Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 19. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: HÁT EL FOG JŐNI. MEGLÁTJA!

Ez a legenda a régi olasz-osztrák frontra van helyezve, de megeshetett volna bárhol másutt a háború alatt, akár a magyar-román, akár a német-francia, vagy orosz harctéren. Ahogy tetszik.

*

A történet színhelye annak a sok-sok hegyre épült templomnak egyike, amely belejutott az olasz hadszíntérbe. Az ellenség ide meglepetésszerűen tört be, tehát a lelkésznek nem volt ideje semmi holmiját magával vinni. Minden úgy maradt a parókián és a templomban, ahogy azelőtt a híveket várta.

Az ellenség aztán nem jutott magáig a templomig, de összegránátozta az egész helyet, mert a templomtornyokban, nem alaptalanul, mindig megfigyelőket sejtenek.

A lövészárok ott húzódik el éppen a templom alatt. A hegynek az ellenség felőli részén egy kiugró sziklameredély van. A szikla alatt tanyáznak az olaszok.

A történet a templom alatt levő kriptában megy végbe.

Úgy kell elképzelni, hogy a kripta haránt húzódik el az ellenség lőirányának. Tehát a legbelsőbb része legjobban van megvédve. Ott van a századparancsnok födözéke. Persze kijárata az ellenséggel ellenkező irányban van áttörve a kripta alapfalán át, a futóárokba. Aztán következnek kifelé sorban a szakaszparancsnokok dekungjai. A legszélsőbb a rangban legfiatalabbé. Ez kadett. Az ő dekungjában folyik le a történet.

Ez a födözék a legtágasabb. Egyik fele, a jobbról eső, csaknem nyitott az ellenség felé. Látszik az ég egy nagy nyíláson át. Rendes körülmények között csak homályos fény dereng be rajta kívülről, mert a födözékben világosabb van több gyertyától, lámpától, mécsestől. De este néha éles fény zuhog el haránt ez előtt a nyílás előtt, ahogy az ellenség fényszórója végigszalad az égen és a hegyen. Ugyancsak néha a nyílás egészen, néha félig elsötétül, mivel két pokróc van föléje akasztva kárpitnak és a jövők-menők egyre félrehajtják és újra leeresztik.

Ez a födözék van legközelebb a főárokhoz, tehát ebben bonyolódik le a századnak gazdasági élete. Ide hozzák a tisztek menázsiját és a póstát elosztani, itt teszik le a féltettebb hadiszereket. Itt vannak a telefonosok egy kis fülkében, a nyílástól balra. Tovább balra, másik fülkeféle a kadett puccerjének a tanyája. Aztán jön a kadett elkerített fülkéje. Ez már egészen a födözék fenekének balszögletében van.

A födözék baloldalán még egy nyílás van törve a futóárokba. Itt járnak át a többi tisztek és a századparancsnok födözékeihez.

Mármost ennek az egész helynek a berendezése a lehető legbizarrabb hatású. Ezek a fülkék egymásba szakadt koporsóhelyek, amiknek tartalma, emberi koponyák, csontok, szépen össze van seperve egy kupacba a baloldali kijárás előtt, a födözék egyéb kacatjával együtt. Ezenkívül a falakon mindenfelé aranyrámás képek lógnak. A lámpák, a gyertyák tartóikkal, csupa templomi holmi. A fülkék spanyolfalául egy-egy oltárkép szolgál. Kárpitnak, lepedőknek, terítőknek, abroszoknak oltárterítők és mindenféle színű misemondó talárok szolgálnak. Ugyanígy vannak priccsek, asztalok, csúcsíves templomablakok, padok maradványaiból összetákolva. Többek közt a kadett fülkéje előtt egy hosszú asztal áll és mellette lócák. A kadett asztala egy nagy, sekrestyebeli faragott szekrény. Mellette ülőhelyül egy vaspántos, szépmívű láda szolgál. Az ágy a fal mellett úgy magaslik fel három templomi karszékből készítve, hogy aki benne fekszik, lábbal a falnak van fordulva.

Ez a dekung. A helyszínhez még tudni kell, hogy az olaszok ehhez a dekunghoz vannak legközelebb. Alig vannak pár lépésnyire, a szikla alatt, úgy hogy ha csönd van, akkor még a dekungba is behallatszik, amint hadrálnak, ujjal füttyentgetnek, kacagnak és így tovább.

Most pedig csönd van. 1915 karácsony szombatjára virradt. Aki végignéz és végighallgatózik a hegyről ezen a gyönyörű völgyön, nem is hiszi el, hogy ez a világ legádázabb harctere. Most nem hallik egy puskalövés, egy ágyúrobaj órákig.

Ezen a frontszakaszon egyébként is enyhült már az első hetek, hónapok mozgalmas harci élete. Az olaszok belátták, hogy itten reménytelen előrejutniok. Elvétve van már csak igazi ágyúzás és egy-egy harci vállalkozás. Az árkok egyre mélyebbek és egyre jobban védik a harcosokat. A szöges drótból egyre vastagabb a sövény. Persze azért a helyzet még távol áll a későbbi kavernáktól, fúrógépektől, villanyos drótoktól. A legjobb fedezék sem ad itt védelmet egy tizenötös gránáttól sem. A menázsit pedig még mindig csak este hozzák fel egyszer napjában.

*

Délután három óra körül járhat az idő. Odakinn enyhe, borús idő van. Éppen esni kezdett a hó, sűrű, nagy pelyhekben.

A dekungban csak Gyuri van, a kadett puccerje. A telefonosok fülükre abroncsozott kagylóval olvasnak, beszélgetnek a fülkéjükben. Most jön be, a jobb nyíláson, a rendes lövészárokdesszben, köpenybélésben, behavazva a...

Szakaszvezető (körülnéz, lerázza a havat): Nincs itt a kadét úr?

Gyuri: Megbeszélésen vannak a kapitány úrnál. Nekem hagyta meg, hogy adjam ki a parancsot, hogy még két ember menjen le a tiszti menázsiért és a vételezésért. Telefonáltak, hogy nem bírják, annyi minden van.

Szakaszvezető: Vigyázz, te gazember, ha te voltál az a kadét úr, aki parancsokat ad ki, hogy én küldjek embereket a századtól a tiszti menázsért, amit neked, meg a többi büdös puccernek kellene elhozni! Vagytok itt négyen. Csak a lábatokat lógatjátok. Az én embereimnek van elég dolguk a szolgálatban.

Gyuri: Hát mit gondol szakaszvezető úr, hogy én ráérek valamire? Ha öt kezem volna, mint a csudagyermeknek, akkor sem tudnám melyikkel mit fogjak meg. (Felül az asztalra és rágyujt. Kínálja a szakaszvezetőt is.) Tessék. Ez tiszti cigaretta. (Miközben a szakaszvezető is rágyujt:) Csakugyan! Bár inkább öt kézzel születtem volna. Akkor most mutogatnának és nem volnék itt a harctéren.

Szakaszvezető: Te panaszkodsz? Neked van a legjobb dolgod itt, a kadét úr mellett. Hátha a szakaszban szolgálnál.

Gyuri: Mi az a két óra őrségen? Aztán alhatnak. Én is voltam a szakasznál eleget Galiciában. De nekem most is talpon kell lennem egész éjszaka a tiszturak mellett. Tán még holnap is, ha elkezdik a kártyát verni! Iszonytató egy muri lesz itten máma. Lehet, hogy nem csak a mi tiszturaink lesznek itt, hanem eljőnek kántálni a tiszturak innen lejűlrűl a második és harmadik századtól is és idehozatják az ő vételezésüket is. Azt beszélik legalább.

Szakaszvezető: Hát minek jőnek ide?

Gyuri: Mert ez itten a legjobb és a legnagyobb födözék. Meg talán azért, mert itt van felettünk a templom. Amennyi van belőle.

Szakaszvezető: Az igaz. Tegnap a torony is kapott három gránátot. Maholnap a nyakunkba rogyik itten.

Gyuri: Na meg aztán azért jőnek ide a többi századtól a tiszturak, mert tőlünk lemegy a kapitány úr ma este a zászlóaljhoz. Az őrnagy úrék is Szentestét tartanak a villában. Mit? Máma nincs háború!

Szakaszvezető: Igaz. (Az olaszok felé mutat.) Ezek sem lőnek. Én sem lövettem máma rájuk. Ki se adtam a kézigránátot a szakasznak. A digók is, az enyémek is majdnem hogy kinn járnak az árok tetején. Hát karácsony van. (Sóhajt egyet.) Szép kis karácsony. Ez már a második nekem idekünn.

Gyuri: Hát ennyi még a lakodalomból is sok volna.

*

Dr. Rókus (önkéntes tizedes. Idősebb, pocakos, cvikkeres úr. Doktor úrnak is hívják. Szalutál a szakaszvezetőnek, aztán szó nélkül bemegy a kadett fülkéjébe. Mikor nem talál ott senkit, visszafordul Gyurihoz): Hol van Muki?

Gyuri (nyomatékkal): A kadét úr?

Rókus: Nem. A nankingi főmandarin. Hol van Muki?

Gyuri: Alázatosan kérem az önkéntes urat, a kadét úr szólt, hogy szóljak, hogy ne tessék őtet mukizni az emberek előtt. Egymásközt más.

Rókus: Jó-jó! Kuss! Ki van itten baka? Hol van Muki, azt kérdeztem.

Gyuri: Megbeszélésen van a tiszturakkal a kapitány úrnál.

Rókus: Hát mindegy! (Magának.) Annál jobb, ha Muki se tudja. (A puccernek.) Hol vannak azok a csipkés miseingek, meg ministráns ruhák?

Gyuri (a kadett asztalára mutat): Ott vannak abban a nagy ládában. De a kadét úr megparancsolta, hogy egy pántlikát se merjek kiadni belőle, mert rám hozza az összes nyavalyát.

Rókus: Ne félj semmit.

Gyuri: Nem a fenét.

Rókus: Na most nincs idő itten arra, hogy veled feleseljek. Kiadod az én felelősségemre.

Gyuri: Én nem adhatom ki. Tegnap már kaptam két pofont az önkéntes úr felelősségére, mert sós kexet vételeztem a gazdámnak. Most is azt kapnék ezekért az ingekért. Beszélhetek én aztán neki, hogy az önkéntes úr kérte el. Csak az a beszéd, minek adtam ki.

Rókus: Hát ha a gazdád nem a legnagyobb ökröt vette volna puccernek az egész hadtestből, most meg próbálnám étetni a gazdád puccerjével, veled, te ökör, hogy az volna a legjobb, ha nem szólnál neki semmit, hogy elvitettem az ingeket. Mert egy meglepetés készül. Tudod, mi az a meglepetés, te ész nélkül való állat?

Gyuri: Hogyne tudnám! Ha itt a zászlóaljnál is azt mondanák nekem, hogy nincs elég eszem a katonasághoz, menjek haza a francba civilnek.

Rókus: Csakugyan? Én pedig mindig azt hittem rólad, amilyen vitézül dézsmáltad meg eddig a tiszti vételezést itten, hogy te fogsz utoljára megbocsátani az ántántnak. Hát mindegy, megmagyarázom neked, miről van szó. Ide hallgass! Itt a második századnál van egy kántortanító. Itt lesz mindjárt. Csak két embert hoz, akik majd az ingeket elvigyék. Mert Betlehemet csinálnak, érted? A kántor betanította négy hangra az egész raját. Úgy énekelnek már, hogy rájuk kell építeni egy operát. Elmennek kántálni le az őrnagy úrhoz is. Aztán eljőnek ide is. Ezeknek kellenek a ministráns ingek. De úgy lenne érdekes, ha erről senki sem tudna itten. Érted már?

Gyuri: Ha értem is, nekem parancsom van a kadét úrtól. Tessék megvárni őtet. Addig én nem nyúlok ezekhez az ingekhez.

Rókus: Jól van! Te nem nyúlsz. De az erőszaknak csak engedsz? Felelni felelek majd én róla. Csak a szádat fogd be addig a gazdád előtt és mindenki előtt az ingekről, míg jön a betlehem. Különben itt maradok én is. De hol a frászba késik már az a kántor? (Türelmetlenül kisiet a jobb nyíláson.)

Gyuri (Rókus után): Csak egyszer meg ne üsd a bokádat ezért a nagy mukizásért, rendezkedésért itten!

Szakaszvezető: Mi az? Mit fáj annyira neked, hogy mukizzák a gazdádat? Talán te fogod már ezentúl kiosztani a rangot is a tiszturak, meg az önkéntes urak közt? Nem tudod még, hogy civilben ennek az önkéntesnek az irodájában volt írnok, vagy miféle a gazdád?

Gyuri: Az civilben volt. Most katonák vagyunk. Mit lóg itt örökké a nyakunkon?

Szakaszvezető: A nyakunkooóón? A tieden is, nemcsak a kadét urén? Netené!

Gyuri: Úgy is van! Ha maradna egypár cigaretta a kadét úrtól, vagy akármi, hát marad ettől a vén ragálytól? Azelőtt spórolhattunk a szabadságra.

Szakaszvezető: Ásszó! Spórolhattál a kadét úr cigarettájából magadnak is a szabadságra.

Gyuri: Nem kell hogy lopjak. Így sem számodoltat meg a gazdám soha semmiért, csak legyen.

Szakaszvezető: Szóval a kadét úr elnézné, hogy lopjál, de nincs mit az önkéntes úr miatt? (Kacag, de hirtelen abbanhagyja.) Na, de nekem is dolgom van. Hát két embert küldjek? Jól van. Isten áldjon! (Kimegy a jobb nyíláson.)

Gyuri: Isten áldja! (Szalutál.)

*

Rókus (már jön befelé, mikor a szakaszvezető kimegy s szalutálnak egymásnak. Mögötte a kántor őrvezető és két manusz, havasan, sárosan. Rókus a kadét asztalára mutat): Na csak ide. Csak ezt nyissa ki tanító úr. Ebben vannak az ingek. Vegyen amennyi kell. Válogassa ki a javát. Maguk is csak az Istent fogják dícsérni benne. Arra valók.

Kántor (szintén idősebb ember): Igenis doktor úr. (Kinyitja a láda oldalát.) Ahán! Hűha! Nagyszerű! (Kezdi kiválogotni az ingeket.) Egy-kettő-három!... (A bakáknak.) Na fogd meg!

Rókus (eközben kényelmesen felfekszik a kadét ágyára és szivarozik): Máma maga lesz a nap hőse, tanító úr. Még nagy ezüstre is beadhatja az őrnagy, az ellenséggel szemben tanusított vakmerő kántálásért. Illetve kántálásra való felbujtásért. Megsúghatom magának, nem egy érdemrendet viselnek úgy, hogy még nem is kántáltak érte az ellenséggel szemben.

Kántor: Hát én tavaly Galiciában is betanítottam négyes karba egynehány embert. Akkor egy kastély borospincéjében volt a zászlóaljparancsnokság. Az alezredes úr odahívott és ott ültem a tiszturakkal egy asztalnál reggelig. (Közben tovább válogat és adogatja a bakáknak.) Nesze! Na még ez. Te mehetsz. Te ezeket kapd fel. Göngyöld be abba a nagyba. Be ne sározzátok! Mehettek! (A bakák szalutálva távoznak a jobb nyíláson.)

Rókus: Hát mink ugyan lecsúsztunk alaposan, tanító úr. Örül az ember, ha egy-egy fényesorrú tacskó neki adja a vacsorája maradékát a kutya helyett. Még szerencsém, hogy itt az ügyvédjelöltem keze alá kerültem.

Kántor: Hát nekem a községi pecér a tizedesem. Dehát ez nem lehet máskép. Mármost én is rohanok. Alászolgája ügyvéd úr. Köszönöm szépen a ruhákat.

Rókus (kezét nyújtja az ágyról): Nem az enyémek. Szívesen. A viszontlátásra tanító úr. (Minthogy háttal fekszik a födözék belsejének, nem láthatja, kik jőnek-mennek benne. Most meg éppen az ujságot veszi fel az asztalról és forgatja, úgy hogy annak zörgésétől nem is hall.)

*

Doppinger (főhadnagy. Az egész magatartásán sötét, keserű kegyetlenség érzik. Ha megszólal, vagy mozdul, szinte lázasan teszi. De aztán fáradt, fagyos, komor nyugalomba roskad. Feltünő, hogy mondúrja vadonat új. Látszik, hogy szereti gondozni a külsejét. Különbenis szép férfi. Nádpálcát suhagtat a kezében. Úgy jött a jobb nyílásból. A kántor nagy siettében és meglepetésében csak eltátja rá a száját, mikor észreveszi s már szinte tovaszaladt mellette, mikor Doppinger nádpálcája a nyaka közé suhog): Disznó! Nem fogtok már szalutálni a tiszteknek sem? Ki itt a parancsnok ebben a födözékben?

K á n to r (a rémülettől megmeredve, remegő szájjal szinte énekli): A-a-a ka-ka-dét úr. (Leejti a karján hozott ruhákat.)

Doppinger: Hol van?

Kántor (zavarában a fülkére mutat és nem ér rá magyarázni): Ott.

*

Doppinger (megint rávág a nádpálcájával); Takarodj! (Kivárja, amíg a kántor kivágja az előírásos szalutálást s csak aztán fordul meg és néz, majd jön a kadettfülke felé. A kántor ezalatt fejét tapogatva felkapkodja a ruhákat és szörnyűködő fintorokat vált a telefonosokkal, akik ki-kidugják a fejüket. Így lohol ki a jobb nyíláson. Doppinger pedig már az ágy mögött áll. Gyuri jól látja a veszedelmet, de nem figyelmeztetheti fülkéjéból az önkéntest, aki gyanutlanul olvassa ujságját az ágyon. Gyuri vigyázzba kapja magát és szalutál. Doppinger rákiált az önkéntesre): Kadett!

Rókus (már felfigyelt, de csak a fejét fordította hátra és gorombán): Mi kell? (Ekkor megismeri a főhadnagyi rangot és leugrik az ágyról. Sapkátlan fejéhez kapja a kezét. Felkapja sapkáját a fejére. De nem tudja, most mégegyszer szalutáljon-e. Közben makog.) Pa-pa-pa-rancs, zászlós, hadnagy úr. A kadett... én...

Doppinger (kajánul élvezi az önkéntes zavarát. Végül gúnyosan rárivall): Főhadnagy. De micsoda lehetetlen alak maga? Gómbolja be a gallérját is.

Rókus (kapkodva): Én doktor Rókus, ügyvéd... Illetve bocsásson meg főhadnagy úr. A kadettal civilben...

Doppinger (nyersen): Fogja be a száját! Maga itt önkéntes tizedes Iksz Ipszilon, aki alázatosan bemutatkozik és szolgálatban jelent. Ezt sem tanulta még meg? Mafla! A kadett födözéke ez?

Rókus: Igen. (Dadogva.) Én én...

Doppinger: Mondtam már, hogy semmi közöm hozzá, micsoda bizalmas viszonyban vannak itt. Hol a kadett?

Gyuri (miután Rókus csak tátog, mert elfelejtette már és Doppinger Gyurira nézett. Az keményen, katonásan): Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, a kadét úr a kapitány úrnál van megbeszélésen.

Doppinger (láthatóan felengedve kissé szigorából): Hol találom meg? (Közben a holmikat nézegeti.)

Gyuri (a bal kijáratra mutat): Itt le a futóárkon a harmadik födözék. Odavezetem a főhadnagy urat.

Doppinger: Maradj csak. Majd én megtalálom. Te régen vagy itt, ezen a frontszakaszon?

Gyuri: Három hónapja. Kétszer váltottak.

Doppinger (megfog egy miseruhát): Nem tudod, vannak itt ilyen holmik a parókiából is? A paplakból?

Gyuri: Onnan bajosan. Mert az mindjárt leégett. Azt éri legjobban a tüzérségi tűz. Már csak egy téglarakás.

Doppinger (önkéntelen lesújtottsággal): Láttam. (Elsötétül arca s hivatalos ridejséggel folytatja.) Majd ha ideérkezik az inasom, megmondod neki, hogy itt szereljen le egyelőre. Itt elég hely van. (Kérdőleg az ellenség felé utalva.) És itt vannak legközelebb hozzátok ezek a ronda patkányok mi?

Gyuri: Igenis! Itt a szikla alatt vannak. Nincs harminc lépés.

Doppinger: Rendben van. (Rókushoz fordul.) Lássa? Szégyelje magát egy közönséges baka előtt. Iskoláztasson vele magának, hogyan kell bemutatkozni és jelenteni, ha tiszttel beszél. (Gyurinak.) Iskolázni fogod a tizedesnek, érted? (Indulóban.) Szégyen gyalázat, micsoda népség kerül ide! (Távozik a bal kijáraton.)

*

Rókus (ahogy Gyurival együtt feszes vigyázzban sapkájához kapta a föhadnagy megfordulásánál a jobbkezét, nem veszi le aztán, hanem hozzáemeli fejéhez a balkezét is, úgy vág komikusan megrökönyödött képet Gyurira): Hát ez vajjon miféle kivasalt emberevő kacika, akit talán a Vanyam-vezi tó mellől öltöztettek fel egyenruhába? Jézus-Úristen-Egy-Szép-Szűzmária! Talán ez veszi át a kapitány úrtól a századot? Mert azt hallottam, hogy a kapitány úr elmegy.

Gyuri: Na az önkéntes úr jó személyi jegyzéket kapott.

Rókus: Na igen, hogy szégyene és gyalázata vagyok a hadseregnek és hogy kerülök ilyen micsoda népség létemre a frontra. Hát igaz! Otthon megyebizottsági tag vagyok, kétszeres doktori diplomám van, tizenöt éve ügyvédi irodám van, maholnap eladó lányaim vannak és most aztán ilyen micsoda népség létemre innen is kitúrok egy embert a kenyeréből a fronton. Dehát nem csuda. Itt, ezen a jó, biztos kis helyen, ebben a biztos kis pozicióban, két csillag, zsold, miafeneegymás! Doktor Rókus Elemér tizedes! Mégiscsak nem kis pont. És hogy vágytam ide! A háború elejétől folyvást folyamodványokat írtam, hogy megtartsanak a hadseregnél a póttartalékban és aztán alig vártam, hogy a menetszázadba osszanak. Hogy ide kerüljek ebbe a szép kis födözékbe. Ebbe a jó kis, biztos kriptába. Hát igaz! Civilben még a miniszterelnök sem tarthatja kéznél magának a sirboltot. Annak is el kell menni bele. Míg itten mindjárt helyben vagyunk. Együtt van minden. Ha ez sem teljes ellátás? Nem is megyek el innen azért se. Ha szégyent is hozok a frontra. Mert az igaz, én is belátom, hogy így, ha nem tudok bemutatkozni és tisztelegni előírásosan, az olaszok sem fognak kiállani velem egy szál rohamra. Pechem lesz! Tán még hősi halott sem leszek képes lenni. Hát ne egye meg az embert a méreg?

Gyuri (ahogy közben el-elröhögte magát és elpiszmogott a fülkében): Én azt hiszem, ez a főhadnagy úr most jött ki először a frontra. Látszik a ruháján. Majd enged ő ebből. Igaz, hogy én már láttam olyat is, aki még mukkanni sem mert itt kinn először a legénységnek, csak aztán kezdte enni az embert. Ez rosszabb. De vajjon nálunk marad?

Rókus: El se eresztjük!... Kicsoda tenné itt tönkre a karácsonyesténket?

Gyuri (a jobb nyilásra mutat): Ahán, itt jön a legény. Megtudjuk rögtön ettől.

Pista (Doppinger legénye. Rettentően meg van pakkolva. Mind a két keze tele. A nyakából térképtartó, távcső lóg. Az ővére a gazdája hosszú kardja van felkötve. Az ajtóból kiáltja): Halló emberek! Nem jött ide egy főhadnagy úr? A gazdám.

Gyuri: Jöjjön csak, jöjjön! Nekem hagyta meg, hogy mondjam magának: itt pakkoljon le,

Pista: Hála istennek! (Előre jön és miközben löki le magáról a holmikat.) Hogy az a Fellegkavaró öreg Isten zápítsa be azt a bolond fejét még annak is, aki ilyen büdös, meredek hegyekre először felmászott. Hát mi az Isten nyolc fenéje terem ezeken, hogy itt ennyi ember öli egymást értük? Hiszen amennyi füvet láttam eddig ezek közt a kövek közt, nálunk odahaza egy macska megeszik annyit hasfájástól. (Mivel rángatja is magáról közben a holmikat és már lihegve érkezett is, most annyira elfullad, hogy letottyan egy lócára és kezébe eresztve a fejét, nagyokat fúj. Felugrik, nyújtózik. Megint leül és fúj.)

Gyuri: Hát maguk mi járatban vannak? Ide vonultak be talán a századhoz a gazdájával? (Pista legyint előbb, hogy nem tud beszélni a szuszogástól, most pedig fejét rázza.) Hát mi? Gépfegyveresek? (Pista fejét rázza.) Langallósok? (Fejét rázza.) Kutyaágyusok? (Fejét rázza.) Gázosok? (Fejét rázza és egy nagy fehér zsebkendővel törüli homlokát, orrát és lengeti.) Tán csak nem a parlamenterek a békekötésre, ilyen fehér zászlóval? Nem úgy nézett ki a gazdája.

Pista: Mink aknavetők vagyunk.

Gyuri (gondolkozik): Aknavetők? Már iskoláztak ezekről. De nem tudom, mi az. Hát mit csinálnak maguk?

Pista: Mink nehéz aknások vagyunk. Nekünk még a harminc és feleseknél is nagyobb a lövedékünk. De mink egész innen az árokból lőjük ki ezekre a büdös digókra. Nem ágyúból, hanem gépből. Persze aztán jobban is szorulunk itten, mint hátul a tüzérek. Akár maguk. Mert mindig minket keres a digó tüzérség. Majd mindjárt meglássa. Mindjárt itt lesz egy fél osztag egy géppel és két kocsival.

Gyuri: És innen akarnak lőni?

Pista: Hát persze hogy innen, ha a gazdám azt mondta magának, hogy itt szereljek le.

Gyuri: De tán nem máma este?

Pista: Nem ám! Mert még este se lesz, mire itt lesznek.

Gyuri: Na akkor szervusz neked karácsony. (Rókushoz.) Hallotta ezt, önkéntes úr ?

Rókus: Hát ez éppen jól beüt nekünk. Akár ultimóra az adunyolcas.

Gyuri (szinte rátámadva a legényre): Hát nem tudta legalább erre az egy estére ott verni magukat a nyavalya lenn a zászlóajltörzsnél? Pogányok maguk, hogy egy karácsonyuk nincsen?

Pista: Menjen a a a pergőtűzbe! Mit veszekedik velem? Veszekedjen a gazdámmal. Ő nem akart egy percet maradni lenn. Pedig kétnapja nem aludt egy szemet sem. Még meghagyta még ott lenn az osztagnak, hogyha fel nem húzzák a gépet meg az aknákat még a délután erre a hegyre, hát a drót elé kötteti ki az egész osztagot. A főhadnagy úr pedig igen megteszi, amit mond. Csak vigyázzanak tőle maguk is.

Rókus: Hát igaza van, ha már a harminc és felesnél is nagyobbat lő, már csak a ménkű lehet büszkébb a gazdájánál.

*

Ungurás Attila (hadnagy. Civilben tanár. Pápaszemmel. Vele együtt a többi századparancsnok is bejön. Mind izgatott, felháborodott, elkeseredett. Többé-kevésbbé egyívású fiatalemberek): Hát igaz, ez egy kicsit sok. Sőt azt hiszem előírásellenes. (Legyint.) Persze, ahogy én vágyom a századparancsnokságra. Az az egész, hogy ki akar babrálni velem a százados úr.

Első zászlós: És velünk, az egész tisztikarral. Belebetegedne, ha egy jó murit csapnánk itt, míg ő lemegy az őrnagy tányérját kinyalni. Éppen kapóra jött neki ez az aknás vadállat. Ha ugyan nem direkt ő rendelte fel mára.

Második zászlós: Várj! Hadd beszélje el először Ungurás, miről van szó. (A hadnagyhoz.) Meséld csak Attila.

Ungurás: Hát mondtam, mikor ti kimentetek és ez a főhadnagy bejött a százados úrhoz és jelentette, hogy a dandártól van itt, felrobbantani alattunk az olaszok előretolt támpontját, hát aztán hetye-petye-lefetye, végül a százados úr azt mondja nekem: Hadnagy úr, Doppinger főhadnagy úr fogja átvenni a századparancsnokságot, míg én odaleszek. Nem kell mondanom, hogy a kezére kell járniok a szakaszparancsnok uraknak a vállalkozásnál. Én is szívesen itt maradnék, ha az őrnagy úr nem hívatott volna le.

Második zszl.: Aljasság! Persze hogy szabálytalan idegen tisztre bízni, a zászlóalj parancsa nélkül a századot. Pláne egy bombavetőre, aki csak a gépéhez ért. Ha ért.

Géppuskás zászlós (a második zászlóshoz tréfásan): Beszéljen több tisztelettel a lövészárok-ütegekről, maga legutolsó gyalogos.

Ungurás: Na és aztán azt mondja: Egyébként nagyon okos dolog lenne, ha a szakaszparancsnok urak is tanulmányoznák az aknavetőt. A főhadnagy úr szívesen iskolázik róla. Ezt közölni fogja a többi urakkal is. Nem kötelező, de szeretném, ha érdekelné az urakat. (Eddig utánozta a századost, most a rendes hangján.) Én persze erre egy szóval sem mondtám, hogy engem érdekel. De kötelességem elmondani nektek. Menjetek és nézzétek meg majd, amelyiket érdekli.

Kadett (mivel Ungurás éppen rá néz): Érdekli a fészkes frászt.

Első zszl.: Hát tudjátok mi lesz itt? Nekem már volt szerencsém a nehéz aknához a másik frontszakaszon. Rémes! Te! Rémes! Így, ahogy mondom. Akkora cső, mint egy viharágyúé. Akkora bomba, hogy az olasz király belebujhatna lovastul. Olyan füst, mint kétszer ez a torony. Olyan robbanás; hogy nagyon jó, ha meg nem indítja velünk ezt az egész sziklát. De ez még mind semmi. Hanem itt mi be vagyunk lőve az olasz tüzérségtől. Hát ha ez a robbanás megtörténik és a digó tüzérség észreveszi, hogy itt aknavető van, képzeljétek hozzá, amilyen dühösek lesznek, hogy máma, karácsony este piszkáljuk meg őket, hát itt ennek a templomnak a szegény egere sem marad élve. Itt úgy összegránátoznak minket. Ez holt biztos!

Ungurás: Hát kérlek ez alapjában nem érv. Elvégre a harctéren vagyunk. És ilyesmivel számolni kell. Sőt: Legföllebb arról lehet szó, hogy pont ma este ne provokáljunk lövöldözést. Sőt még ez sem érv.

Első zszl.: Micsoda beszéd! Minek ne volna érv? Az ellenségtől itt nem kell tartani, akármilyen közel van. Ezen a sziklafalon nem mászik fel egy gyík sem. Minek bizgatni őket, hogy aztán kétannyi emberbe kerüljön nekünk? Ez nem érdeke a hadseregnek sem. Nagyobb szükségünk van nekünk minden emberre.

Géppuskás: Na, ezt értesd meg te egy pléhgallérossal, vagy egy kisebb tényleges tiszttel.

Első zszl.: Hát akkor is. Nem omlik össze a hadsereg, ha egy napig csönd van. Te se kotyogtatsz máma a gépfegyverrel. A digók se lőnek. Nyugodtan elhalaszthatja holnapra ezaz aknás is.

Kadett (ekinek eddig Rókus és Gyuri feltünöen mutogatva magyaráztak): Dehogy halasztja! Azt mondja itten a legénye, hogy fel akarja állítani az ágyúját még a szürkület beállta előtt és leadni három bombát. Az embereit odalenn kikötéssel fenyegette meg, ha nem érkeznek meg idején.

Rókus (szerényen, hátulról döföli): Na és még! Na és még!

Kadett: Na és még, az lesz az igazi pech, ha a menázs előtt kezd itten lövöldözni és aztán nem jöhet fel a menázs karácsony este. Akkor festünk jól itten. Rókus mondja itt nekem.

Rókus: Persze, ezt kell hangsúlyozni. Ez a főszempont. (Látszik, nagyon beszélne.)

Második zszl.: Halló urak! Itt van Rókus. Ő az étkezde főparancsnoka. Hagyjuk őt beszélni. (Egyszerre derűsebbre oldódik a feszültség s a második zászlós kómikus szigorral Rókusnak.) Rókus tata, hozzám! (Szalutálnak.) Te vagy itten Rókus a legfiatalabb rangban, de a legidősebb korban és a legtapasztaltabb. Látszik, mindjárt fején találtad a szöget. A menázsi a főszempont. Így van. Fejtsd ki továbbra is, mitevők legyünk ezzel az új parancsnokunkkal?

Rókus: Szabad beszélni? (Körülnéz.)

M i n d: Szabad! Csak bátran! Halljuk!

Rókus: Hát kérlekalássan uraim, az állatokat is a hasukon, nem pedig az agyukon át idomítják és szelidítik meg. Ha ti ennek a bájós főhadnagynak azt mondjátok, hogy az ellenség visszalő, ha ő rálő, akkor ő annál inkább lőni fog. Mert ez a főhadnagy, amennyire én már eddig ismerem őt, Zrínyivel akar itt konkurálni. Láthatjátok, hogy felvette az új ruháját, azzal rohant ki ide a kádertől. De ha már így van, el kell mondani neki, hogy Zrínyi Miklós is először jól bevacsorált, megettek, megittak mindent, aztán ment ki hősileg meghalni. De ha itt ő előbb lő, akkor nem hozhatják fel a vacsorát. Nemcsak a mienket, hanem az övét sem. Éhomra pedig nekünk sem, neki sem fog jól testhez állni a hősi halál. (Nagy röhej.)

Első zszl.: Tényleg azt kellene megmondani neki. Legyen tekintettel a tiszttársaira. Elvégre ő ma lövöldöz, és aztán visszamegy a dandárhoz. Neki könnyű hősködni. De minket lövöldöznek itt össze. Hát legalább ezen az egy estén hagyjon békén.

Rókus: Természetesen! Lesz egy szürkület reggel is. Ráér akkor is csomagot küldeni az olaszoknak.

Első zszl.: A dandárnak ő azt jelenthet, amit akar. Nincs időhöz kötve.

Rókus: Persze! Fogjátok körül urak. Beszéljetek arra a szőrös lelkére. (A bal nyílás felé van fordulva és most ijedten.) Vigyázz! Jön. (Menekül, búvik.)

*

Doppinger (nagyon hivatalos hangon): Kérem az urakat! (Mikor a tisztek körülállják, sapkájához kapja kezét a tisztekkel együtt.) Uraim! A százados úr megbízásából átveszem a századparancsnokságot. Kérem tetszés szerint állni. Aki akar, rágyujthat. Azt hiszem, uraim, már tudjátok, miről van szó. De hacsak privátim nem érdekel benneteket az akna, nekem egyitekre sincsen szükségem. A század dolgaiba nem szólok bele. Illetve azt a hadnagy úr lesz szíves elintézni. Mindössze itt, ezt a födözéket kell a századtól igénybe vennem, az osztagom legénységének és az aknavetőmnek, ma éjszakára. Most kinézek. Köszönöm uraim. (Ujabb általános szalutálás. Doppinger a jobb nyilás felé indul és közben meglátja inasát.) Beviszel mindent a százados úr födözékébe. Ott alszom. (Pista szedelőzködik és Doppinger a jobb, ő a bal nyíláson távozik.)

Első zszl.: Na ezzel beszéljetek a vacsoráról.

Második zszl.: Mármost tessék! Ha fel is jön a menázsi, hol leszünk együtt, ha ezt a helyet elfoglalja a főhadnagy?

Ungurás: Négyen beszorulunk az én födözékembe. Úgy még öten is elférünk az asztalnál, ha a poharát mindenki a zsebében tartja. Ott is csinálhatunk vacsora után egy ferblit.

Első zszl.: Más mentség nincsen.

Rókus (megint hátulról cibálja a kadettet): Na és velem mi lesz? Én nem férek be Unguráshoz. Csináljatok valamit. Ne hagyjatok el ma este.

Kadett (kissé ingerült): Kérlek szépen; ne siránkozz nekem folyvást. Én sem tehetek semmit, láthatod.

Rókus: Látom, hogy fronttiszt létetekre be vagytok gyulladva egy viharágyú-parancsnoktól. Te a legjobban.

Kadett (dühös lesz, mert a többi röhög. Rókusnak): Nohát elég! Már nem bírok veled. (A második zászlóshoz.) Jankó! Vedd át a vezényletet Rókus felett.

Második zszl. (vezényelve): Önkéntes! Hozzám! (Rókus hirtelen megijedve vigyázzba áll.) Ma este kiküldök a drót elé egy járőrt. Egy mozgó tábori örsöt állítunk fel. Magához vesz három embert...

Rókus (vigyázzban): Jankó! Ne komázzatok velem. Nem elég nekem...

Második zászlós (revolverét veszi): Micsoda beszéd ez, önkéntes? Megtagadod a szakaszban az engedelmességet?

Rókus (nem tudja, mit tegyen, mert a többi tiszt vihog, de a zászlós komoly. Tovább is vigyázzban áll): Jó-jó-jó kérlekalássan. Megtehetitek egy öreg emberrel. Akinek fia lehetnél. Mintha nem volna igazam.

Második zszl.: Micsoda igaza?

Kadett: Igazad a fenét. Nem fér be a hadnagy födözékébe. Azért megkapja a tiszti menázsit meg a bort. Mit sír hát folyvást nekem?

Második zszl. (Rókushoz): Azonnal jelented nekünk, minek sírsz?

Rókus (továbbra haptákban): Zászlós úrnak alázatosan jelentem, az ember itt benne van nyakig a slamasztikábán. Mármost még a népdalban is le van fektetve, hogy egyszer esik esztendőben karácsony, amikor egy szegény, öreg, családos önkéntes tizedest a tisztjei arra méltatnak, hogy az asztalukhoz fogadják, holott is a szegény, öreg, családos önkéntes tizedes elfelejti egy-egy percre, hogy nincsen most otthon a családja körében. Elfelejti, hiszen barátságos arcok veszik körül, egy pohár bor, egy jó kis szivar a kezében, meg egy párti ferbliben csapkodja a kártyát, Hát erre számított szegény, vén, önkéntes kutya ma este. Nemdenem? Ezzel szemben a vén önkéntes kutya most ki kell vonuljon a büdös bakafödözékbe és ott a térdén és a markából falja be a karácsonyesti vacsoráját. Mit ér az neki, ha oda is lökik neki a tiszti menázsiból a porciót, a régi ügyvédbojtárja, a kadett úr protekciójából kifolyólag.

Kadett (fölháborodva az érzékeny hangon): Na halljátok! Lövessem főbe magamat azért, mert az önkéntesem nem akar enni tiszti menázst a bakafödözékben. Menjek neki talán a századparancsnokomnak az önkéntesemért, amiért civilben hat hónapig lehúzta a fizetésemet!

Rókus: Na-na-na kadett úr! Könnyű a rang súlyával ráfeküdni az emberre. Érvekkel uram, érvekkel tessék.

Kadett (dühösen): Hát mit tegyek neked?

M i n d (össze-vissza): Ne hagyd magad, Rókus! Bánj szigorúan a parancsnokoddal. Halljuk Rókust!

Rókus: Beszélhetek?

M i n d: Halljuk! Lehet. Akármit. Csak ki vele.

Rókus: Hát mondjátok: csak nem tűri el egy frontszázad tisztikara, hogy ez a főhadnagy, egy féltüzér, egy viharágyús, rámásszék és felforgasson minden rendet a században? Talán nem fog itten terrorizálni benneteket? Persze, hogy süljön le a pofátok, ha nem álltok a sarkotokra ezzel a vad barommal szemben, és képesek vagytok lemondani miatta az én társaságomról, Még azt sem tudjátok, micsoda meglepetést készítettem ide ma estére. Egy jelmezes operajátékot. Azonkívül tudhatnátok, hogy felígérkeztek ide a második és harmadik századtól is a tisztkomák. Hát azokat is kilökitek most ezért a viharágyúsért, mert nem tudtok helyet adni nekik, a gyalogság örök szégyenére? Az egész hadtest rajtatok fog röhögni és köpködni rátok, hogy egy viharágyús, féltüzér, operettfőhadnagy kibabrált egy egész frontzászlóalj tisztikarával. (Röhej.)

Első zszl.: Ez igaz hé! Nagy blama. Nagy blama. Őrült nagy blama. Mit kellene csinálni ezzel a főhadnaggyal?

Rókus: Ha én tiszt volnék. (Olyan fintorokat vág, hogy mindenki majd megpukkad.)

Második zszl.: Éljen Rókus! Ő a legbátrabb tisztjelölt az egész fronton. Ő nemesak az ellenségtől nem fél, de a hadvezetőségtől sem.

Ungurás: Várjatok! Majd én megpróbálok beszélni mégegyszer a főhadnaggyal.

(Közben alkonyodik. A jobboldali nyílás már alig dereng. A telefonosok gyujtogatják a templomi örökmécseseket. Gyuri is meggyujt még egy lámpát. Azután a jobb nyíláshoz megy, elébe húzni mind a két pokrócot.)

Gyuri (harsányan a födözékbe): Itt a menázsi!

*

Sorban megpakkolt bakák csörömpölnek befelé. Néhány ételhordókat lógat. A nyakukban termoszok. A hátizsák mellett némelyiknek még hét zsák. Lihegve, izzadtan rakodnak le az asztal körül.

Második zszl.: Ez már beszéd. Étlen-szomjan már nem halunk meg ma este.

Doppinger (nyomban a menázsisok után jön be): Disznóság! A menázs már itt van. És az én embereim, ezek a gazemberek, késnek. (A menázsvezető őrvezetőhöz.) Nem találkoztatok az úton aknásokkal?

Őrvezető (zavarban, vigyázzban): A... a... k... na...

Doppinger ( belerúg): Őrvezető létedre nem tudod, mi az akna? szerencsétlen! (Magyarázza.) Négy kézi kocsi, Egy nagy vascső. Meg nagy lövedékek. Nem láttátok?

Őrvezető: De láttuk. Igen. De nagyon nehezen tudnak feljönni az árokban szegények. Nagyon kínlódnak szegények.

Doppinger (feje körül suhogtatja a pálcáját): Szegények? Képzelem! Egyik gazember sajnálja a másikat. Szóval jőnek valahogy?

Őrvezető: Valahogy.

Doppinger: Na és most ti mire vártok itt?

Ungurás: Főhadnagy úr kérlek.

Doppinger: Parancsolj!

Ungurás: Arról van szó, főhadnagy úr, hogy a század tisztikara a százados úr engedelmével ma este itt együtt akart karácsony-estét tartani. Hát ha nem okvetlen kellene neked igénybe venni ezt a helyet...

Doppinger: Itt? Ja kérlek, nagyon sajnálom, de erre a helyre okvetlen szükségem van ma estére. Valahol el kell helyeznem az osztagomat és nincs más hely. Ha leadtam az aknákat, ezek a piszkos gazemberek valószínűen tüzérségi tűz alá vesznek és esetleg nincs időm máshova sietni födözékbe a géppel. A gépemet nem reszkírozhatom. Ez a legjobb hely. Az aknákat innen, a födözék elől adhatom le legjobban ezekre az aljas patkányokra. És utána a gépet rögtön be. (Mivel a többi tiszt is köréje gyűl és hallgatja.) Sajnálom igazán uraim, hogy megzavarom a programmotokat. De nem tehetek róla. Első, hogy a kötelességemet elvégezzem.

Második zászlós (leghátul áll és előzőleg hátradöfött a Rókus hasába, aki bíztatja): Hátha mégis lehetne tenni valamit, főhadnagy úr? Vendégeink jőnek. Az egész zászlóalj tisztikara. Majdnem.

Doppinger: Gondolkodom rajta. (Úgy tesz, de közben észreveszi Rókust, amint hátul működik.) Tizedes! Micsoda viccek azok ottan? Jegyezze meg magának, hogy nálam már lógott önkéntes a kötélen. Nyavalyás! Takarodjék! (Más hangon, a tisztekhez.) Talán úgy lehetne megoldani, ha most mindjárt elintéznénk a vacsorát, míg embereim késnek. Akkor nincs kifogásom ellene. Egy óra elég vacsoraidő.

Második zszl.: Az nem lehet, főhadnagy úr. Háromnegyed órába az is beletelik, míg a puccerek megmelegítik a vacsorát és elosztják a vételezést. (Ezt már inkább társaihoz intézi.) És karácsonyeste vacsorázni úgy, mint a gyorsevők a cirkuszban.

Doppinger (leckéztetően): Itt nincs karácsonyeste, zászlós úr. Ez tűzvonal. (Más hangon a többiekhez.) De várjunk csak! Mondok mást, uraim. A százados úr nekem rendelkezésemre bocsátotta a födözékét, míg oda lesz. Ott nagyon szívesen látlak benneteket.

Második zszl.: Az a födözék sem nagyobb, mint az Ungurásé. A kadett akkor már kinn marad. És Rókus... (Mintha bizonyos zendülés, dacosság támadna a tisztek közt, ami a második zászlós hangján érzik meg. Tüntető ez is, ahogy egyszerre kacagni kezdenek most egymásközt.)

Doppinger (ridegen, csodálkozóan): Mi az? Miről van szó?

Ungurás (némileg felelős a tiszttársai viselkedéséért. Doppingerhez); Nézd, főhadnagy úr, én egész őszinte vagyok. Az önkéntesünk egy doktor, tekintélyes ember civilben. A kadett nála volt ügyvédjelölt. Az önkéntes vezeti a tiszti rnenázst is és ma este kivételesen velünk vacsorázott volna. Egyébként is ő a mi mulattatónk itten.

Doppinger: Kérlek, ez egészen a ti privát ügyetek. Én ugyan nem vagyok híve a legénységgel semmiféle bratyizásnak. Ez szabályellenes is. De nem akarok beleszólni, kivel mulattatjátok magatokat. Nekem pihennem kell így is, mert két napja nem aludtam már.

Ungurás: No de nem lehetne kérlek szépen főhadnagy úr a reggeli szürkületre halasztani ezt az aknázást? Karácsony este van. Fáradt vagy. Késnek az embereid.

Doppinger (türelmetlen és ridegen): Erről szó sem lehet. (Kis szünet alatt fejét rázza.) Szó sem lehet. Tehát mégegyszer ismétlem uraim, a százados úr födözékében szívesen látlak benneteket. Nekem adtok majd egy másik födözékben helyet, hogy kialudjam magam: A viszontlátásra! Ha keresnek, ott vagyok a százados úr födözékében. (Távozik a bal nyíláson.)

*

Ungurás: Hát mindegy. Talán így még jobban meg van oldva a dolog, a körülményekhez képest. Ha a főhadnagy lefekszik, akkor érdemes bemenni a százados úr födözékébe. Az mégis nagyobb. És aztán, ha tényleg tüzérségi tűz lesz az aknázás után, az biztosabb födözék, mint ez. Négyen ottan kényelmesen elférünk egy ferblipártira. A kadett itt kettősben tartlizhatik Rókussal, hogy ne nyafogjék az sem. Egyikünknek pro forma úgyis szolgálatban kell lenni az éjszaka és a kadetton volna ma így is a sor.

Kadett (Rókushoz): Nahát, részemről ez rendben van. Remélem, te is meg vagy elégedve végre.

Rókus: Mondok neked valamit. Félig meg vagyok elégedve. Most hadd elégedjek meg a másik felére is. Tudod, hogy milyen gyenge tartlista vagyok. Úgy is mindig a géppuskással szoktatok kettesben alsózni itten. Hívjad most is őtet partnernek ide és eressz engem a négyes ferblibe oda a hadnagy úrékkal.

Második zszl.: Mi az Rókus? Mi ütött beléd? Be mernél jönni oda, a főhadnagy födözékébe? Nem félsz már tőle?

Rókus: Bízd csak rám. Először is nem muszáj nekem bemenni, mikor ő benn van. Halottad, hogy lefekszik másutt. Másodszor mit tagadjam? Akármilyen veszedelmes fiú ez a főhadnagy, a gránát még veszedelmesebb. Ha tényleg tüzérségi tűz lesz, ez a födözék nem gránátbiztos. Hanem biztos gránát... A százados úr födözéke sokkal jobb. Nekem családom van. A kadett és a géppuskás daliás, bátor, fiatal hősök. Nahát gilt? Mert aztán eszerint tálaltatom be a menázsit.

Kadett (a géppuskásra mutat): Rajta áll.

Géppuskás: Lehet beszélni róla. Nem vagyok egyáltalán elragadtatva ennek a viharágyúsnak a társaságától. Csak vigyázz Rókus, hogy te is vissza ne szökjél onnan ide. Hátha mégse fekszik le?

Rókus: Akkor sem olyan hétemeletes legény ő, amilyennek kihúzza magát.

Géppuskás: Mi az? Még talán a végén össze fogsz barátkozni vele.

Rókus: És meglehet.

Második zszl.: Nananana!

Rókus: Drága kicsi fiú! Hiszen én abból élek, hogy ismerem az embereket. Ahogy ez engem először micsoda népségnek és a hadsereg szégyenének nevezett, aztán már csak az orrát húzta a legénységi állományomra, de már nem rúg ki a tiszti társaságotokból és ez, lássuk (óráját nézi) egy fertály óra alatt történt, hát ha így megy, éjfélre még csókolózhatunk.

Második zszl.: Te kis stréber.

Rókus: Akarsz hallani egy komoly szót? Én sem vagyok olyan nagy cocolista, amilyennek mutatkozom. Megvallhatom neked, hogy a szívem legmélyén nemcsak imponál nekem egy ilyen emberevő kacika, hanem tisztelem és becsülöm érte. Én tudom, hogy egy kultúrpuhány vagyok és képzeld el a hadsereg zömét magamfajta emberekből. Aztán gondolj otthon házatokra, anyádra, nővéreidre, akiket az oroszok, meg szerbek vesznek pártfogásba, mert én védem a határokat. Ez az igazság barátom! Mások nem tarthatják össze ezt a szerenesétlen embercsürhét évekig a halál torkában, mint ilyen kis jól nevelt Hannibálok. Ez az igazság!

Ungurás (éppen nagy iratcsomagot vett át zsákban egyik szakácstól): Te Rókus, én azt hiszem, te még kivívod azt a nevet, hogy a Világháború Cicerója. Mert ahogy előbb leganyáltad a főhadnagyot, hogy annál magasabbra emeld fölénk mostan, hát én ezt a szónoki fogást a negyedikben tanítom a gyerekeknek. Most azonban gondolj inkább a menázsira, mert éhesek vagyunk. (A többihez.) Mi pedig, urak, menjünk addig át hozzám. A vacsoráig átnézzük a postát. Jókora csomag!

Első zszl.: Gyerünk. (Indulnak a bal kijárátnak, ahol ugyancsak egymásután a puccerek jőnek be.)

Ungurás (a puccereknek): Az önkéntes úr vezényli a vacsorát. Ugorjatok neki. (Puccerek, menázsisok tisztelegnek s a tisztek távoznak a bal kijáraton.)

*

Rókus (a puccerekhez): Hát hallottátok? Kitartás! Félre onnan a menázsisoktól. Előbb hadd vegyem számba náluk, hogy mi jött. (Odamegy sorban minden menázsihordóhoz.) Na muti? (Felemel egy fedőt.) Ahá! Töltött káposzta. Na egy kicsit zsírosabb is lehetne, Persze a szakács a bakkancsát is malaczsirral keni. (Újabb fedő.) Hát ez? Hűha! Pulykasült. Ez már döfi. Hűfffahhh! (Beleszagol és a menázsihordóra förmed.) Te ne dugd ide azt a ronda pofádat. Olyan büdös vagy az izzádtságtól, hogy felkavarod a gyomrom. (Tovább megy.) Fánk, fánk. Jól van. (Tovább megy.) Hát ebben? Schiller. Jól van. (Üvegeket vizsgál.) Tyűha! Öt üveg ánisos. Nem! Kettő szilva. Nagyszerű. (A zsákokból, ahogy kiszed a tartalmukból.) Alma. Dió. Dió. (A menázsihordóhoz.) Hány marokkal löktél ki belőle az úton a bokor alá? Igen, hogy felszedd visszamenet!

Baka: Én nem. Még... még... (A többi röhög.)

Rókus: Még tettél is bele. Mi? Köveket. Helyette. Mi? Nekem mondod? Ismerlek benneteket. Jobban éltek lenn, mint az őrnagy úr. Puskakerülők!

Baka: Hát mikor lövik az utat és fel kell jőni a menázsival? Itt a puskával elbujhatnak a födözékbe.

Rókus: Befogd a szádat! (Az egészhez.) Most idehallgassatok. Itten csak két úrnak tálaltok. A kadett úrnak, meg a gépfegyveres zászlós úrnak. Ja! Meg én is itt eszem. Aztán négy úrnak a százados úr födözékében adjátok fel a vacsorát. Hát odainduljatok át rögtön. Ott az egyik zászlós úr kályhájára tűzhöz teszitek azonnal a vacsorát. Én majd rögtön megyek utánatok. Ott osztom el a vételezést is. Gyuri, végy ki ide három adagot. Mehettek!

Mind (szedelőzködik, kászolódik): Aci csak azt, az idejön. Ez a hadnagy uréké. Ez még az én porcióm. Gyere már! Hogy menjek tőled? (Alig vonulnak Gyuri és a másik puccer kivételével a bal kijáraton kifelé, mikor a levegő egyszerre édes zsongással telik meg.)

Gyuri (lecsap mindent a kezéből és rohan a jobb nyílásnak. Ugyanoda vergálnak a telefonosok is, a másik szolga is. A bal nyíláson kifelé tolongó menázsisok is erre fülelnek és erről beszélve tünnek el. Mikor Gyuri visszahajtja a paokrócokat a jobb nyilásról, úgyhogy az aztán szabadon marad, most már teljes zengzettel hallik be az ének. Olasz karácsonyi ének. Duda és valami klarinétféle kíséri. Az, amit csimpolyának neveznek. Van valami hatásában az orgona, vagy inkább harmóniuméból. Hiszen annak az őse. Rókus, aki előbb a bal nyílának indult, nem mozdul a födözék közepéből. Mintha nem is tudna a meghatottságtól. Így hallik az ének egy darabig. Akkor a bal nyíláson visszatérnek a tisztek, egyik a másik után s egy-két puccer is be-bekukkan.)

Mind (össze-vissza): Ahá! Nagyszerű. Innen hallik egész jól. Gyere csak. Gyertek! (Mindezt fojtottan mondják és Rókus módjára megállnak hallgatni az éneket. Mikor pedig már kifelé indulnának, akkor szalad befelé eléjük...)

Gyuri (nagy lelkesedve): Kántálnak a digók. Tetszenek hallani? Az őr azt mondja, az előbb kijött egy digó a szikla elé. Egész figurát mutatott az árok tetején. Egy üveg bor, vagy pálinka volt nála. Azzal felköszöntött hozzánk az árokba. Azt mondja: Máma niente guerra, niente guerra! Italiano, ausztriácsi jóbarátom, testvérem. Karácson, Natália, Natália. Ahogy ők hívják. Szervusz testvér! És aztán kezdték rá az éneklést. Tetszik hallani, milyen szépen énekelnek? (Az ének előbb egypár pillanatra elhallgatott. Most kezdték éppen újra.)

Második zszl. (Gyurira): Halljuk-halljuk! Kuss már! (Gyuri visszaszalad a jobb nyílásba.)

*

Doppinger (észrevétlen jött be a bal nyíláson): Mi az? Mi az? Tényleg? Ezek a ronda gazemberek, így mernek itt vonyítani.

Ungurás (magyarázólag): Azt mondja a legény, hogy kibujnak a szikla alól, kinn járnak az árok tetején. Úgy köszöntenek karácsonyt estét a mieinkre.

Doppinger: No majd elveszem én a kedvüket. Nagyon helyes, hogy nem lövettetek rájuk. Csak hadd bizakodjanak el, hadd szemtelenkedjenek. Hadd gyűljenek csak itt össze... Akkor sózok majd a nyakukba egypár aknát. Most lehetne különben megfigyelni legjobban, hol vannak a legtöbben, a vonyításuk után. Kimegyek, megnézem. (Megy a jobb nyíláson ki.)

Mind (egy pillanatnyi elképedt csönd után. Össze-vissza.) Hallatlan. Szégyellem, hogy ember vagyok. Vadállat. Mégis, karácsonyeste! Nem érzi javát ez az Istentelen! (Lassan elcsendesül a zúgolódás és az énekre fülelnek újra. Nincs kedve senkinek kimenni a főhadnagy után.)

Pista (a bal nyíláson jött be. A főhadnagyot keresi. De nem meri megszólítani a tiszteket. Végre egyik telefonos jön vissza a jobb nyílásból, attól kérdi.) Hol a főhadnagy úr. Nem látta?

Telefonos: Most mászott ki az árokból, éppen ahol a legmeredekebb és ahol a hegyes karók vannak a drótban. (Itt egyszerré elhallgat az ének, úgy hogy a következő szavak a hirtelen csöndben élesen hallatszanak.) Bárcsak megverné az Isten!

Ungurás (kezét emeli a telefonosra): Na ne pofázz! menj a telefonhoz!

*

Doppinger (csaknem ugyanakkor jelent meg a jobb nyilásban, mikor a telefonos megátkozta. Mellette és mögötte telefonosok, egy baka és Gyuri tünnek fel, akik támogatni akarják. Most löki el őket magától): Na ne támogass! Rendben van. Takarodjatok a dolgotokra! (Zsebkendőjét tartja a homlokán, mely alól csurog a vér arcára, ruhájára. Egyik lábára erősen biceg. Egész ruhája csupa sár és összeszakadozva. Az egyik lába után is erős vérnyomok maradnak. Az eléje siető tisztek elé, tiltakozóan.) Semmi kérlek, semmi. Megcsúsztam. Semmi. Egy tapaszt hozzon csak a szanitéc, ide a homlokomra. (Rókus szalad ki a bal nyíláson.) Mert ez kellemetlen. Nem látok. (Közben az asztal közelében már nyaklik össze. De a támogatást azért elháritja.) Köszönöm kérlek! Köszönöm. Semmi. Majd ide leütök. (A lócára akar ülni, de a térde összecsuklik, úgy, hogy az asztalra dűl és kezével segíti fel magát rá. Így fenyeget öklével az ellenség felé.) Na megálljatok, piszok patkányok! (Ekkor a dühroham elhalványítja, elájul és végighanyatlik az asztalon.)

Első zászlós (legközelebb lévén, ő kap a főhadnagy felé és a megjelent Rókusnak): Na Rókus! Te vagy a szanitécparancsnok. Mit tegyünk vele?

Rókus: Támasszátok csak fel a fejét; hogy ne vérezzen. Kabátot ide. Párnát. Jó lesz. Fel a lábait is. Mindjárt jön a szanitéc a kötszerekkel. (A főhadnagy homlokára ragadt zsebkendőt vizsgálja.) Hű barátom! Alaposan felszakította. (Most a térdét nézi.) Jajajaj! Ez még rosszabb!

Első zászlós (azok informálták időközben, akik a főhadnagyot támogatni akarták a jobb nyílásban): Halljátok te. Fejjel előre zuhant a karók közé. Mintha valami lerántotta volna. Csoda, hogy rosszabb nem érte. Úgy húzták ki puskavéggel. És mégegyszer visszaejtették. (Mivel a többi eléje állt, csak most pillant a főhadnagyra az asztalon.) Mi az? Vége van?

Második zszl.: Csak ájult egyelőre.

Géppuskás: Nem kár!

Első zszl.: Tényleg, mintha az Isten verése érte volna.

Kadett: Bár beesett volna a digók közé kriszkindlinek.

Ungurás: Na ne ízetlenkedjünk.

Rókus: Hasonló véleménnyel vagyok én is. Akármit mondtok, imponál nekem ez a vad alak. Szeretném látni a kadett urat, hogy így viselkedne-e ilyen sérüléssel. (A szanitéchez, aki már bogozza a kötést mellette.) Gyerünk-gyerünk azzal a gombolyaggal. (A többihez.) Azt hiszem, azonnal le kell őt szállítani bevarrni a térdét. Fel van szakítva, azt hiszem, az ütere is. Nézzétek, hogy ömlik a vér. (A szanitécnek.) Csak itt vágd fel a nadrágját és kötést rá hamar. Először tapaszt. Ne mosd. Tiszta. Én addig kötözöm a fejét. (Mindezt teszik. Közben a többinek.) Hát talán mégis itt tartjuk meg a karácsonyestét, ha leviszik őt. De a fene tudja, ezen az áron nem kívántam.

Doppinger (felocsudik): Mi az? Rosszul lettem? Disznóság! Na bekötött már? Gyerünk, gyerünk vele.

Rókus: Nem itt a fején, hanem a lábán sérült meg súlyosabban, főhadnagy úr. Valószinüleg az ütőér szakadt fel a térdhajlásában. Nagyon könnyen elvérezhet. Okvetlen le kell vinni azonnal a segélyhelyre hogy bevarrjuk a sebet és bekötözzék. Itt mi csak ideiglenesen kötjük el a vérzést. (A puccereknek.) Szóljatok, hozzák a hordágyat. Leviszik a főhadnagy urat.

Doppinger: Na arról még csevegünk. Addig semmi esetre el nem megyek innen, míg meg nem érhezik az osztagom. Ezt még megkeserülik ezek a ronda patkányók. (Öklével az ellenség felé fenyeget.) Kösse be csak szorosan, hogy ráállhassak.

Rókus (már a szanitéceknek segít kötni a főhadnagy lábát): Az lehetetlen, főhadnagy úr. Az életébe kerülhet egyetlen lépés.

Doppinger (úgylátszik érzi): Rendben van. Odavisznek majd hordágyon a lövészárokba. Én akarom beigazítani az aknavetőt ezekre a piszkokra.

Ungurás: Főhadnagy úr kérlek, én azt hiszem, kár erőltetned a dolgot. Meg vagy sebesülve. A kötelességednek eleget teszel azzal, ha átadod nekem a parancsaidat az altisztjeid számára, ha megérkeznek. Azt hiszem, azok is be tudják állítani a rendelkezéseid szerint az aknavetőt.

Doppinger: Mondd kérlek egészen nyiltan, hogy szeretnétek minél hamarabb szabadulni tőlem. De én, nézd...

Ungurás: De kérlek...

Doppinger (ridegen): Pardon hadnagy úr, még nem fejeztem be. Én az embereimet be fogom itt várni és le fogom adni személyesen a három aknát ma este ezekre a patkányokra. Titeket azonban semmi esetre sem akarlak zavarni és feltartani a vacsorától. Parancsoljatok szépen megkezdeni a vacsorát. Én, lásd kérlek, nyilt vagyok és megvallom, jelenleg föltétlen terhemre vagytok itten.

Ungurás (sértődött rövidséggel többi társának): Hát menjünk. (Tisztelegnek és távoznak a bal kijáraton.)

Kadett (géppuskáshoz): Így beférünk oda mi is. Gyere! (Mennek a többi után. Ugyanekkor a szanitécek jőnek be hordággyal, amit az asztal mellé tesznek le.)

Doppinger (minthogy eközben megint megzendül az ének, a szanitéceknek): Menjetek és húzzatok még egy pokrócot az ajtóra. Ne halljam ezt a vonyítást. (A szanitécek mennek. Később távoznak.)

*

Pista (Doppingerhez): Hozzam ide főhadnagy úrnak a vacsorát?

Doppinger: Majd hívlak, ha kellesz. Takarodjál!

Rókus (kis csönd után, mialatt a dupla pokrócon át is egyre hallik az ének): Főhadnagy urat alázatosan kérem, a kötésen átüt a vér. Minden perc halogatásért az életével fizethet.

Doppinger: Ne törődjék velem, önkéntes. Elmehet maga is vacsorázni. Engem majd elintéz az őrvezető.

Rókus: Ráérek, főhadnagy úr.

Doppinger: Na itt ne buzgólkodjék nekem. Menjen vacsorázni.

Rókus: Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, az előírás szerint jelenleg jogom van megtagadni az engedelmességet. Nemcsak itt kell maradnom ön mellett, hanem hogyha életveszélyessé válik a vérvesztesége, kötelességem leszállítani a segélyhelyre. Én most felelős vagyok önért.

Doppinger (miközben megint elhallgat az ének, fejét csóválva): Maga azt hiszi, hogy engem lefőz és kiböjötöl. Maga nagyon téved. És ha mint sebesülttel okoskodni mer velem, akkor nézze: lelövöm azonnal, mint egy patkányt. (Elővonta revolverét.)

Rókus (a főhadnagy feje mögé húzódik): Nincs joga főhadnagy úrnak.

Doppinger: Magának az már nem használ, ha nincs jogom. (Kis szünet mulva.) Különben meg akartam mondani valamit magának. Maga itt az egyetlen ember, aki valóban megérdemli, hogy a tisztikar tagja legyen. Megértett?

Rókus (egyik elképpedésből a másikba esik): Nem értem, mivel szolgáltam rá? Márhogy különösebben.

Doppinger: Hát az magának mindegy, honnan tudom. Egész véletlen hallottam meg onnan az ajtóból. Maga nyilatkozott itt rólam az urak előtt. Ez az igazság! Azzal végezte. Maga jellemes ember. Orvos maga civilben?

Rókus: Nem. Ügyvéd vagyok.

Doppinger: Na és hogyan szanitéc? Ja persze. Nem fiatal ember. És így megmenekül a szolgálattól. Majd azt elmeséli nekem, miért küldték ki mint tizedest a frontra.

Rókus: Mit tagadjam? Mert azt hittem, hogy mint tizedes jobban elbujkálhatok a kádernél. Negyvenhárom éves vagyok. Családom van. Két, majdnem eladó lányom.

Doppinger: Két lánya... Persze most is inkább a kádernél szeretne lenni, mint itt kinn tiszt.

Rókus: Mit tagadjam?

Doppinger: Hát talán én tudok tenni valamit magáért. A bátyám a hadosztályparancsnok segédtisztje. (Cigarettát vesz elő és rágyujt.) Nem akar mégsem vacsorázni?

Rókus: Ráérek, főhadnagy úr. De ha kegyes lenne megengedni, hogy rágyujthassak...

Doppinger (tárcájából kínálja): Tessék, gyujtson rá innen.

Rókus (vesz): Köszönöm szépen. (Rágyujt.)

Doppinger (egyszerre ingerült lesz): Na de ez már mégis sok! Hol késnek ezek a gazemberek? Mindet felhuzatom! Velem fognak packázni?

Rókus (némi szünet után, füstölve): Megengedi főhadnagy úr, hogy mondjak valamit?

Doppinger: Hadd halljam. Magától még lehet tanulni.

Rókus: Én nem vagyok babonás, főhadnagy úr, de már nem egyszer tapasztaltam az életben, hogyha a sors nem akar valamit, akkor hiába minden emberi erőlködés. Lássa főhadnagy úr, az emberei késnek, önmaga megsebesült életveszélyesen, mindenki kéri főhadnagy urat. Úgy látszik, a sors nem akarja, hogy ma este kivigye a szándékát. Kár az erőfeszítésért.

Doppinger: Na elég ebből az érzelmes badarságból. Én meg fogom most, ma este mutatni magának, hogy keresztülviszem, amit akarok, ha a sors a feje tetejére áll is. Nem lesz többet babonás.

Rókus (Újabb szünet mulva): Mondhatok még valamit, főhadnagy úr?

Doppinger: Ha nem erről a dologról. Mert ezt már únom.

Rókus: Nem! Habár erről. De egészen más szempontból. Csak kérdezni bátorkodom valamit főhadnagy úrtól. Mint lássa, én nem zárkózom el a megértéstől, hogy háborúban nem lehet tréfázni és kíméleteskedni. De azért most egészen értelmetlenül állok ez előtt a rettentő gyűlölet előtt, amivel főhadnagy úr ezek iránt az olaszok iránt van. Nem méltóztat félreérteni? Másként helyes és jogos. Ezek árulók. De azt nem bírom felfogni, hogy pont máma este, pont itt, a saját élete kockáztatásával is el akar pusztítani egynehány nyomorult fickót közülök. Pont ma este, pont itt, pont így. Ezt nem értem.

Doppinger (kis szünet): Hát nézze. Mondtam, hogy magát én derék embernek tartom. És én ugyan sohasem törődöm a mások véleményeivel, de mondjuk, magával szemben hiú vagyok, azaz mondjuk inkább kíváncsi vagyok én is arra, hogy mint vélekednék intelligens és igazságos ember létére rólam akkor, ha be tudta képzelni magát a helyzetembe. Hát hallgasson ide. Én nem most vagyok itt először, pont ezen a helyen és pont ma este. Részleteket én nem fogok mesélni magának. Én itt voltam a mult évben, pont ezen az estén, pont itt. Akkor én hadnagy voltam és már sebesülten jöttem a szerb frontról. Maga nem sejti, miért voltam itten. Akkor még nem volt háború ezekkel az árulókkal. Itt a templomba jöttek fel a civilek. És én miért voltam itten? Egy lányért. Tudja azt. Ő a lelkésznek a húga, aki ebben a templomban szolgált és magának az mellékes, én hogyan és honnan ismertem őt és őket. Csak én azt mondom magának, hogy ez a leány olyan szép, olyan szép volt, én nem írhatom le. Itten a templomban olyan szép Madonnát nem tudtak festeni, mint ő. Pedig éppen olyan volt, olyan szelíd, kedves leány. Érti? Mint Szűz Mária. Az a neve is: Mária. Na lássa! Ma este volt egy éve, itt voltam ővele és a bátyjával, és persze még másokkal a parókiában. Az éjféli misére elkísértem... Hát ez mellékes... Aztán leveleztünk ritkán. Mert én megint kimentem az orosz frontra. Ott másodszor is megsebesültem. Tudja? Bár megdögöltem volna. Énnekem nem fájt, mikor belém vágott az orvos. Én nem hagytam, hogy elaltassanak. Csak siessenek. Gyerünk ki a kórházból. Akkor már megvolt, még az orosz fronton voltam, a hadüzenet ezektől az árulóktól. Én meg voltam őrülve, mi van itten a parókián, ha ezek az árulók betörnek. De azóta hiába írtam mai napig. Nem tudok semmit. Már az orosz frontról azonnal át akartam jőni erre a frontra. Így is lett volna, ha meg nem sebesülök. Most jöhettem csak ki. Mindenütt őket kerestem. Senki sem tud semmit, sem a papról, sem Máriáról. Máma délután láttam meg ezt a helyet. Éppen a parókia, ahol laktak, csak egy tégla-, egy kőrakás. Ezt láttam itt. Hát mi lett vele?... Én nem beszélek magának... Nekem gyermekkoromban is eltörte a tanító a pálcáját a fejemen, mert nem sírtam neki. És én itten, itten beletömtem a zsebkendőt a számba... Mert... (Ahogy itt rájön ujra a sírhatnék, forgatja, jobbra-balra veti a fejét. Majd dührohammal fojtja el fájdalmát. Öklével az ellenség felé.) Hát ezt tették ezek nekem. Ezek tették... Vagy megölték, vagy elvitték... Hát várjanak... (Szünet. A csöndbe most visszásul hangzik bele az olaszok éneke. Rókus mukkanni, mozdulni nem mer. Doppinger rágyújt cigarettára és teljesen erőt vesz magán.) Nos? Valamit már megért. De ez megmarad kettőnk közt. Megértett? Csak magának mondtam el...

Rókus: Igen... Hát igen... Ez más... De...

Doppinger: Szót se többet róla.

Őrmester (félrelökte a jobb nyílás pokrócait és hátraszól): Na csak ide húzzátok be. (Egy kézikocsi döcög be. Rajta óriási aknalövedék. Két baka húzza-tolja. Mikor begördítik pár lépésre és megállnak, akkor az egyik ráül a kocsira, a másik megtántorodik és lerogyik a kocsi mellé. Ott marad elnyúlva. Majd egyre jobban nyöszörögni kezd.)

Doppinger (mivel úgy fekszik, hogy arccal a jobb nyilás felé van fordulva, már kiáltott): Ide, őrmester!

Őrmester (neki is új a ruhája, de csupa sár és hó. Előirásosan): Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem: két akna feljött, a harmadikkal és a géppel már csak itt, a meredek alatt akadtak el. Talán fel bírják valahogy rántani.

Doppinger: Micsoda valahogy? Hát minek van maga? Szedje ki a belüket a lusta disznóknak!

Őrmester: Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, az emberek nagyon el vannak csigázva. Alig szédelegnek már. Tessék megnézni ezeket. (A kézikocsira mutat. A szanitéc őrvezető már előbb odament a lerogyott bakához. Most éppen elhallgatott az ének és a csöndben jobban hallik, hogy a baka hosszan, mélyen, szüntelen nyög.) Mi az, mi van vele?

S zanitéc: Azt mondja, megszakadt benne valami. Nem bír mozdulni.

Őrmester (Doppingerhez): Tetszik látni.

Doppinger: No csak fogják meg és vigyék ki innen. Ne danoljon itten. Ne ordíts, nem hallod? Húzzon rá őrmester! (Közben a szanitécek kiviszik a bakát.)

Őrmester: Hiába ütöm őket, főhadnagy úr, vasdoronggal is. Ilyen mind már. Nem tudom, fel tudják-e húzni azt a gépet.

Doppinger: Csak nem fog nekem itten maga is siránkozni, mint egy vén banya? Vegyen a századtól is embereket. Én vettem át a parancsnokságot. Vegyen annyit, amennyi kell. Vegye az egész századot. De nekem azonnal felhúzzák azt a gépet. És azonnal felállítják. Én is kimegyek oda.

Őrmester: Főhadnagy urat alázatosan kérem, ha fel is húzzák, de felállítani most, rögtön?... Éhesek az emberek, főhadnagy úr. Nem bírnak. A század már rég menázsizott. Én magam sajnálom őket.

Doppinger: Maga csak ne cocolistáskodjék. Én sem vacsoráztam még. Két éjjel nem aludtam. Amellett most vért is vesztettem. Hát ahogy én tudok itt a sebemmel várni és dolgozni, az a büdös paraszt sem hal bele. Én is végezni és pihenni szeretnék már. De máma leadjuk azt a három aknát, bármi történjék. Megértett?

Őrmester: Igenis. (Nagyot lélekzik és mellére ejti a fejét.)

Doppinger: Elmehet! (Őrmester tiszteleg és távozik a jobb nyíláson. Ugyanakkor Doppinger mozdítani próbálta a lábát. De nem bírja és felszisszen.) Hffsz! Tényleg egészen elzsibbadt a lábam. Önkéntes! Hívja ezeket a barmokat, hogy tegyenek át a hordágyra.

Rókus (Pistának szól, aki most néz be a bal kijáraton): Szaladjon a szanitécekért. Jöjjenek a főhadnagy úrhoz.

Pista: Igenis. (Visszaszalad.)

Rókus (Doppinger kötéses lábát felemelve): Tyű! Főhadnagy úr, ez már igazán nem tréfa. Nézze csak. Egész tócsa van vérből az asztal alatt. Én sem vettem észre, hogy így folyik ki a kötésen át. Talán ki sem bírja így a segélyhelyig. Én felelős vagyok önért. Hívom a tiszt urakat. (Kötést bont.)

Doppinger (revolveréhez kap): Mondtam már, rögtön magába lövök és akárkibe, aki velem okoskodik. Én akarom beirányítani az aknavetőt ezekre a piszkokra.

Rókus (miközben átköti a főhadnagy lábát, künn újra megszólal az ének. Egészen exaltálódik ettől): Főhadnagy úr! Nézze, nem használ a kötés. Mit ér ezzel? Ön is könnyen rámehet erre a szükségtelen vérengzésre. Én kérem Önt, rnint ember, mint a felebarátja, a saját életéért, bocsásson meg erre az egy estére ezeknek a nyomorultaknak. (Úgy tetszik, mintha a főhadnagy gyöngülne. Sápad, elmered. Rókus ezt látva, még érzésteljesebben.) Gondoljon rá, hogy ez az egy nap, minden embernek, az egész világon, a szeretet napja. Higyje meg, ő is, akiért gyűlölködik, ő is megbocsátana ma ezeknek. Annak nevezte őt, aki azt szülte, aki a szeretetet hozta az embereknek. Szűz Máriának nevezte őt. Az ő nevében kérem!

Doppinger (utolsó erejével leküzdi elhatalmasodó gyöngeségét. Szinte rekedten ordítva): Nem!... Akkor sem!... C s a k h a m a g a S z ű z M á r i a i d e j ö n!... (El f ullad. De nem alél el.)

Rókus (mintha kívület szállná meg. A jobb nyílásra mutat és valósággal rárivall a főhadnagyra): H á t e l f o g j ő n i. M e g l á t j a!... (Ebben a pillanatban a jobb nyílás pokrócai leszakadnak. A sötét, havas éjszakából teljes f énnyel sugárzik be a födözékbe az ellenséges fényszóró. És ebben a fényben, mint valami glóriában, csakugyan egy nő jelenik meg. Hogy a csalódás teljes legyen, fehér daróc hóköpeny van rajta, aminek mikor most félreveti csuklyáját, az ápolónők fehér főkötője keretezi be arcát. Egészen olyan, mint egy Madonna, a képeken. Nagyon szép, szelíd arc. Elvakítottan lépeget előre a födözék világosságától. Utána csuklyás férfi, papos csurapéban. Aztán az őrmester és bakák.)

Doppinger (előbb elmeredt. Mikor a nő közelebb ér, felordít): Mária! (Azzal úgy, ahogy két karját a levegőbe tartja eléje, visszahanyatlik és elájul.)

*

Mária (nem ismer rá az arcára csúszott kötéssel Doppingerre. Csak kíváncsian megnézi és Rókushoz): A parancsnok urat keressük.

Rókus (szintén közel van az ájuláshoz. Csak mutatni bírja inkább, mint elrebegni Doppinger felé): Ő... ő! (Mikor látja, hogy erre tanácstalan bámulnak rá, még zavartabb lesz.) Én tudom, ő és önök, itten... a templom...

Mária (láthatóan megsajnálja zavara miatt Rókust. Barátságosan): Igen-igen. Ő, a bátyám itten a lelkész. Engedélyt kaptunk a dandárparancsnok úrtól, hogy ma este följöhessünk. Mert mindenünk itt maradt.

A pap: De nem fontos, csak egy láda. Talán megmaradt. Nagyon masszív holmi. Le van lakatolva.

Rókus (a kadett fülkéje felé indul): Tessék! Van itt egy láda. Talán ez az?

A pap (örömmel): Aha! Itt van! Megvan. Hála az Édes Jézusnak és a Boldogságos Szűznek. Itt van, igen. Minden fontos okmányom, a plébániámtól és családi irataim és azonkívül szent ereklyék és értékes arany- és ezüstneműek vannak benne. A pincében hagytam. De annak idején hiába kerestem, írtam érte. Nincs és nincs. Persze, a hivatalos út és itt most a harctéren. Dícsértessék Jézus és az ő Szent Anyja, hogy éppen a karácsonyestét választották ki, hogy visszaadják gyarló szolgájuknak és híveinek becses okmányait. Most már csak a parancsnok úrtól kell engedelmet kérnem, hogy elvihessük és visszasiessünk innen még az éj sötétjében. Én már nem reméltem. De lám, ő, a kis húgom, nem hagyott. Ő bízott.

Mária (ahogy bátyja kezdett beszélni, már a sebesültre nézett és aztán az egész továbbiak alatt a sebesült mellett maradt. A szanitéc őrvezetővel beszélgetett halkan róla. Most éppen feltolta kissé a főhadnagy arcán a kötést és egyszerre ráismert. Sikoltva): Ernő!

A pap (feléje jön): Mi az?

Mária: Jusztin! Nézd! Doppinger! Itt van, megsebesülve. Irgalmas Jézusom! Ő, mintha ő vezetett volna ide. Lásd, nem hagyott nyugtom valami.

A pap (mintha nem túlságosan animálódnék. Bólogat): Igen-igen!... Hát mit csináljunk, ha így van?

Mária (Doppingerre): Hiszen le kell őt szállítani. Akkor most lejön velünk. És én elkísérhetem a kórházba. Ó, Édes Jézusom! (Ujra a sebesült kötésével kezd foglalatoskodni. Úgy mondja): Ez csoda!

Rókus (olyan emelt hangon, hogy az egész födözékben visszhangzik, amely közben megtelt. A tisztek, puccerek mind begyűltek): Igen! Halljátok, ez csoda volt. Soha többé nem nevetek gyermekkori hitemen. A főhadnagy az utolsó percig nem akart tágítani, hogy az olaszokra lőjön. Éppen a lelkére beszéltem. Már-már megingott, láttam. De nem! Felült és azt ordította: Csak ha maga Szűz Mária idejön! De ez semmi. De erre én, ezt halljátok meg! Mintha, nem tudom, valami háborodottság szállott volna meg, egyenesen odamutatok az ajtóra és rákiáltok a főhadnagyra: H á t e l f o g j ő n i. M e g l á t j a!... Ekkor ő, a kisasszony jelenik meg az ajtóban és a tisztelendő úr, a bátyja!... Becsületemre majd elájultam én is. Nézzétek, még most is reszketek. Sohasem nevetek többet a hiten.

A pap: A Jóisten nem egy csodát tesz naponta előttünk. Csak a lanyha hit nem látja, vagy nem akarja látni. De bocsássanak meg, hogy leülök egy kissé, mert már nem bírnak a lábaim. (Az asztalt megkerülve a lócára ül.)

Ungurás (kissé pityókás már tiszttársaival együtt a karácsonyesti áldomásoktól): Tessék parancsolni tisztelendő úr. Talán egy pohár szíverősítővel, vagy vacsorával is szolgálhatunk. Természetesen! (A puccereknek.) Csatlósok! Ugorjatok, hozzatok szeszt, bort, kekszet, sültet, hozzatok mindent. Még itt vagytok? (A többihez.) Egy fáradsággal mi is leülhetünk. (Leülnek az asztal körül, ahol a főhadnagy szabadon hagyta.)

Mária (Doppingerhez, aki közben felocsudott, de sápadt arcából mozdulatlanul meredő szemmel tekint rá): Hogy érzi magát?

Doppinger (alig suttog a gyöngeségtől és rekedtségtől. De teljes csönd lett és mindenki odafigyel): Jól! (Gyengén biccent hozzá, aztán, mintha nem tudná, hol van, úgy teszi hozzá.) Drága! eljött. (Ujra elmered. Mária feléje hajol s foglalatoskodik vele, de már nem hallik a hangjuk. Mert odakinn ujra megzendül az ének, idebenn pedig a puccerek szaladgálnak az üvegekkel, tányérokkal, poharakkal s töltenek.)

Ungurás (felveszi poharát): Hát boldogabb karácsonyestét, tisztelendő úr! (Felemelik mind a poharukat.)

A p a p: Meg kell nyugodnunk az Úr akaratában. Dícsértessék az Ő neve, Fiának születése napján.

Kántor (hírnöknek öltözve, angyal ruhában, papirossüveggel, csörgős bottal Ungurás elé áll és ahogy népiesen hadarják): Az Úr Jézus megszületett Betlehemhen. Jászoljával a pásztorok házról-házra hordozzák. Ide is eljőnének. Tetszik az uraknak?

Ungurás: Lássuk! Miféle Betlehem?

Mind: Lássuk! Lássuk! (Kántor távozik a jobb nyíláson.)

A pap (bólogat és fülel): Az olaszok is énekelnek. Ez a béke és a szeretet estéje. Nini! (Nagy szemeket mereszt a többivel együtt, amint begyűlnek a betlehemes bakák a miseingekben. Kivilágított papírjászolkát hoznak, csörgős botokkal. Leteszik a jászolt és félkörbe állanak.)

Őrmester (hozzálép Doppingerhez): Főhadnagy úrnak jelentem alássan, az aknavető fönn van. De már az emberek nem bírják felállítani.

Doppinger (inkább inti): Jól van. Nem kell.

Őrmester: Megvacsorálhatnak az emberek?

Doppinger: Meg! Maga veszi át a parancsnokságot. Csináljon, amit akar! Én lemegyek. Nem bírom. (Tiszteleg elbocsátásképpen. Őrmester visszalép. De várja, mi lesz. Szanitécek a főhadnagyhoz mennek. De türelemre inti azokat is.)

Rókus (még a főhadnagy utolsó szavaihoz): Megszületett a béke!

Jászolkások (karban elrendezkedve rázendítenek):

Üdvözítő született
Ki megjövendöltetett
Dávidnak véréből
Tiszta Szűz méhéből.

Ó te keresztény lélek
A nagy Istenre kérlek
Tekintsél a jászolba
Úr Jézus fekszik abba.

(Mikor ez a beköszöntő ének elhangzott, a főhadnagyon egyszerre erőt vesz annyiszor fékenartott sirása és a csöndben hangosan felzokog.)

*

(Ezzel a legendának vége volna. De minthogy ez az ünnep a szívek vigasságáé, minek végezni ilyen szomorú akkorddal? A betlehemjáték tovább folyik. Igaz, kissé nyersek a mókái, hiszen alighanem még a pogány időkből származnak gyökereik, amikor még az öregek nem akarták megérteni, hogyan lehessen az, ha nyakon törülik az embert jobbról, hát nyujtsá a képének bal felét is. Bizony, abban azóta is igazuk maradt a pogány öregeknek, hogy az arculcsapások ritkán erednek a fenyítő igazságtól, sokkal többször galád kezektől.)

*

Csikósbojtár (karikás ostorral, pitykés dolmányban, kackiásan lépeget be a jobb nyíláson. Utána az öregbojtár cafatos gubában, kongóval a hátán): Hoppistók Jónapot! Lám, én is itt vagyok. Megjártam tengereket, hegyeket, völgyeket a kis Jézuska keresésében. Ihol öregatyám, itt valami világ van!

Jászolkások (most már nem állva, hanem f élkörben ide-oda járva és botjaikkal csörömpölve énekelnek. A csikósbojtár hetyke, az öregbojtár bohókás taglejtésekkel előttük keringélnek):

Ugrodj fel bojtár a talpodra!
Ne legyen gondod a nyájodra.
Emitt egy dombocska
Megellett juhocska
Vedd vállodra.

Mit viszünk Néki ajándékba?
Mit viszünk Néki ajándékba?
Egyik egy sajtocskát
Másik egy báránykát
Áldozatba!

Csikósbojtár: Hallja kend, öregatyám! Ideérkeztünk a kis Jézus jászolához. Jöjjön kend, imádjuk őtet.

Öregbojtár: Micsinájunk? Kivájjuk?

Csikósbojtár: Nem kivájjuk, imádjuk.

Öregbojtár: Hát azt hogyan kell?

Csikósbojtár (teszi): Így ni; letérdeplünk és keresztet vetünk: Atyának, fiúnak, szentlélek istennek nevében, Ámmen! Na, öregatyám, jöjjön maga is!

Öregbojtár (állva marad): Gyengék már az én térdeim fiam, hogy sokat hajtogassam. Megaztán idenézz, különb keresztet tudok én vetni. (Homlokára.) Szűzlánycsók! (Bal vállára.) Lágy cipó! (Jobb vállára.) Csirkehús! (Mellére.) Az öregnek itt lecsúsz! (Hirtelen.) Állj fel!

Csikósbojtár (karikását kapja és püfölni kezdi az öreget): Hujj maga vén istentelen! (Az öreg ordítva fut körbe.)

Az angyal (eléjük áll): Hallja-e kentek! Itt ne ortályoskodjanak, mert felébresztik a kis Jézust.

Öregbojtár (a csikósnak): Hallod-e hát, maradj nyugton!

Jászolkások (ugyanúgy, mint előbb):

Midőn a Szűz magzatját
Jászolban síró fiát
El akarja altatni
Így énekel ő néki,
Ó napfény, ó élet
Ó édes Jézusom
Megváltó Krisztusom!