Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · ESZMECSERE · / · TÓTH ALADÁR: ÚJ MAGYAR SZELLEM ÉS A HALÁLFIAI

TÓTH ALADÁR: ÚJ MAGYAR SZELLEM ÉS A HALÁLFIAI
Jegyzetek Ignotus «Jegyzetek Babits új regényéhez» cikkéről
II.

Babits Mihály volt az Európának induló háborúelőtti magyar gondolat legnagyobb szerelmese. A legmagasabb esztétikai kultúra, a szabad felszín szépsége (nem a felszínes szépség!) volt az ő otthona. Őneki jutott a feladat, hogy szabad magasságokba felszökő, tündöklő tornyokkal ékesítse a magyar szellem épületét, hogy aranyos villámhárítókkal a világ minden részéből összegyűjtse nekünk a szépség villámait. Babits Mihály költői egyéniségébe, mint a legkoronázóbb lombkoronába, felszívódott mindaz az erő, mely az ősi magyar fatörzsben évezredek óta magasba kívánkozott: szabad levegőben fürdeni, tiszta légfolyókban lengedezni, levéltenyereket nyitni a napsugárnak, ágkarokat tárni a nagyvilágnak. Mint a jegenyék csúcsa szeretkezett a legnemesebb európai eszmék friss légáramlataival, finom, érzékeny levelei kéjesen reszkettek meg titokzatos messzeségekből, távoli klasszikus tájakról szálló fuvallatokra s az örök kultúra napsugarától hevítve ragyogó párákban szálltak fel (ó szárnyaló, zenélő versek!) azok a nedvek, melyeket gyakran sötét és komor mélységekből táplálkozó gyökerek küldtek fel a büszke lombtetőnek.

Tudjuk, mi a büszke lombkorona sorsa, mikor tiszta légáramlatok zenéje helyett az üvöltő orkán muzsikál. A lombkorona szenved legtöbbet, őt cibálja, tépi legjobban a vihar; s végül még őt éri a fatörzs vádja is: te voltál a szélfogó, beléd kapaszkodott az orkán, mikor megropogtatta gyökereimet. - Az élet rácáfolt a kultúra álmára és megtörte a kultúra legnagyobb álmodóját. - Babits költészete a vesztett csata után egy veszett kultúra kétségbeesett apológiája volt. Furcsa apológia, melynél az apologéta tudja, hogy annak, amit véd, nincs s talán sohasem lesz helye az életben. Igazságában már nem az élet igazságát védte, hanem az álom igazságát. És átkozta azokat, akik ezt az igazságot valaha is az életnek szánták és kiszolgáltatták az életnek, mely az álmot visszájára fordította, rútul meggyalázta. Átkozta önmagát is, a szavakat, melyek Babits Mihályt jelentették. S a költő elmenekült álmaival a reális élet gonosz birodalmából, oda, ahol álmai tiszta szépségüket mocsoktalanul megőrizhetik: a Mese birodalmába. Babits megírta az Aranygaras meséskönyvét.

Babits Mihály mialatt álmait védte-mentette, mindinkább érezte, hogy eltávolodik a földtől, a való élettől, az embertől. Fájdalmasan érezte ezt, legfájdalmasabban talán akkor, mikor beevezett mentett kincsével a mese kikötőjébe. Mert az a kultúra, melyről Babits álmodott; nem a mesének, hanem a valóságnak, az embernek volt szánva, hogy felemelje, szebbé, jobbá, nemesebbé tegye az életet, emberfelettibbé az embert. S Babits Mihály mindinkább érezte: a meseországban lakni, az álmok mellett tovább kitartani, most már egyet jelentene az élettől való elszakadással; a valóság, az ember megtagadását jelentené. - Ahogy könnyű lett volna a kitörő háborúban gyáván megtagadni a kultúrideálokat, mert ember, élet rájukcáfolt, úgy az sem lett volna sokkal nehezebb; most gőgösen végleg megtagadni embert, életet, mert méltatlannak bizonyult az ideálokhoz. - De teheti-e ezt az a költő, aki álmait nem önmagukért, hanem az emberért, az életért álmodta? Babits most is a nehezebbik utat választotta, a nehezebbiket: a magasabbra vezetőt.

Az álomkirályfi beállt az élethez szolgálónak, Mintha csak azt mondta volna az életnek (egy régi Ady-sor zenéje!): mentem előtted, most megyek utánad... Mert hatalmas az élet valósága. Ki tudja, mit rejt méhében? Tőle vettük a szárnyakat, hogy röpüljünk. A szárnyak összetörtek, lezuhantunk. Mi volt ez a repülés? És mi az a föld, melyre visszaestünk? Mi az a fátum mely felrepített, majd letaszított bennünket, mit akar tőlünk? Mert hinnünk kell benne, hogy akar valamit, hinnünk kell ebben a titokzatos Magyar Életben. Hinnünk kell benne akkor is, ha letépte szárnyainkat, ha elzárta, eltorlaszolta szabad vágyaink szabad útját. Térjünk meg őhozzá, akitől jöttünk, boruljunk kebelére, iparkodjunk ellesni szívverését. Terítsük magunk elé egész életünket, s nézzük, mit jelent Őneki ez az élet; számoljunk le azzal, ami voltunk s Legyünk azzá, ami most Őneki lehetünk, Őneki, a magyar Élet nagy egyetemességének...

Ilyen, ilyenféle vajúdásból születhetett meg a Halálfia költészete. A büszke lombkorona mély, önmegtagadó alázattal meghajolt: vissza a Gyökerekhez!

*

Vissza a Gyökerekhez! És hová nyúlnak ezek a gyökerek, a tegnapi kultúra legnagyobb álmodójának gyökerei? A mult század magyar vidéki «középosztályának» életébe. Megelevenedik egy vidéki város: Gádoros; azután egy másik: Sót. - Sáros-poros utcák, hivatalba siető, vagy hivatalból jövő s a «törzsasztalos» vendéglőbe beforduló kisemberekkel. «Hivatal, állam!» Tisza Kálmán Nagymagyarországa üzeni a vidéknek, s a vidék kilép a föld szolgálatából és belép az «állami állás» titkos szolgaságába. Az élet itt: hamu alatt pislogó parázs; bizony, mélyen, nagyon mélyen kell a hamu alá kotornunk, hogy megérezhessük melegét. - És köröskörül dunántúli táj, szelíd, lankás dombok és szőlők, szőlők. Vidéki szőlő, régi présházzal: az egyetlen, ami még összefűzi a vidéki úrinépet az éltető földdel; ez maradt meg egyedül ezeknek a szomorú, beporosodott embereknek az ősi rengetegből, abból az ősi otthonból, melyet egykor maga a természet adott ember-gyermekének. - Vidéki élet: hamu alá temetett zsarátnok a nagy magyar élet tüzéből, egy darab enyészet, melyet azonban az a nagy magyar élet beleszőtt titokzatos óriás hálójába.

Innen indul el a ragyogó szépségeket, heroikus emberi magasságot, szabad, napbatekintő gondolatot hirdető kultúra harcosa. Itt bontja ki színes lepkeszárnyait, hogy felrepülve, mélyen maga alatt hagyja Gádorost, Sótot, maga alatt hagyja a mindent ellepő por- és sártengert. Miért nem rázzátok le a port magatokról? Miért ragadtok ott a sárban? Nézzétek, a világ, az élet: végtelen! és az ember: szabad! Ó, bárcsak felgyujthatnám szemeteknek a dicső emberi kultúra tündöklő fényjátékát, bárcsak lehozhatnám közétek ezt a szabad, végtelen életet. A hős elindul, hogy megkeresse ezt az életet, melyről eddig csak nagy szellemek távoli üzeneteiből, a könyvekből értesült; keresztülgázol Gádoros porán, Sót sarán s mikor feltárul előtte a nyüzsgő magyar főváros, úgy érzi: belekerült a végtelen szabad élet forgatagába, itt az alkalom nagyot és szépet alkotni. Itt az idő, hogy eldörüljön a «Viharágyú» és szétkergesse a napsugarat fogó fellegeket, hogy eljöjjön az a magas kultúra, melyben nem fojtódnak el többé az egyén nagyratörő vágyai és álmai, melyben az élet boldogan tükrözi a legtisztább emberiesség eszményeit, melyben szabadon virulhat és gazdagodhat mindaz, amit egy isten oltott lelkünkbe, mert nem születtünk «tengeni, mint állat, hanem tudni, haladni előre!»

Ki ez a világhódító hős? Talán valami új Prometheus? Lobogóhajú, ellenállhatatlan titán? Megváltó géniusz, aki egyetlen varázsütéssel újrateremti az életet? Mert ilyennek képzelte hősét az Európának induló háborúelőtti magyar gondolat: sötétséget eloszlató napsugárnak. - Azonban, ó jaj! be másképpen fest a tegnap hérosza a Halálfia világában! Micsoda halálos lehellet sápasztotta így meg arcát? Micsoda gonosz varázstól zsugorodott így össze büszke alakja? Tegnapi ember aligha ismerne rá. Ki fordította így meg a látcsövet, hogy amit tegnap még nagynak és közelnek láttunk, az ma már távoli és kicsi?

Mert a tegnap hérosza a Halálfiai életének perspektivájában: csak egy kis álmodozó, sápadt gyermek: Imruska. Csenevész könyvmoly. Hősiesen végigálmodja a «tegnap» minden nagy álmát, de álmainak az élethez, a valósághoz semmi közük. Csak csetlik-botlik az élet útjain. Csetlik-botlik, míg az első nagyobb kőben végzetesen elvágódik...

Kérelelhetetlen igazságszolgáltatás lappang abban az új perspektívában, melybe Babits a tegnap hősét s azzal együtt saját életművét is beállította. Micsoda tragikus összefoglalása ez a regény egy hatalmas költői ővrnek s annak az egész kultúrának, melyet ez a költészet képviselt! A szigorúan tárgyilagos regényforma a kiábrándultságnak gyakran legizzóbban lírai fájdalmát takarja. Idézzük-e azokat a sorokat, melyekben a «Levelek Irisz koszorújából» költője ifjúságának legkedvesebb verstémáit most egy hóbortos, beszámíthatatlan szélhámosnak ajkára adja! Micsoda kálváriája a megcsalódásnak: az «óda a bűnhöz», a «soha-megnemelégedés» büszke ódája lekerül Horatius nemes versmértékéről, lezuhan a posványba, oda, hol Hintáss Gyula tartja nagyhangú, felelőtlen kávéházi cercle-eit. - Ha költeni valóban annyi, mint «ítélőszéket tartani önmagunk felett», akkor a Halálfiainak költészete rettenetesen költészet.

Imruska, a kis hős, hiába mutat szívére: örök emberi álmok, vágyak, eszmények tiszta forrására. - Az ítélet kérlelhetetlen: - «Álmaidat a tétlenség színezte, vágyaidat az unalom emlői táplálták, eszményeid könyvek lapjaiból csináltak papirsárkányt a kultúrának. Milyen szenzáció lehet az, mely eseménytelenségből születik? Milyen hős lehet az, akit a hőstelenség avatott hőssé? Mik vagytok ti az emberi szellem nagy szenzációinak felelőtlen hajszolói a képzelet nagy gondolatcsatáinak hősei? Összeütköztök az élet hatalmas valóságával és ime: erőtlenül összeroskadtok. Amit építettetek, csak kártyavár volt: összedőlt az élet első fuvallatára...»

És hiába mutat Imruska a sáros-poros vidéki városokra: hogyan edződjenek itt hősi eszmék, hol szívjanak itt a földből éltető életet a repeső álmok, honnan szerezzenek itt viharálló szárnyakat a magasbatörő vágyak, itt Sóton-Gádoroson, a szomorú pusztaságban, hol ami születik csak unalomból, tétlenségből, vagy legfeljebb könyvekből születhetik? - Az ítélet kérlelhetetlen: - «Amit mentségedre mondasz, az is csak téged vádol, mert sáros, poros ez a vidék, de Élet és Valóság. Te csak a hamut láttad s szivárványos fényjátékkal akartad elűzni a szürkeséget. Pedig az élet lappangó parazsa: «lenn szunnyad, mélyen a hamu alatt». És «milyen halavány dolog minden felületes fényjáték ehhez képest»! «Bizony igaza volt az öreg Döme bácsinak, aki inkább megbocsátott kártya-asszony végzetekbe megbicsaklott gavalléroknak, mint neked, a «magas ideálok» kergetésében elbotlott poétának...»

A Valóság kérlelhetetlen ítélete elhangzott: Imruska ott állt a «tragédia partjain», megcsalódottan, kifosztottan; érezte, amint beleszédül az örvénybe. De ugyanakkor érezte, éreznie kellett azt is, hogy egy titkos, rejtelmes mentőkötél vezet szívébe, ami visszarántja a mélységtől. Eddig nem tudta ezt a kötelet, azonban most, mikor végleg el akart szakadni az élettől, ez a titkos, rejtelmes szál megfeszült benne és magához vonta a halálraszánt szívet. - Ez volt az a titkos fonál, mely visszahúzza az egyéniség magányára kiszakadt embert ősi otthonába, mely mindnyájunkat összefűz az életnek azokkal a nagy közösségeivel, melyekből elindultunk az egyéniség szabad útjára. S hamár mindaz, amit egyéni életünk épített, kártyavárként összeomlik, ez a nagy közösség még mindig vár-ránk mint ősi hajlék. - A «Viharágyú» büszke vezére is alázatosan tért meg ahhoz a közösséghöz, melyből kiszakadt: a poros sáros magyar vidékhez. «Imrus Gádoroson volt: azaz a tenger fenekén... a hamu alatt... De le kellett ide esnie, hogy megérezze az élet igazi dobogását, ami mégis csak több, mint minden fantázia.»

Imrust megmentette, magához ölelte Gádoros. És Imrus megérezte ebben az ölelésben a «hamu» alatt az izzó «parazsat», a szikrát a nagy magyar élet tüzéből. És leborult előtte, mint az áldozati oltár tüze előtt szokás. Leborult Cenci néni törhetetlen energiája előtt, mellyel egy szívós öregasszony védelmezi a földhöz való jogát. Leborult Miska nemes, úri mérséklete előtt, mellyel, lám, egy magasbatekintő, egyenes és tiszta szellem beleáldozta életét kis vidéki közösségekbe. Leborult Döme bácsi borosüvegjei előtt, melyekbe egy öreg negyvennyolcas lélek álmai voltak bedugaszolva, úgy, ahogy ezt a vidéki élet megkövetelte. És leborult még a derék és közepes Jozsó előtt is, akiben Babits a Halálfiainak egyik legéletbőlmetszettebb alakját emelte a magyar «vidékiség» örök szimbólumává.

Imrus megalázkodott az előtt az élet előtt, melyet előbb még ő akart szivárványos egekbe felemelni. Tanult azoktól, akiket ő akart új világideálokra tanítani. És így alakult ki lelkében egy új világnak, a mai magyar világnak jelszava, mely megfordítja a «tanítva tanulunk» régi közmondását: tanulva tanítsunk. Tanuljunk a magyar élettől, tanuljuk meg a benne rejlő mély valóságot s tanítsuk azt, amit így tanulunk, tanítsuk a nemzetet a nemzetnek. Így lett Imruskából, a «Viharágyú» képzeletbeli szerkesztőjéből Imre, a fogarasi tanár. Így lett a Tegnap büszke héroszából a Ma kötelességtudó katonája.

A Ma leszámolt a Tegnappal. Ebben a szigorú leszámolásban azonban egy fájó, síró hang is reszket; mert a Halálfiainak élete, mely egyik kezével a legkönyörtelenebb ítélet halálos ökölcsapását mérte a tegnap hősére, másik kezével halkan, szinte észrevétlen ráillesztette a bukott hérosz homlokára a martirok örök koronáját. «Irisz koszorúja» új fényben csillog vissza ránk: tarka szinein átvilágít a szenvedés glóriája. Fényéből még szegény nyomorult Hintáss Gyulának a sötétségbe elvesző alakjára is hull valami tündöklő sugár...

Imre leszámolt Imruskával. De azért Imruska: mégis örök. Mert örök dolog: szárnyakról álmodni.

*

A Halálfiai: a mai idők parancsszavának legöntudatosabb felismerése. Rendkívüli jelentősége, hogy a tegnapi kultúra gyermeke ismeri fel benne a Mát s megjelöli ebben a mában azt a helyet, hol egy tragikusan összeomlott kultúrának már-már talajvesztett generációja újra gyökeret verhet és teljesítheti a kötelességet, melyet a mai idők szelleme parancsol. A «Halálfiai» ezért új határkő a magyar irodalomban, épp úgy határkő, mint Kodály Zsoltára vagy Móricz Tündérkertje, sőt problematikájában kiegészíti azokat: nemcsak a jelent hirdeti, hanem egyúttal végérvényesen leszámol a multtal is. Igaz, van ebben a leszámolásban valami, ami a megtagadott multat az örök szépségek közé száműzi, de hiszen éppen ezért fellebbezhetlen ez a leszámolás; így csak olyan költő temethette rezignációba a tegnapot, aki magában hordozta a tegnap minden megtagadott kincsét. - Igaz keserű csalódás komor sőt tragikus zenéje lüktet a Halálfiainak minden sorában. De nem ez a csalódás mondja ki benne az utolsó szót: nem pesszimisztikus ez a regény. Nagy temetőt hordoz magában, de a sírokon új fű virul, új élet: aktuális magyar élet.

Jól tudom, Imruska, a kis regényhős, nem hű és pontos írói önarckép. Egy tekintetben azonban Babits Mihály mégis egészen Imruska: ő a «tegnap» bukott hérosza s a «ma» győzelmes katonája. Régi Babits-sor jár az eszemben: «harcolnom kell kétfelé» - írja benne önmagáról a költő. Azt hiszem, Babits Mihály most a Halálfiában kétfelé győzött: meggyőzte a Multat és meghódította a Jelent.