeli az ember, hogy filmen előtte bemutatnák őt személy szerint a lehetséges jövő életével és azt is, hogy ő, aki itt néző még, hogyan fog meghalni s mindezt aprólékosan, pontosan - az embernek a gondolatra is borsódzik a háta. A marnei csatatéren pedig maguk a tízezernyi emberek játsszák el előre jövendő valóságos sorsukat. Azok is, akik ennek tudatában vannak, de azok is, akik renyhe fantáziájuk tompaságában azt hiszik, hogy csak elmúlt véres sorsot játszanak el, idegen sorsot, mely rájuk már nem lesz valóságban érvényes: ennél nagyobb és méltóbb témát egy az irracionális és démonikus iránt érzékeny költőnek senki se ajánlhatna. Ha a költőnek a vallás is fontos élménye volna, akkor a témához, melyet a francia katonai parancsnokság szolgáltatott, még nagyon jól odaillene valaki látnok, aki minden a jövendő sorsát félelemmel vagy gondtalanul előre lejátszó embernek jövendő szenvedéseit is mind pontosan, egyenként, részletekben látja, látja az utat, mely a rettenet útja és ordítani, könyörögni, eszméltetni szeretne, de meg van kötözve. Esetleg a keresztrefeszített Krisztus is lehetne ez a háttérben, néma szereplőként cöveklő irtózatos alak.