Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 18. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Földi Mihály: III. EMELET 12
Szász Zoltán könyve

Néha, nagy-ritkán látom e könyv íróját, Szász Zoltánt. Olykor éjszaka, a Körutnak vagy Rákóczi-útnak valamelyik forgalmasabb helyén, amint elmerülve szemléli a gépies sürgést-forgást, az úttest javítását, munkások hangos és sívár kopácsolását, az egyre néptelenebb pesti éjszakát... Aztán látom néha egy-egy klubban, többnyire magányosan egy-egy sarokasztalnál; ül, ül hosszan, magába mélyedve, elvonulva a világtól s mégis ezer, ezer szállal összekötve vele. Különös ember! A magyar írásnak egyik legkülönösebb és legértékesebb férfia. Ritkán látom, de mindig hosszan utána nézek és többnyire szótlan, vagy szűkszavú találkozásunknak emléke hosszan zeng, kísért bennem. Egyszer, régen, háborús napokban, egy budapesti kaszárnyában vitt egymás felé az utunk... Háború volt, most valamivel gyakrabban találkozom vele egy nagy nyomdában, ahol sűrűn írott kéziratára hajol az éjszakai villanyfény sugaraiban és korrigál. A kaszárnyától a nyomdáig hosszú, hosszú út, s mi minden történt vele! Itt van történelmi értékű beszéde a zsarnokság ellen, aztán cikkek, vizsgálati fogság, melynek emlékeit megírta egy könyvben: III. emelet 12... Lapozom ezt a könyvet, melynek oldalain szenvedések és gondolatok elevenednek meg, s megint csak úgy látom, mintha a Rákóczi-út sarkán állna és objektív nyugalommal szemlélné az éjszaka életét. Különös objektivitás! Szemben áll a rémuralom vallató «bírájával» s miközben ingerült és ellenséges kérdésekre válaszol, hideg tudással vizsgálja a környezetet és «bírája» arcán fiziognómiai tanulmányokat végez, kutatva a lelki élet, a szellemi képességek nyomait. Bevonul a börtönbe s topografiai nyomozást folytat egy zárka és egy rab körül, aki véletlenül ő maga. Utazás a zárkám körül, mondhatnók szabadon de Maistre után, ha a börtönnél nem volna itt más fontosabb valami. Ha egy emberre gondolunk, ritkán állítja elénk teljes egészében szellemi szemünk; egyiknek a szemét, másiknak az orrát, harmadiknak a kezét látjuk, néha csak egy szájat, mely hallgat vagy beszél. Szász Zoltánnak én mindig a fejét látom. Az agyvelejét, szinte. Ezt a nálunk oly különös, oly ritka, oly nagy érdemű agyvelőt, amely immár évtizedek óta állandóan figyel, szemlél, összehasonlít, mérlegel, következtet, tanul és tanít, jegyez, felszív és közöl... gondolkozik! Gondolkozik a haladásról és szabadságról, a tradicióról és maradiságról, Petőfi Sándorról és az új női divatról, modernizmusról és őrületről, emberiségről és demokráciáról, politikáról és önmagáról, gondolkozik, gondolkozik s mindig azzal a sajátságos, személytelen objektívitással, amely szinte függetleníti gondolatait az érzéseitől, az életétől. Alig ismerek gondolkozót, főként nálunk, aki ennyire kevéssé volna lírikus; gondolatai gondolatok a gondolatokért, a szív minden szép, de olykor zavaró dobogása nélkül. Gyűlöli a zsarnokságot, de nagy beszédében a zsarnokság ellen nincs egy érzelmi szava sem a gyűlöletnek; érvek, okfejtések, periratok. Meghurcolják? Börtönbe vetik? Mikroszkóppal áll az élete fölé s «egyéb tárgy híjján», sorsát tanulmányozza, hogy pontos leírást adjon a börtönről és azokról az érzésekről, amelyek egy szabadságért sóvárgó emberben sarjadzanak, amikor börtönben tölt el hónapokat. Mindez persze nem elefánttorony-művészet. Mindez nagy eszmék szolgálatában történik nála: a szabadság, a haladás, az emberi boldogulás szolgálatában, egy olyan emberiségért, amely testben, lélekben, szerelemben és politikában felszabadul s nevéhez méltóvá válik. Szász Zoltán harcos gondolkodó, s aki nézi puritán életét és puritán gondolatait, tisztelettel emeli le kalapját e fáradhatatlan ember előtt. Azt írja ebben a könyvében, hogy börtönéletében volt egyszer négy hét is, amikor egyetlen egy szót sem váltott senkivel. Magányosan élt kis birodalmában s lemondott minden találkozásról és társalgásról az emberekkel. Magányos vándora ő a magyar életnek, a magyar gondolkodásnak, aki pihenő nélkül jár-kel csillapíthatatlan agyvelejével, termi a gondolatokat, a megjegyzéseket, a vitairatokat és aforizmákat, s hősi erővel tűri, hogy az élet, a mi különös életünk oly kevéssé igazodik tiszta tanácsaihoz, önzetlen kritikáihoz... Néha nagyritkán látom és hosszan, hosszan utána nézek.