Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 19. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Rabinovszky Márius: NEMZETKÖZI MŰVÉSZI FÉNYKÉPKIÁLLÍTÁS

Az iparművészet megújhodási mozgalmának egy emberöltővel ezelőtt az anyagszerűség az anyaghűség volt a jelszava. Sokáig tartott, de végre mégis átment a művelt rétegek tudatába, hogy a stukkó ne utánozzon márványt, a fa ne utánozzon vasat, a papir ne nagyzoljon selymet, sem a gipsz bronzot. Minden anyagnak, minden technikának megvan a maga őstermészete, mely kifejezési lehetőségeinek határozott korlátokat szab. De minden anyag és minden technika sokkal nagyobb művészi lehetőségeket rejt magában, semmint azt a talmispecialisták sejtik.

Érdekes, hogy harminc évvel az anyagszerűségi mozgalom után a fényképészek nagyrésze - közöttük magasműveltségű, művészileg, sőt művészettörténetileg képzett, biztos ízlésű emberek - törekvéseinek csúcspontját abban látja, hogy fényképészi eszközökkel lehetőleg «tökéletes» grafikai, festői hatásokat érjen el. Hivatásos és amatőr fotografusaink arra a legbüszkébbek, ha valamelyik bróm- vagy gumi- vagy más speciális és titkos eljárással készült nyomatuk az első pillanatra úgy néz ki, mintha akvatinta- vagy mintha tusrajz volna. A preparálás már a lencsénél kezdődik a lemez és a papir megválasztásánál folytatódik. Azután a kézügyesség száz raffinált, ravasz eszköze kell hogy belejátsszék, amíg a fénykép eljut odáig, hogy majdnem olyan legyen, mint egy akvatinta- vagy tusrajzlap. Érdekes továbbá, hogy fényképészeink között van egynéhány, aki legmodernebb művészeinkkel tart fenn barátságot és expresszionista festményeket függeszt a falára. Ám fényképészi tevékenységének diadalát mégis abban látja, ha a kilencvenes vagy kilencszázas évek szalon-impresszionizmusának és festői naturalizmusának stílusát utánozhatja. (Ha már mindenképpen képzőművészi legyen a fényképészet célja, miért nem tör expresszionista vagy posztexpresszionista feladatokra?!)

De ezt csak mellékesen kérdezem kitünő fényképészeink egynémelyikétől. Afelől is csak mellékesen biztosítom őket, hogy annyi tanulmány, vesződség és komoly energiakifejtés árán, mellyel az úgynevezett «tónus-finomságokat» ambicionálják, megtanulhattak volna sokkal különb valódi akvatintákat és tusrajzokat készíteni, mint az általuk utánzott festők akármelyike. Amily hamis volt ecsetvirtuózok törekvése, hogy a realizmushajszolásban fényképészi «valódiságig» jussanak el, ugyanoly meddő és helytelen a fényképészek festői törekvése.

Nem akadt fénykép, mely engem a fényképészet öncélú művészi voltáról meggyőzhetett volna. A fénykép feladata nem az élményalkotás - mint a művészeté -, hanem az élmény-felidézés. A fényképezés művészi jellege a valóságélmény mennél valósághivebb feltálalásában nyilvánulhat meg. A képkivágás megválasztása, a világítás, a beállítás, azután a kidolgozás és a másolás sokrétű intuitív és összefoglaló érzésmunkát, tehát művészi munkát kíván meg. A fényképészet művészi ipar vagy - iparművészet.

Általában mondhatnók, hogy a fénykép kétféle célt szolgálhat: mutatni olyat, amit a szem meg nem láthat (másodpercek századrészeit elkapni, az élességet eltünő részletek kidomborításáig fokozni, az aprót felnagyítani, a nagysága miatt áttekinthetetlent redukálni stb.) vagy pedig megrögzíteni azt, ami helyben vagy időben egyszeri (események és emberek ábrázolása, műtárgyak, ipari tárgyak stb. reprodukciója). A fényképész nagy horderejű didaktikus eladat lehet az, hogy megtanítson látni, például meglátni, milyen szép egy gép, egy gyárépület, egy virágkehely, egy hegyhát. De a fényképésznek nem lehet feladata, hogy új vizuális képeket alkosson, mert ezt nálánál ezerszerte jobban és könnyebben elvégzi a művész ecsete, vésője, tűje.

Az ipari és tudományos fényképezés számos ágától eltekintve a következőkben látjuk a fénykép feladatát: portréfelvételben, tájfelvételben, akciók felvételében (riportázs, sport, szinház, tánc) és műalkotások reprodukciójában. Itt van a fényképészet igazi talaja, legyen «profikról» vagy «amatőrökről» szó. (Hisz az amatőr futball- vagy sakkjátékosnak is csak az a feladata, mint a profié: hogy jól futballozzon, jól sakkozzon.) A műcsarnoki fényképkiállításon csak egészen kevés felvétel az, mely az igazi fényképészetet képviseli méltón. Pedig csak át kell lapoznunk amerikai revüket vagy német művészi folyóiratokat és sport- vagy tánckönyveket, hogy a fényképészet mai magas fejlettségéről fogalmat alkothassunk magunknak. A kiállítás zsűrije nyilván megtehette a magáét, amiért túlnyomórészt olyan anyag látható, mely valamilyen festő modorára emlékeztet.

Van egypár nagyszerű kivétel: így a német A. Renger-Patzsch állat- és növényfelvételei, valamint egy agyagot gyúró kéz fotografiája, melyek talán a tetőpontját jelentik a fényképezés e fajtája mai lehetőségeinek. E képek nélkülözik az orvosi felvételek minden brutális túlélezettségét, amellett, hogy plaszticitásban és aprólékos részletfinomságban sokkal többet adnak, mint amennyit a szem meglátni képes. E lapok elénk tárják az állat, a virág jellemét, természetrajzi hűséggel, és minden elnagyolás kerülése mellett bizonyos megkapó nagyszerűséggel. A mieink közül csak Balogh Rudolf pompás békafelvétele állítható ezek mellé.

A portréfelvételek között is akad egy sor tárgyilagos, tetszetős pózoktól mentes és amellett jellemző erejü fej. Rónai Dénes Fujitája, Máté Olga Czigány Dezsője, Pécsi József Kassák Lajosa egy-egy mintaszerű karakterrajz és úgy hisszük, fényképészi= «festői» szempontokból sem hagy kívánnivalót hátra. A német és norvég fényképészek a magyarokkal szemben nagyobbfokú plaszticitásra és élre törekednek: Gehrling, Erfurth és a norvég Rude és Remfelet nyujtják talán a legtisztább megoldásokat.

A természeti felvételeknél a festői törekvés majdnem mindenütt a túlnyomó. És ha e törekvések bázisára helyezkedünk, akkor a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk például Víderény Iván és Angelo rendkívül szellemes, finom, artisztikus érzékkel meglátott és kidolgozott munkáiért. Velük egy osztályba sorozandó a varsói Szporek. Jóval fényképszerűbbek az amerikaiak és amerikai japánok táj-, utca- és ipari munka-felvételei: Onishi, Weber, Coster, Shimojima objektivitásuk nagyobb fokával csak erősítik a hangulatot, elősegítik a valóságélmény intenzív felidézését. A magyarok közül például Hegyei Tibor és Antalffy Béla haladnak igen elismerésreméltóan hasonló nyomdokon: egy-egy esőfelvételük igen figyelemreméltó teljesítmény.

Érdekes, mily keveset szerepelnek a nagyszerű természeti jelenségek a fényképtárgyak között. A svájciak például mintha nem is a hegyóriások alján élnének, mintha nem is az alpesi ég csodálatos tisztasága táplálná testüket-lelküket! Valódi hóképet csak a trieszti dr. R. Tiemens lát és láttat meg. Az alpesi levegőt semmi sem jellemzi úgy, mint párátlan, makulátlan áttetszősége; az Alpeseken minden fokozott élt és határozott kontúrt nyer; mégis, akik havas tájat fényképeznek, erőszakosan ködbe mártják a gleccserek színtiszta napsugarát.

Végül azonban nem szabad elhallgatnunk, hogy a kiállításon még sok-sok becsületes és nem egy szempontból sikeres törekvéssel találkozunk. Nagy érdeme a zsűrinek, hogy kiküszöbölte régi kisebb kiállítások ízléstelenségeit. - Ám mi volna, ha legközelebb kizárólag természetrajzi, reprodukciós, sport- és riportfelvételekből készülne kiállítás? Nem volna-e sokszorosan hálásabb feladat, áldozatkész és lelkes amatőrjeink figyelmét ezekre a területekre terelni, ahol a nyugattal szemben bizony a leginkább elmaradottak vagyunk?